A Heszperidák kertjén innen
1 …Napló?…
…NAPLÓ?… És honnan zeng?… |
Heszperián túlról kiáltoz Echó?… |
E fal tüzes a hang ütésitől… |
Ez lángol… Tört szavától ez a KARSZT, |
mögöttünk és lábam alatt… |
– Arany-almáknak földje? – |
Ó, nem a Heszperián túli… |
Pozdorja közt, mint egykor az, |
amelyre leltem… A gazdátlan |
kilenc tranzisztoros!… Az elhagyott… |
És miként a zokogástól kimerült, |
elhagyott szép szerető sírása halkul, |
úgy… És akkor, a hajnali teljes magányban |
Az utolsó csillagra néztem |
A liget fanyar leveleiből |
s a pozdorja illatából is |
Heszperián innen is!… Itt és így írom, |
a Hegyen: pillanatunk és percem |
társainak… A tűzzel átszúrt remény… |
Mihaszna napló?!… Alighogy összeáll |
E millió világ szigetével |
a szivárványnyakú vadkacsa, |
A zöld, üvegnyakú remény. |
|
2 Csak erdőket láttam
|
CSAK ERDŐKET LÁTTAM innen eddig… |
| E Hegyről csak erdőket, narancsszín hegyeket… |
|
Szerkezet rozsdája kísért… |
|
– Mit rejtenek ezek az erdők? – |
|
– Miről hallgatnak ezek a hegyek? |
|
A tó tükre fordítva sem mutatja. |
|
Amelytől mindegyőnk Egész! |
|
Csupán testünket fürdeti s még |
|
szívünknek tükre sem e tavi ragyogás… |
|
3 És mi tartjuk
ÉS MI TARTJUK szívünkben az időt! |
a tárgyaknál szebb emlékeket! |
Kisérnek ..... és ..... kisértenek, |
hogy érdemes! ..... és lehet! |
Így fogjuk Egésszé a teret! |
Szívünk nélkül még halál sincs. |
|
4 Bordáim rácsában
a mészkőre hajló molyhos-tölgy árnyán |
És a tüzes hegyen, ahogy összenéznek, |
e villanásban egyszerre töltik |
az ellenünk végtelen teret. |
az éppen nem örök Világot. |
S már fénylik a szárazság fája. |
Nem az értelmetlen, az értelem |
zöld levelei, mint a versek |
az élettől kézbevett idő… |
|
5 Hogy teljes légy
A kerek és fénylő ürességből |
már velük világít és velünk a Szó: |
Szirtből, szurdokon, vasból |
és nyelvén és értünk is perel… |
|
6 Körben a tó és a tükör
|
KÖRBEN A TÓ ÉS A TÜKÖR partjain és benne |
|
és bennünk iszonyú mocsár! |
| Borotvaélű pengék dzsungele vigyáz. |
| A karmazsin tükrös folyosóin sehol ladik. |
|
A mélyben, elsüllyedt szobrok: |
|
ifjúság ............... szerelem, |
|
Üres Ég ........ és ........ üres trónusok… |
|
sárkányok, múzsák, királyok, angyalok |
|
és a szépség és a jó és a vers… |
|
Hegyi cellám előtt körbe-körbe |
|
ott fekszenek iszonyú mocsár ölén. |
|
és fehér háromszögre ronditó lidérc! |
|
ami dézsa, kehely és forrás. |
|
Szóban.... és ..... csontjaink |
|
7 Alig pirkad
|
ALIG PIRKAD és nem a piros szömörcék, |
|
a pikkelyes kövirózsák körüli világ |
|
és nem a vaddisznó-túrta kövek |
|
és nem cellám falán a kiásott tárgyak; |
|
az érzelmek és a sejtés – |
|
Millió prizmájú hajnalodás… |
|
E soksíkú, térbeli kiterjedések világa. |
|
érzések színei és beszéde |
|
és hangja, szava, nyelvtana, |
|
e testek anatómiája, szerkezettana?… |
|
lassan, kápráztatóan és részegítve |
| És micsoda méretek és arányok |
|
kisértenek és állnak kezemhez |
|
Mintha ott, lent, a lábamnál |
|
Az elsüllyedt, elveszett varsák |
|
kis ajtaján, mintha valaki |
|
tátogva a zöldig úszik mind. |
|
a fűzágakból fonott szomorú varsa |
|
Ime a varsákból az iszap!… |
|
8 És a hegy segít
|
ÉS A HEGY SEGÍT lélegzeni! |
|
E kővé szikkadt jura tenger… |
|
Az összetört kavics éles meszébe |
|
A nyers zöld leveles hullámai, |
| ez az egyre süllyedő és vékonyodó! |
|
Heszperiát ácsolt körén?… |
|
Cellám falán meg: egy kis porcelán. |
|
Lapján festett fecskéket repít. |
|
A mész és porcelán együtt ketyeg. |
|
Együtt élünk ..... és így… |
|
9 E szirt klimájában
Pontos íveivel, mint acélcsavar |
fúródik a napba a mandula… |
arany forgács a szőlővirág. |
Az elemekkel együtt és ellenük, |
úgy feszítjük meg naponta |
szerszámainkat és magunkat, |
hogy gyümölcsöt hozzon a vas… |
|
10 A szakadék fölé
A Parnasszus barlangja is; |
a szólítással kihívott sötét… |
És kőből, rézen, bronzon át |
zeng azóta is a párbeszéd… |
Barbárul összetört szavak! |
A tenyészet ..... és ..... a szellem |
barlang előtt, tüzes kövön |
A Teremtett Nagyban a Parány: |
|
11 Vagy nárcisszuszi szekta
VAGY NÁRCISSZUSZI SZEKTA lenne csak? |
Szóban ............ világban |
Arktisz jege, Atlantisz álma |
a hasznos szép és a hasznos kéz reményivel |
Új lant… Új szótár.... Lelkesült anyag! |
Jó Éghajlat ............... Szép morfológia. |
Ha volt egyáltalán: – Az Arany- |
s a Másik Kert almáinak is titka ez… |
|
12 Ültem ott
|
ÜLTEM OTT… Ez jár eszemben most. |
|
A Parnasszus!… A délnyugati szikla, |
| Szakadt gyeplőjével ott lent a bronz-kocsis, |
|
itt fönt, a föltárt aréna |
| ívein, a verseny eltűnt lovai után |
| egy hippi angol régész vágtatott… |
|
e délnyugati sziklákon ülök… |
|
Loncim onnan virágot is hozott! |
|
a préseltre és élőkre is, |
|
– Delphi lenne ez a hely? – |
| – De honnan e sok kíváncsi kérdező? – |
|
sóhajt a szélből, a csendből is |
