Száz nap a hegyen

1972–1974

 

 

 

 

A Heszperidák kertjén innen

 

 

 

 

1 …Napló?…

NAPLÓ?… És honnan zeng?…
És kinek?…
Heszperián túlról kiáltoz Echó?…
…Túlról?…
De itt visszhangozik!
E fal tüzes a hang ütésitől…
Ez lángol… Tört szavától ez a KARSZT,
mögöttünk és lábam alatt…
– Arany-almáknak földje? –
Ó, nem a Heszperián túli…
Ez a föld kiált…
Pozdorja közt, mint egykor az,
amelyre leltem… A gazdátlan
kilenc tranzisztoros!… Az elhagyott…
A Szerkezet!…
– De ki kapcsolta be?
Ki hagyta el? –
És miként a zokogástól kimerült,
elhagyott szép szerető sírása halkul,
úgy… És akkor, a hajnali teljes magányban
te folytattad:
Onnan kisértő!
Itt visszhangozó…
Te Heszperián túli Echó…
És kezem a fémre tettem…
És tapintottam…
Az utolsó csillagra néztem
és láttam…
Fölénk hajló sziklánkból
hallottam…
A liget fanyar leveleiből
kóstoltam.
s a pozdorja illatából is
éreztem szavad:
MÉG LEHET! –
Heszperián innen is!… Itt és így írom,
a Hegyen: pillanatunk és percem
társainak… A tűzzel átszúrt remény…
Mihaszna napló?!… Alighogy összeáll
szétfújja az Idő…
E millió világ szigetével
sugárzó térben!?…
… Írom… s mint tavunkon
a szivárványnyakú vadkacsa,
bukdácsol a posta…
A zöld, üvegnyakú remény.

 

 

 

2 Csak erdőket láttam

CSAK ERDŐKET LÁTTAM innen eddig…
E Hegyről csak erdőket, narancsszín hegyeket…
Csak láttam…
 
   S már erdők magánya,
 
   hegyek hangja,
 
   Szerkezet rozsdája kísért…
 
– Mit rejtenek ezek az erdők? –
 
– Miről hallgatnak ezek a hegyek?
 
– Mitől vérzik a vas?
 
A tó tükre fordítva sem mutatja.
 
   Csupán testüket!
 
  Nem azt,
 
   Amelytől mindegyőnk Egész!
 
Csupán testünket fürdeti s még
 
szívünknek tükre sem e tavi ragyogás…

 

 

 

3 És mi tartjuk

ÉS MI TARTJUK szívünkben az időt!
És mi teremtünk bele
a tárgyaknál szebb emlékeket!
Kisérnek ..... és ..... kisértenek,
mint Onnan – itt,
e tüzes falon – az Echó:
hogy érdemes! ..... és lehet!
Így fogjuk Egésszé a teret!
Általuk és általunk
így teljesebb
idő… és … világ.
Élőbb az élet…
Szívünk nélkül még halál sincs.
Teremtői is mi vagyunk…

 

 

 

4 Bordáim rácsában

BORDÁIM RÁCSÁBAN áll…
És meszelt cellám előtt
a másik kettő:
a mészkőre hajló molyhos-tölgy árnyán
az egyetlen élet
és az egyetlen idő…
És a tüzes hegyen, ahogy összenéznek,
e villanásban egyszerre töltik
értelmes egésszé
az ellenünk végtelen teret.
Értelmes időtlenné
az éppen nem örök Világot.
S már fénylik a szárazság fája.
Világít a molyhos-tölgy.
Nem az értelmetlen, az értelem
zöld levelei, mint a versek
ragyognak ágain…
A megtestesült idő!
Mintha az ragyogna itt,
cellám előtt
az élettől kézbevett idő…

 

 

 

5 Hogy teljes légy

HOGY TELJES LÉGY te is,
e száraz mészen zizegő
levelek teszik.
A kerek és fénylő ürességből
már velük világít és velünk a Szó:
a teljes tükör!
És benne és rajta
élő erdők!
Nem Echó kiált!
Szirtből, szurdokon, vasból
a lélegző Szerkezet
magáért
és nyelvén és értünk is perel…

 

 

 

6 Körben a tó és a tükör

KÖRBEN A TÓ ÉS A TÜKÖR partjain és benne
 
és bennünk iszonyú mocsár!
 