| De előttem itt a kénszagú homály. |
| És hallgat Pythia nélkül a pince… |
| Ülök vele és a világgal szembe… |
|
– És hol a Castali forrás, |
|
és megfrissült a nyelvem? – |
| Az izzó mész vakít ........ Csak nézem… |
|
A háromlábú hársfaszéket is, |
|
És várom, mert válasz és forrás nélkül |
| a szakadékból az ostorménfa és a berkenye, |
| a hegyről a szirti árvalányhaj, |
| és a magasból a törökfecske éneke… |
|
mint kapák és dongák ritmusa, |
|
a Nagyban a tollcseppnyi Parány. |
|
13 A kavicslejtőt elöntötte
|
A KAVICSLEJTŐT ELÖNTÖTTE a peremizs |
| sárga virága… Két fehér oszlopom |
| – És benne és vele árad az emberiség?… |
| A burjánzó zölddel a piros? – |
| Ahogy nézem, a szirttől a tükörig |
|
a szirmok és levelek hegyén, |
| az áradás fölött, mintha vibrálva |
| Mert a fű, a virág, a lomb |
| Csak felel!… Mintha az lengene |
| Sybilla ...... és ...... Pythia |
|
pincénk és szívünk előtt a |
| A teljes… és nem más szavával |
|
és ködével, a maga szavaival |
|
Homlokunkra fénylik szálkás jeleivel |
|
a lejtőn a sárga peremizs. |
|
14 Az üresbe, hogy kitöltsd
|
AZ ÜRESBE, HOGY KITÖLTSD, a forró |
| karszton, ahol a semmi fehérlett, |
| cellát már raktál magadnak… |
| De érted-e azt, |
mely kulcs nélkül is, |
| mint a bilincs, |
úgy zár körül? |
| A kék..... A zöld..... A fekete… |
| Az idő… A tenyészet… És a történések |
| Hogy papírra rakd, ami szólít |
| és súg, hogy üres ne maradj te sem, |
| Fehér falaid között fehér a papirod. |
| És amit sejtesz a sóskafa nyelvén |
| s amit a jura mész ábráiból |
| a lejtő kvarc-kristálysora üzen; |
|
Nyisd ki cellád négy ablakát, |
|
és felépülhet a Teljesebb… |
|
15 A valóságból a valót…
| Amihez így kezdesz, reménye már |
még tavaszában sem élünk… |
csak most kezd pirkadozni! |
Nem úgy, mint – szőlőnk körül |
borókás itatógödreik körül |
a barackillatú rókagombát |
|
16 Ölemben hordtam
|
ÖLEMBEN HORDTAM, mint a téglát, |
| Kiégett szőlők, gazlepte présházak |
| romjai, gyepűrózsák tüskéi, |
| bedőlt kutak vermei között… |
| Vállamon, a semmit taposva |
| A kovács külön edzette élüket, |
| és makacsabb itt a lábam alatt |
| Csak az írás, a peremizsről |
| – Mert a föld állati anya! – |
| És anyánkat és amit születünk |
| nevelni, egyedül Ez emberi… |
|
betűje már kézzelfogható!… |
| És bent, a tűzhely négy lába között is |
|
17 Két angyal őrködik
KÉT ANGYAL ŐRKÖDIK pincém előtt; |
Kiégett szárnyuk most is mintha |
S ahogy belépsz, a kapum előtt, |
– A hegyközségi Delphi volt e hely? – |
Makacsul most is itt állanak… |
Körülállják… Nem fehér, de zöld |
talárban… És várják a szavát… |
Dani Jánosét… Aki e pincerom közül, |
mikor már csak akkora volt, |
E rom alól, most is, mert Ő |
az a hegyi, barlangi Pap, aki |
hordóba tévedt részeg kígyóról |
– A hegyközségi Delphi zeng |
Diófa padon ülve hallgatom. |
akár a tüske, szúrnak, mint a kén… |
És reménytelenül édesek, akár a méz… |
– Arról a földről… amelyik volt? |
Vagy arról ........ amelyik lesz? – |
Mintha lefutó csillag cseppentené |
Érzem kortyából a Kert ízét… |
És itt beszél e rom és pincénk, |
e két angyal és kapunk között… |
|
18 És itt ragyog
ÉS ITT RAGYOG e kert fölött |
Áll a hegyközségi kereszt tövén. |
Kőből és mégse kő… és túlragyogja… |
és lúdbőrös lesz tőle a test, |
borsózni kezd a gálic is… |
Az állati FÖLDANYÁNAK nénje ő… |
A kék idő iszonytatos Mária-szobra. |
A szólító JÉGANYA, aki minden |
fiát Pilátus kezére adja… |
Lábánál ballag föl arra a hegyre |
és erre a hegyre is a világ… |
A világ morzsája… ez a karszt… |
A nagy és legnagyobb fekete és kék |
Csiszolni egyre… csak ennyit is… |
Parancsoló szép rettenet… |
Pincénk ablakát ekként nézni… |
|
19 Sárgul az óriás diófa…
| – Ki szólított ide, alája? – |
| S míg fölötted egyre üresebb lesz, |
| körötted, benned egyre világosabb… |
|
Az árnyéktalan ragyogásban |
|
lábad alól is visszaragyog |
|
az aranylapokra vésett posta… |
| A Kőről ..... és ..... a Szárnyról?… |
|
Már le sem hajolsz értük. |
|
Ahogy lebegnek, úgy fogod el… |
| mint a madár-vonulás pontos útjai… |
| És fölötted – ahogy lesed a szárnyukat |
| a földi postás kerékpár csengőjének |
| szavában –, mint óriás ötvösremek, |
| e karsztból, ezüst pántjaival, úgy tágul szét |
|
teredben és idődben e diófa |
|
20 Már a kő
MÁR A KŐ és a fa is mintha beszélne… |
És e karszt és e gyík is mintha értené egymást… |
E zöld kis hüllő hozzám szokott. |
Kezemből eszi a szöcskét és a lepkét… |
Évmilliók görcse oldódik a Hegyen?… |
Rajta át, mint háziállatot, |
táplálom a Sárkány-Időt?… – |
Élet és idő kapcsoló-sejtjei vagyunk. |
Rajtunk át nő, szól és beszél. |
Előre és vissza a végtelenbe… |
És visszaérez bennünk és ránk is |
visszaérez évmilliók múlva is |
az idő ..... és ...... az élet… |
Születés előtti lényünk és |
halálunk utáni arcunk együtt fénylik… |
És e szép közegben őseink álmai, |
utódaink vágyai teljesülnek!… |
Egyszerre voltunk és vagyunk |
és majd a kései utód, ha egykor |
földünk csiszolt testén ásványt |
keres és növényt s a biztos pontokat |
veri, Zöld Gyíkom, egyszerre |
És ránk talál e máslelkű lény, |
mert érintette a kéz és az értelem a követ. |
A mindent összefoglaló Valóság e nyártól |
és így sugárzik tovább velünk |
|
21 Most összenéz
|
MOST ÖSSZENÉZ a két pince… |
|
És Dani Jánosé, a rom, ott ragyog |
|
pincém mézsárga, új homlokzatán… |
|
szeptember óta látja ezt!… |
|
Egyre többen és többen ide, |
| mert ilyen fény ragyog minden pince homlokán… |
|
kelyhek és betük és számok |
– A Heszperidák almáinak fényei? – |
Ha róluk szólsz, fülelnek rá, |
de vigyorogva, szavaidon át |
Ezt a szeptemberi, paradicsomi fényt |
|
és nem a Heszperián túlira, |
|
és e fényből hallják is énekét: |
|
„mustos kádban… melencében |
|
fürdik… iszik… jókedvében…” |
Nem Apolló, Noé apánk, sem Jézus-istené!… |
a tücsök és barlangi pap igéje |
ragyog a pincék homlokán… |
|
22 Ezért jönnek
|
EZÉRT JÖNNEK, mint Tamás, |
|
a fényt és hallgatni a szavát… |
| Mert hallják és fényesek és pogányok, |
| És tigris helyett traktor húzza |
| a díszkocsit… Kecskék helyett meg |
| párzó kankutyák… Pávák helyett |
| részeg lányaik… Csupán a vaddisznók |
| a régiek és a darazsak… Csupán |
| a cserfalomb csapója szűz… |
|
Nyúzott birkák bunda-bűze… |
| Foguk között mézzel-gyúrt sár, |
| egy eltűnt nyelv vad indulatai… |
| Szavak emléke, félig-mondatok, hogy újra |
| egy évre visszahulljanak megint, |
|
– Egy alma magházába tán? – |
| Emlékeikkel és igéikkel szájukban |
|
Egy más szellem hite szól |
| tündöklő sok kis kontinensre néznek… |
| És reggel – eszébe már egyiknek se jut, |
hogy összetört zöld sugaraiból |
MAGÁNAK ........ és ........ NEKÜNK ..... |
hogy innen ragyogjon eztán, |
már kezünk alól, az elmerültre vissza! |
Csak a száraz Hegy marad: |
csontszínű mész, hegyes kapa… |
|
23 De hol jár
DE HOL JÁR Apolló?… A testetöltött! |
Nem is e földön?!… Magányos bércek |
szeptemberi udvaron találkozunk. |
Ahol legtöbb a méh s a gép… |
és fényesebbek, mint a márvány!… |
A KARSZT nő sejtjeinkben is… |
|
24 Ragyog és vakító
RAGYOG ÉS VAKÍTÓ fehér fényben |
méri perceimet ez a Kert… |
Törzsek… Virágok… Fürtök… Mohák… |
S mint óraingám rézlapjába |
dédem nevének kezdőbetüje, |
fogja e karszti-kerteket… |
És e nyers kövön és kőben, |
e földkorszaki és kozmikus |
históriánk és szőlőnk számlált éveit… |
E számnélküli számtan végtelen sorában |
hogy rajta .... és ..... benne |
a pusztulás világot teremtsen nekünk… |
A szerkezet rengése, az üres szél, |
Így nézd Kertemet… Ezt művelem, |
Így nézd a bordáim közt lüktetőt |
és azt az álló, tüzes Korongot is… |
|
25 De micsoda vízözön
DE MICSODA VÍZÖZÖN visz egyre följebb? – |
És benne, nem bárka, magam rakta |
Falán magam formálta rácsok… |
zsarnokká nevelt szabadság! |
Kegyetlenebb, mint a királyok. |
e fáradt benzinbe oldott, |
kátránnyal meszelt, fekete háló… |
Este bagoly kiált be hozzám |
és vaddisznók szeme világít… |
A víztől jönnek, csörtetve ők is. |
Föl, egyre följebb a hegyre |
szögesdrótom másik oldalán. |
– De hol járnak a könnyű őzek, |
akik vödrömbe néztek és ittak?… |
– Hol vagytok, nagy agancsosok?… |
Ablakomon át leheltétek kék |
füzetembe a zöld és tiszta szavakat… |
– Hol vagytok?… Drótomon ott |
S hogy mégsem ott… Nem én!… |
E szívszorító meredek tető |
kulcsa zár!… Nem én! Sem kovács reszelte… |
A cella magas!… A kapu nyitott!… |
Lépcsők meredek sora kulcsának tollán: |
talpunk alatt és szívünkben is… |
S akkor, mikor majd félútig |
sem futja, pincém előtt lefekszem, |
nézem, hűséggel, mint az eb: |
csupán, hogy lássam, magam- |
A zsarnokmód parancsoló szabadság |
jelképét pincéink fölött! |
Nézem: a mégis csak így érdemes |
élni, kopár, fordított lejtőjét… |
|
26 Hogy napvilágra
|
HOGY NAPVILÁGRA jöjjenek, |
|
a kisült fű térképe jelölte ki… |
| Csákány után, hogy zöld legyen megint a gyep… |
|
volt szentély bor-szerszámai, |
|
meszelt falon… A Vas-sárkány is, |
|
Izzadt, de tűzön a pöröly |
|
testébe csapta mind a hét szöget. |
|
Mítosz helyett, hullámzó testén, |
|
gönceink… Fölötte csőrös vas. |
|
És kulcsa… hím Diánák tájai: |
|
acélhurok és bükkfa nyárs. |
|
És néma vaskutyák állkapcsain |
|
disznók, szarvasok tört csontjai… |
|
föltépett gégék, véres bömbölés… |
|
Fehér falon az íjjas szűz keze! |
|
Iszonytatos, évezredes nyúzás. |
|
Mint ösztövér, rémült tücsök, |
|
bajszát keresztbe, parancsra zeng; |
|
hóhér istennő fülébe húzza, húzza |
|
a pecsenyevilla és úgy rezeg, |
|
hogy szinte cirpel a szögön. |
|
sarlósbaltádról zöld kacor… |
|
27 Jönnek
JÖNNEK… kosárral… zsákkal… |
Pislognak föl, hogy látom-e? |
Magas a hegy… és… lábánál a világ… |
kosárral, zsákkal viszik. |
Az útkanyaron túl, a bányafal mögött |
már hiszik is, hogy az övék… |
Baltára mennek, annyira hiszik! |
szilvát… fügét… fürtöt… csövet… |
És úgy villan szemük a távcsövembe, |
mint puskacsőbe fojtott szikra. |
Halott lennék már rég, ha most |
csörög, csörög a mogyoró… |
A traktoros, a Mercédesz, gyalogvadász, |
a helikopter is leszállna egy szemért |
és szoknyások hada… A templomi |
legájtatosabb nőstényénekes |
fején is úszik a szedett kosár. |
Libegnek a hegyről a tóparti torony, |
és mindent feloldozó kék kikötő |
Mint kedves szélben a vitorlák. |
És a mészpor csipős púdere |
keresztre........ arcra is.... |
|
28 Hol a bárka
Mint Noé, Joahim erről beszél |
a présház oromfala alatt. |
Joahim.... Flórián.... Ráfael.... |
És hallgat a meszelt falon |
a Kehely… az Üveg és… a Nap. |
hallgatják, akár csak Ádám és Éva: |
az egyik itt, a Hegy alatt; |
A jégpatkókról és a szánról is, |
dörgésin át vitt az az utazás… |
|
29 Ahol a szőlő
AHOL A SZŐLŐ és az erdő gyökere összeért, |
Mert ez a bárka – mikor itt kiveszett – |
a seregélynevelő tölgy és a seregély támadta |
A balta és kacor örvendezett. |
Velük a kis csapat… nem Trója |
falát, törökvert templomát |
s a nádas házsort hagyta el |
Kovács, halász, kapás hadé: |
vitorla, evező, vasmacska, tiltott háló |
s a rengő fán közös kaland. |
mikor léken veszett a hordó. |
A Jég vette el akkor a Nyarat. |
Onnan világított, rianás kútjából |
a SZEBBIK PARTRÓL hozott, |
|
30 És várta
ÉS VÁRTA ez a part… Álltak, |
Mihály, az arkangyal fokán és látták: |
Látták, körüle nem tágít a had. |
A jéggel összenőtt a vad remény. |
S jutalmul a tél, csáklyák fokán |
És piros tűzzel, szánba fogva, |
Nem Vulkán, a tél verte pajzsaik. |
Páncéljuk villogott: a jég… |
Kucsmájuk, szőrsisak… A forgó, zúzmara… |
Kristályból szikrázó Noé! |
a Kehely.... az Üveg.... és a Nap.... |
Oromfalról a sárból alkotottak. |
A vasmacskát mutatja föl. |
az orom fehér vitorlája alatt, |
Mint aki fölhúzta, indulásra, |
rozsdás, ám mégis ragyogó vasat… |
|
31 A veszett kosárfonó
A VESZETT KOSÁRFONÓ csengőt szerelt |
a tőkéi közé, hogy elrettentsen |
vitorlát… angyalt… vadat!… |
Nem lát mást, csak a bort. |
Decit, litert, demizsont, akót… |
Tőle vesz!........ Neki fizet! |
Négyszer megnyúzott szőlő ura. |
Korai ecetből… Vízből másodszor is!… |
Cukorral megint… Seprőből újra |
és a négyszer nyúzott szőlő vére |
Krisztus kelyhében is hamis. |
Máglyát rak és pincéjéből |
kormosan kergeti a zörgő ég alá |
a föld lelkét, mint eretneket, |
hogy onnan is kiűzze majd |
veszett csengőjével az angyalt is |
|
32 A pap sem jár ki
A PAP SEM JÁR KI ide szívesen, |
mert itt laknak az öreg Pince-Remeték… |
A nap előtt kelő szigorú, hegyi rend. |
A nyári húsz közül, télre, már |
csak a választott három marad… |
Szénával tömik a sárcella lyukját. |
átszenderegnék, akár a borz, a telet is… |
a hóban.... és.... hallgatom. |
Fejhangon........... magasan, |
a megfutott, de visszatért |
tizenhétnek is pontosan énekelje majd… |
Fénylő ösvényen hallgatom… |
Bohóc beszéd............... és jaj velünk… |
Tett nélkül, farsang, kálvárián! |
Futnak, ezért és ezek is… |
Üresség a kézben.... a nyelven is.... |
........ És a Hegy?........ |
Vékony a szó.... Át mégse látszik… |
ablakkeretben disznóhólyagon |
Zizeg.... És látom arcát, |
mint tárgylemez lapján, üvegén… |
|
33 Fagyott nyomok
FAGYOTT NYOMOK a talpam alatt. |
A Kőfej hideg homloka s e cella |
közt szétdőlt présház romok… |
Földönkúszó szőlők rémülete… |
Ha olvadni kezd, korhadt hordókra |
omlanak… A pincének se lesz nyoma. |
A szőlők emlékén kopasz tőkék |
sötét gyertyatartói állanak… |
Nem keresi senki e pincék ajtaját… |
Csak hegyközségi búcsuk idején |
látok néha egy-egy idegent |
üldögélni, dongák, rozsdás abroncsok |
kövei között… Az egyik árnyék |
lábánál egyszer egy gyermek ült… |
– Talán, hogy el ne szálljon, Ő?… |
Vagy el ne fusson, ez?… – |
Elhozta csak… És vett neki bábot… |
Elhozta… Látni akarta mégegyszer |
e helyet s hogy a gyermek is lássa azt!… |
A macskás remete házát is, |
ahonnan néha lenyelt szavak |
|
34 A megszállt gelencsér
A MEGSZÁLLT GELENCSÉR egy fürtös |
A koromból a hátán mentette ki |
– mint Aeneász az apját – |
a Márványt, az agyag mestere… |
Egymással versenyez a NAP
|
Ő s az Édesvizű-tenger? –… |
A márványnak a visszaszerzett ég! |
|
35 E bérc alatt
| a bérc alatt, |
amely a szőlők, erdők |
| élő és békés kékjében |
az iszonyú csont-fehér; |
| e bérc alatt |
mégsem a naptár írja elő |
| és mint a méz, kilóra kimért |
| Nem a piros betűkkel engedélyezett… |
| E bérc alatt, ha egyre szűkül is a tábla, |
|
oly érzés és olyan indulat |
|
nyitja ki, melynek szemében, |
|
itt tükröz az a kép, arcán |
|
az a mosoly, nyelvén az ének |
|
és az a vers, amely a zsarnok |
de pengéjük sugárzó csatornáján |
a megkéselt HALÁL ere csepeg… |
Egyre szűkebb e tábla gyepűje. |
És pusztul a tábla sora is, |
A Vércseszirt alatt a területenkívüli, |
– a Heszperidák kertjén innen is –, |
|
36 És a pince mögött
|
ÉS A PINCE MÖGÖTT, a hegy alatt |
|
Csupán feje maradt a gyep fölött… |
|
A kányafa és galagonya, füleskosbor |
|
és leánykökörcsin és a szulák is |
|
Nem néma, de amelynek ajka van, |
|
És nem váddal, reménnyel szólt |
| – Nem a sírom ez!… Hogy életem legyen, |
| s hogy meggyógyítson, ölébe ültem én… |
|
Erőt, hogy kapjon a szár. |
|
Erőt – s az elásott kéz helyett, |
|
szeme intett a szőlő felé – |
|
a kéz helyett, amelyik oly sokat |
| tartotta azt a kelyhet és azt a poharat, |
|
melyet fénnyel töltött meg ez a Hegy… |
|
üres kézzel a földben, a test. |
|
Huszonöt gyökérrel ereszkedett |
|
és barbár virágkoszorúval |
|
37 Ki küldött
|
aranyló fürtjeink közé? – |
|
Itt sántikál… A kurta som |
|
– Öklében ez, nem a tobozos fenyő! – |
|
A szüreti traktoros-lovas menetben |
|
nem a BOR-KIRÁLYNAK jogara....... |
|
Fütykösével, szemével odasujt. |
|
és szemétől le az ért öröm |
|
lovak patája.... abroncsok alá.... |
|
Biceg és sántikál s ki tudja, hogy, |
|
de látta már a puskás őr is, |
|
látta, ott állt a Kőfej szirtfokán. |
|
Pruszlis, sapkás, tollas, sánta sas… |
|
Látta s ahogy onnan, fölötte |
|
jártatta szemét, úgy borult |
|
s csak addig a határ s mikor |
|
az árnyék a fügefáig ért, |
|
a csősz arcához kapta fegyverét… |
|
És ekkor, a célgömb kis rezén |
|
egy villanás… eltűnt!… És a nap |
|
egyszerre végigcsapott ismét a kert fölött… |
|
A kis hegyőr mézes szüretre gondolt. |
|
Eltörte fegyverét… Az öntött, két |
|
ólmot kivette, hogy megmutassa |
| – ablak zugába – a puskapor nélkül ölőt… |
|
Ott bicegett a rizlingek között. |
|
Som-bunkójával, mint a csép, hadart… |
|
Markában már, mint a tűz, |
|
sütött a két golyó… Eldobni |
|
sem tudta már!… Üres volt… |
|
A szétvett csövet, amelyen ott, az állt, |
|
a kő izzadt tövére tette… |
|
Jött, hogy tudjam… Én is… Ezért… |
|
És baltára cserélte fegyverét, |
|
közöttünk, akiről senki sem tudja, |
|
38 Mekkora változás
MEKKORA VÁLTOZÁS e milliószor fölkapált, |
százszor halomba, falba, sáncba |
A déli félkagyló, az óriás aréna |
küszöbén aranyló bronz lett |
a toll és uszonyszárnyu nép… |
– Mire készül itt a KERT? – |
Tőzeg-gyökérre, hínár-szőnyegére |
hasal ezüst vértjében a fogas. |
Ráspolyos-zekéjű kősüllők hada. |
Zsíros és jámbor búcsúsokra törnek |
S e néma, vad játék ezüst esőjében |
kigyúl fölöttük, erdők oldalán |
Kiklopszi, oszlopos fülkék falán |
bíborban szömörcék bársonya… |
Fenyőillatú koszorúk a koronák felett… |
Tölgy lombja agancsok, agyarak élén |
és som, boróka gyöngye, makkja… |
bikák és szép kanok nyakán… |
Hátuk mögött hűs és villogás. |
Gombákon táncol, ágak között |
Lábujjhegyen, faruk mögül, |
e mészkapu mögött: a KERTBEN! |
És átlátszók mind a pincék. |
|
39 Mulatság készül
MULATSÁG KÉSZÜL?… Új?… Vagy az ünnep |
Az úszik?… A változás… És vastagabb |
présház kontyáról égbe lép a láb… |
Billeg, úszik, evez az őszi, |
ember és csillag-közi vonulás… |
Móricz Ráfael már pincéjében öltözik… |
A főangyal neve, melyet nyakába |
vele szégyent ne valljon… Kardosan… |
Az utolsó kese is itt nyerít. |
Készen áll; a diófánál majd élre vág, |
ha ideér a félrészeg menet, |
mint fölötte, ott, ék élire |
nevéhez híven, kékben, csákósan kotyog. |
A mustos ég és szarvasok zárt körein |
tüzoltók zöld, kis kocsiján köröz. |
Kéményseprő… Csikós… Postás |
Kápolna tornyában csendül a bronz |
akit kötél vesztett bitón… |
Milfajd, a bakonyi betyár, |
hogy teljes legyen a karnevál, |
És állnak a szarvasok.... Lábuk gyökér… |
Csörög a dőlt várak köve… |
A lejtőn majd, hogy lábukat törik… |
A völgyön végig szétvert malmok |
|
40 Kettős ünnep
..... KETTŐS ÜNNEP?! ...... |
A halkuló?… És a reménytől hangosabb! |
És köröttünk időcsiszolta, |
Gondosan rakott bástyák kövei |
És teraszok… Kavics-gúlák, |
Rajtuk és fölöttük kel, delel |
Oly pontosak és pontosan, |
a sugarak, kerek malomkövemre. |
Két kör ........ Tűzből és kőből! |
És itt, ezen, a kezem alatt, |
Akár a SZERKEZET irdatlan |
malmából kövön, sejten, égen át, |
folyik az idő, mely kezünkkel |
kék süllyesztők vermei..... koponyaarcú sáncok, |
között… és előtt.... és körül |
Még itt...... s ...... nem ott, |
üres csillag a csillag-sivatag között! |
A Heszperidák kertjén innen, |
Atlasz nélkül is fölöttünk még az ég |
Nem a gyönyörűt… A múlt-nyitó… |
És reményünk oly végtelen, |
mint – mondják – maga a halál. |
hogy e hegyi-aréna szinpadán |
néha már abban sem remél, |
mint mészben a gyíkok, páfrányok, csigák… |
Jég?… Por!… Scott?… Irwing!… |
– És a sivatag Echónak sem felel? – |
Ásóm nyele világít… Gyertyaszál… |
Kerti szakadék partján írok… |
– e millió világ szigetjével sugárzó térben – |
bukdácsol, mint a szivárványnyakú vadkacsa. |
Bukdácsol az üvegnyakú remény… |
|
Új Thermopülé?
| Véresszemű hüllők a parton… |
| Pecsenyeillat és gépek vizelete |
| és bálnazsírtól bűzlik a fenyves. |
| A szörny már lombok és szirtek között |
| s a tenger földerül, akár tavunk: |
| a hullámokról partra szálltak! – |
| És részvéttel nézi a víz a földet, |
| hogy csörög, bűzlik és villog az út… |
| templomok kódex-magányán, |
| melyeket Thesszália és Sümeg |
| és Provánsz lépcsőire raktak |
| a karddal és betűkkel harcolók… |
|
| Thesszáliából Lokriszba át |
| most is így és itt visz át az út!… |
| A kerülők!… A sok de-től da-do-gók… |
| a fenyvesek és oszlopok között |
| s a szép törzsek metszésein a dór- |
| vágású ég már nem kék amfora. |
| Hó-felhőik sem képzelt istenek. |
| Szép mellük íve pállott és varas. |
| Égi szukák kószálnak, merre megy |
| és korom és füst és vonulnak és keselyűk |
| árnyékán konzerv-pajzsok pikkelyes hada. |
| Cég-zászlók, milliárd sisak-doboz. |
| Acél nyárson a jólfutó öröm |
| nyergén a bíborarcú győztesek! |
|
| Mögöttük fekete és előttük: |
| kék olajjal kenve minden út. |
| Bűzlik a szentek és űrhajók ege… |
| Vízen az élő sárkány, kócsagot, várost, |
| halat szivárvány-hálójába fal. |
| Fehér tudósok, kopott remeték |
| a szigeten egyenként válogatják, |
| s nem él!… Megfojtva szálankint a fű. |
| Reszket az éhes kecskenyáj s mint |
| okos sziréna, bőg Krisztus lova, |
| a békés és nagyfülű szamár… |
| Dermedten, nem lándzsák nyelére, |
| fényes szerszámaikra dőlnek |
| a tiszta rend aszott szőlőmunkásai. |
| Testvéreik a kikötőben, lent, |
| nagy, szálkás ládáikra állnák. |
| Nézik és egymást is, miként vonul |
| Ephiáltesz nem ember nyomán |
| Nézik, mint húzza Thermopülén át |
| a pikkelyes és véres, zászlós táborát. |
|
Állnak s már lassan értik: |
| A talpuk körül bekerített világ!… |
|
Állnak s már látják mind: |
| Embert mímel Xerxesz fején az álarc! |
| Állnak és egymásra néznek: |
| Rajta már király nélkül is győzhetünk! – |
|
|
Kit kerestek
| ragyog, akárcsak az a szárny, |
| szorít, lélegzik mellemen. |
| pár sorban elküldjem neki, |
| két ujjammal döntve kövét… |
|
Már kulcs
| Ki gálic-vértet ölt, ragyog… |
| Levélen csillag, testen kristály. |
| A párák szivacsában is dalol |
| és mintha hűvös mustot innál, |
|
| a nyár-közép forgács-tüzébe |
| úgy lobogsz, hogy lángon át szavára |
| a barlangok rácsához érve, |
| tollad már kulcs és zeng a zárba! |
|
|
Elkezdett falak
| kolostort raktam volna én |
| Hívők szerettek volna lenni |
|
Érzékeny tudás
| és te, az élet és bibliája, |
| vertek tanulni és tanítani. |
| de azt, amit a zöld s a kő – |
| s amit e végtelen és zenit |
| e szög fokán új templomot! |
|
Lakjuk a teljesebb…
A Lengyel-kápolna szobrai alatt
| A gesztenyék fölött tanyáznak |
| Egyiknek kard másiknak szárnya |
| és annak csak virág jutott |
| A gesztenyék s az ég között |
| A tóról jöttek nagy vadonból |
| s bár ismernek minden utat |
| sziklába sásba nem mehetnek |
| kőről a mag szárnyukra keltek |
| s kutatva egymás emlékeibe |
| lakjuk a teljesebb matériát |
| hátunk kagylónk mögül a fény |
|
Hogy el ne szállj
| Kopog az ajtón a hosszúcsőrű, |
| mint szép jelenés, a banka. |
| Szárnyas hercegnő délről, |
| ragyog tollbóbitás sisakja… |
| verse?… Rejtett csillag kegye?… |
| itt áll szárnyán az írás. |
| – tanúm, ha vallani kell, |
| híred előtt, mozdulatlan, |
| szárnyadig hajtottam térdemet. |
|
Csak azt látom
| Ki jár a nádas folyosóján? |
| Ki fürdik csendes öblibe? |
| Csak azt látom, remeg a nád |
|
| Csak jár a nád… Remeg… Lesem, |
| reszket a folyosó s a varsák, |
| arcuk lent is iszapra hajtják. |
|
| Hallgatják, mérik, hol lakik? |
| Ki jár a nádas folyosóján |
| s hiába vár fölöttük a ladik |
| s tornyok titkán a néma gólyák… |
|
|
Visszhang
| a kulcs s a többi teli tárgy |
| s máris mindenről visszazeng |
|
Ki gyémánt tükröt
| Szántja, tépi a vas a berket. |
| Nyakéke még zihál és reszket, |
| mint mellén egykor a diadém. – |
| Reszket, de hol van már a tündér, |
| ki gyémánt tükröt tárt elénk? |
| Két fókuszában nap és szerelem |
| s hogy kit szeressünk… És miért |
| a vas s kinek növesszük szárnyát!… |
| Forog a vas a zöld ligetben |
| s szobrán ráncolja homlokát a márvány… |
|
Föltárva lényét
| Zöld fürtök és illat… Eső után |
| hallgat a karóhoz kötött délután. – |
| Láthatatlan indulat szinezi |
| testét és lélegző izmai alatt |
| feszül az ősz a párás nyárba – |
| rejtett oszlopok között s föltárva |
| lényét, az idő is, mintha érne, |
| a zöld világ sejtjei közt égve… |
|
Egyre sűrítőbb
| Úgy élek, mint a tuskógomba, |
| vadonban, kiszáradt tönk ölén. |
| Barnán szikrázó magányomban |
| egyre sűrítőbb messze élek én. |
| Nem itt… És ott sem az ragyog!… |
| A tér… Az izzik, merre gyorsul |
| napjából kitépett csillagom. |
|
Időtlen kontinens
| Csuhás matróz, piros borász |
|
| Pincéd bordás rakpartjain |
| bőrzsákok aszott fujtatók |
| s melyet tíz ujjad ránk hagyott |
| bádog torkán a megrendült titok |
| Templomból kiszórt orgonák |
|
| számlapján száz kidőlt világ |
| áll – A perc vitorláját lesi |
| a nincs – Izenj ki már oly hiteles |
| mit rejt az időtlen kontinens |
| a húsz araszon túl és nélküle |
| merre tart vad expediciód |
|
| Csuhás matróz piros borász |
| öblöd sötét tornyához vetve |
| mint egykor azt mely mint a láng |
| s mit hirdettél ha van most tégy csodát |
| tedd naplód mint borod láva-kövedre |
|
|
Ballag nyolc lábon
| Két angyali tehén szuszog |
| s a galagonyák fehér illatába |
| őröl két rózsás állkapocs… |
| Ballag nyolc lábon a világ |
| s a május biztosan napos… |
| Egy pillangó szarvára száll: |
| az évszak fején a koszorúra, |
| s együtt ballag és biztosan őröl |
| A lomb közül kis borjú bőg. |
| Fölissza hangját… Szopni hagyja. |
| És szárnnyal, galagonyával |
|
Már kozmikus
| Most sétálnak az óriás csigák |
| a házukon eső és köd folyik |
| spirálisan a legkisebb körig |
| kimért pályán akár a világ |
|
| s már kozmikus mitosz e sok |
| zöld tengeren tornázó Atlasz |
| Mint isten talpad alatt ropog |
| a sors ahogy házukba roppansz |
|
|
Mert szólítasz
| a gödrön túl is visszavág. |
|
|
A forrás
| Kis, egyre szárazabb Provánsz, |
| melynek sohase lesz már tengere… |
| Csak itt, e kövek alatt eltikkadt |
| Egyre magyarabb Provánsz… |
| Itt élek, s mint kövült halat, |
| amelyet fölvetett a holocén, |
| benne és rajta nézem magamat. |
| És érzem szálkás tüskéink között |
| a hangtalan pöröly hogyan veri… |
| A csontig izzított szavak |
| szikrázva szállnak hozzád: |
| a lélek s az élet sejtjei! |
| És csattognak, hogy higgyem, vagyunk |
| az iszonyú, hosszú-hosszú végén, |
| mint kis falu során a műhely… |
| Mely állt… Hol este összejöttek |
| vasszagú sötétben a világ |
| s az állat is hallgatta, értve |
| a szikrát, mely szívünkről kiszállt! |
| már pöröly helyett a Perc |
| cégéren s ódák ormain is túl, |
| mintha lovunk is repülne! |
| – Csillag, Szellő, Laci, Madár! – |
| egyenként is megannyi Pegazus… |
| Tengertelen Provánszom széliben |
| hol vagy te műhely?… S hol az a falu?… |
| De patáját, ahonnan rúgta, |
| még látjuk!… Látja a kovács |
| s a küszöb hideg kövén kiütve |
| mintha a forrás szava ülne… |
|
Pusztai metszet
| Összetört Krisztus a híd előtt, |
| Tenyeredben szeggel a legelőt |
|
| ragyog a tündér törzs fölött |
| s a túlsó pillér kiherélt szentje |
| kőbojtár a tüskék között. |
|
| Körülszuszog a kis tehén. |
|
| A vad csokor még – az a régi |
| hullatja szirmát s míg eléri, |
|
|
És haza-talál
| Állnak, s hogy nem értik a jövőt, |
| kapargatnak kis kerteket, |
| hogy elűzzék a tüzes időt, |
|
| mely összehozta azt, mi elszállt… |
| Ritkul a falu, mint a hajszál: |
|
| Csak nézi a tornyot… A szőlőt… |
| Itt kereszt, ott pince dől, |
| mikor gyereket szült az öl: |
|
| fürgét, mint a csikó, és úgy jár- |
| kál, mint a szél repedt falon. |
| Este még kiáll… Senkit se vár. |
|
| Alkony! – Hű társa, te villázz neki |
| – ha ember nincs –, kazalzöld álmokat, |
| melyeknek útján lőcsre kötheti |
|
| És haza-talál, mint egykor azok: |
| a fáradt ló, nyugodt tehén |
| s beszóltak… Ő vissza… A szó lobog! |
| Igy gyújtsatok új lángot tűzhelyén. |
|
|
Pali-temető
| Fagyöngyök, borókák évadja ez… |
| Zöld ecsetjeikben kék magok |
| s a tölgyről a fagyöngy bogyója |
| – hogy lent, se fönt se reszket – |
| zöld gondolán alig evezget. – |
| – Velence?… Vályog!… Bárdolt oszlopok! |
| Meszelt-márvány, pincesorok |
| fölhányt, kicsiny kupocska zárja, |
| ki magyar módra volt a szent… |
| gatyásan itt fektette le, |
| és lett, nem Pál, de Pali-temető. |
| s mint gerlicét, a kis tyukászt; |
| hol zöld lagunán énekel a hold |
| s vizén az átlőtt szívek bánatát |
| agancs-fészekben szarvas viszi át… |
| Hozzá, aki e kis halom tövén |
| késsel és pisztollyal övén |
| pihen és sírján virág is akad, |
| míg ki nem irtják a szívet, |
|
Áldozat
| Onnan hoztam ezt a szép mohát. |
| Zöld hűs… Az asztalomra tettem… |
| Barlang a forró hegyen át: |
| oly teljes ív és oly egész világ… |
| Csak álltam ott, – még itt –, |
| de szárnya máris vitt oda, akik |
| szabad homályodon voltak egész. |
| Emelt e hűs a mohás kőlapig, |
| ahol vadorzó és méhész lakott. |
| Kénjárta méz, őzek szívének |
| asztala s a tépett cifraszűr |
| tükrén, ha nézte, nem magát, |
| a tölgy fölött már látta, azt a fát… |
| Kékkánya rajt… Gerincemen |
| – szikláról könny peregve –, |
| mint jeges szóda, vert a forrás… |
| S a sok galamb s a sok korallt, |
| mit jószerencsém megadott, |
| letettem, mint az áldozatot… |
| Csupán e szép kerek mohát, kis sünt |
| a szén és mészégetők útján, |
| ezt hoztam csak a tüzes hegyen át: |
| zöld hűst… Az asztalomra tettem. |
|
Hó foga közt
| Fejsze csapja alattuk a fát. |
|
| Fröcsköl a csillag… Földre virág. |
| Benne a tündér… Vérzik az arca. |
|
| Vesszők seprűje cserdül a testre. |
| s hó foga közt zokogással |
| vérben és tejben sír a tavasz. |
|
|
És zeng ma is
| Kifeslett már az új agancs… |
| Farkasboroszlán koszorúval |
| mezítlen teste, mint narancs, |
| átsüt a lombon és a lángja |
| tavaszt igér, a csalfa szűz… |
| Hallom és látom is, akárcsak |
| szép mellét és mely ajkán csillogott, |
| hallgattuk, mind, a régi társak |
| vad szarvasok csapásán hajdan… |
|
| Nem íjjal, de kézből etetve |
| viharzott át a vérző völgyön, |
| szálfás, gyertyános rengetegbe… |
| Jött és igért!… Jégmellű szűz… |
| És zeng ma is az őszi erdőn |
| a csontig tépő szedresek között |
| azóta is a bőgés vad dala, |
| mint hörgő szeptemberi hárfa |
| s elfolyt szamócák szőnyegén |
|
|
Fél-szonett a szerelemhez
| Megtépte már a kan az új Leánykát, |
| Szőrös baracktól illatos a hegyhát |
|
| a szerelem s szarvast se lát, se kant. |
| Vadászra les… Két bimbós koszorú |
| villog a makkos, kemény fák alatt. |
|
|
Nemzi és szüli
| Egy nő kapál… Nem sejti, látom, |
| mint habban csillogó halat… |
| Tündöklik melle és az ágyék, |
|
| a kő s a test s nem vérrel. – |
| A fény szikrázó csődörével |
| izzadva, mámorunk s magát… |
|
| s hogy elvonít, a nap alól |
| Fénylik s nem sejti, látom. |
|
| A földi férj, mint kentaur |
| kilép… Csípőjén sás-farok. |
| Nyerítve hívja, mint a ló |
| kelletlenül, akár ha alkonyul, |
| karók grádics-fokán, mint árnyék |
| Napból a sár-küszöbre lép. |
|
|
Élő szarkofág
| Fekete zöld fügék alatt e pince |
| csak akkora, akár egy kripta, |
| amely nyitott s kiültek most! |
| Két óriás etruszk kolosszus. |
| Húsból: egy hím… Zsírból: egy nő… |
| s e föltámadt hirtelen örömben |
| szinte égnek, ahogy a bor |
| a sárral bennük összeforr… |
| Átlátszók, mint ujjon a lopó |
| s e földöntúli két mosolyban |
| naprendszerek új csillagfürtje nő. – |
| És este, ahogy elvonulnak, |
| mint szarkofág alá vert négy kerék, |
| nyikorog a holddal alattuk a föld… |
| Meghátrál szobruk előtt az ég! |
|
Csontváry emlékére
|
Csorba Győzőnek
| a lábadat s a farkasfejű lovakat… |
| Nyomodban jártam ott s mégis Veled! |
| Világított a márvány-emelet, |
| a kettős szint, fölöttem, mint jelkép: |
| Kopogtak sejtelmesen a paták, |
| festéked bársonyán vasak. |
| Feszes gyeplőt cilinderes kocsis |
| és te húztad a szíjak éles vonalát. |
| Habzón a szenvedély világított! |
| Ó, nem a holdtól égnek itt a fák: |
| kabócák zizegése ez a fény! |
| Éj tükrén három szál ecset |
| s tört márványokból az EGÉSZ, |
| – amely, hallottad, szólított –, |
| hintók és hold között azok az oszlopok… |
|
| … És a Nap… A tűz Taorminába: |
| a rózsa és aranyvirágú láva, |
| ahogy kezedből, amint láttad, |
| a lejtőn ömlik le a sóig… |
| – De kik szőhették vásznadat, |
| hogy lángba nem borul? – … Parázs |
| hunyorgott a szinház körül. |
| Nem szinpadán, az oldal-öltöző |
| láttuk s nem Az, de Képed |
| világított az Etna-lángba. |
| A dialógus: a MŰ s a MINTA, |
| görög kövek között a dráma, |
| két szinész-isten a napút kapujába |
| trónját perelve, máig és tovább… |
| Te írtad ezt!… És ott, mi ketten |
| hallgattuk s láttuk… És a Kar |
| terében zengett: maga a VILÁG
|
| és szívén magányod éber cédrusa! |
|
|
Vas-sárkány
| Kék zsaluk mögött kétélű nyársak, |
| baltás-sarlós kacor, kovácsolt kések |
| hűvös lapok mögül a tóra néznek… |
| A kertre, amelyről a zöld vitorlák |
| a termést már a partra dobták |
| s most vár… De ott?… Már itt is a kalóz |
| s köröttünk egyszerre lángba fog, |
| lobog a sok felgyujtott zöld hajó |
| s e kék zsaluk előtt s alatt, |
| törzsük alól, akik szobámba tértek: |
| őrző vasak, császári érmek |
| részvétlen rám s lángjukba néznek… |
| A tóról a vas-sárkány is fölúszott? |
| Foga-farka közt hálóba fogva: |
| egy vers?… Mintha a világ volna… |
|
Vendég, serleggel
| Mig bent, pincémben kong, |
| ott kint a puska csattan… |
|
| Ketten lépnek a küszöbön át. |
| Köszön a nagy, piros vadász |
|
| és bort kér a másik: az angyal! |
| s mint frissenvert ácsszegek feje, |
| ragyog rám két jeges szeme. |
|
|
Empedoklesz?
| Az isten kis palotája se az… |
| s zuhanva, mely tüzet fogott, |
| cicáznak hideg csillagok! |
|
|
|
| teremtve itt a szárnyakat |
| szárnyad könnyű pernyéivel |
|
|
|
|
Csak annyit tégy
| S ha csillaga már nem lehetsz, |
| csak annyit tégy, a vak enyészet |
| fölé néhány szót szegezz! |
| Az okos öntudat és akarat szavát, |
| hogy nyelvünk és testünk szerint nőve, |
| mint makk csónakjából a tölgy |
| bontsunk vitorlát a zord időbe… |
|
|