Fekete-gyökerű
 
rettentő nádasok…
A zöld ezüst vakít…
 
A barna belső bíbor is…
Borotvaélű pengék dzsungele vigyáz.
A karmazsin tükrös folyosóin sehol ladik.
 
A mélyben, elsüllyedt szobrok:
 
ifjúság ............... szerelem,
 
tökély .... hatalom.
 
Üres Ég ........ és ........ üres trónusok…
 
Gazdáik fekete iszapban:
 
sárkányok, múzsák, királyok, angyalok
 
és a szépség és a jó és a vers…
 
Hegyi cellám előtt körbe-körbe
 
a tükör szélén és alatt
 
ott fekszenek iszonyú mocsár ölén.
 
Fölöttük Mária homloka
 
és fehér háromszögre ronditó lidérc!
 
Benne és bennünk mind:
 
ami dézsa, kehely és forrás.
 
Szóban.... és ..... csontjaink
 
között
 
hinár … és … ragyogás!

 

 

 

7 Alig pirkad

ALIG PIRKAD és nem a piros szömörcék,
 
a pikkelyes kövirózsák körüli világ
 
és nem a vaddisznó-túrta kövek
 
és nem cellám falán a kiásott tárgyak;
 
az érzelmek és a sejtés –
 
tájai kezdenek köröttem
 
és bennem pirkadozni…
 
Millió prizmájú hajnalodás…
 
Teremtő sugártörések!
 
És honnan e ragyogás?
 
E soksíkú, térbeli kiterjedések világa.
 
E tárgyak belső formái,
 
érzések színei és beszéde
 
és hangja, szava, nyelvtana,
 
e testek anatómiája, szerkezettana?…
 
És egyre csak ez épül;
 
lassan, kápráztatóan és részegítve
 
tágul, ahogy kel a nap…
És micsoda méretek és arányok
 
kisértenek és állnak kezemhez
 
a megszokott világban…
 
Mintha ott, lent, a lábamnál
 
az a mocsár is ragyogna…
 
A mélyéből… A feketéből…
 
Az elsüllyedt, elveszett varsák
 
kis ajtaján, mintha valaki
 
kihúzta volna a piros
 
galagonya pecket és most
 
tátogva a zöldig úszik mind.
 
A tükör élő határáig…
 
A beszélő nádig mind,
 
akiket elzárt eddig
 
a mély és a mélyben is
 
a fűzágakból fonott szomorú varsa
 
sűrű rácsa…
 
Ime a varsákból az iszap!…

 

 

 

8 És a hegy segít

 
ÉS A HEGY SEGÍT lélegzeni!
 
E kővé szikkadt jura tenger…
 
Az összetört kavics éles meszébe
 
fészkelt szerves élet…
 
A nyers zöld leveles hullámai,
 
tó és ég óceánja között
ez az egyre süllyedő és vékonyodó!
 
– Fehéren izzó kikötőd,
 
e szervetlen
 
– idő millióit mérő –
 
szigetjére
 
Heszperiát ácsolt körén?…
 
Pattogó meszében
 
kozmikus óra ketyeg.
 
Cellám falán meg: egy kis porcelán.
 
Alatta születtem én…
 
Lapján festett fecskéket repít.
 
A mész és porcelán együtt ketyeg.
 
Együtt élünk ..... és így…
 
A hegy segít lélegzeni.

 

 

 

9 E szirt klimájában

E SZIRT KLIMÁJÁBAN
 
másképp adagol a szív.
A balomon fügefa áll…
Gyümölcse barnul:
színével, magjával
nő a szárny is…
Pontos íveivel, mint acélcsavar
fúródik a napba a mandula…
Kezed alatt
arany forgács a szőlővirág.
Az elemekkel együtt és ellenük,
úgy feszítjük meg naponta
szerszámainkat és magunkat,
hogy gyümölcsöt hozzon a vas…
Akár a felelet!
Terünkben,
magunkban is
mindig a másét…

 

 

 

10 A szakadék fölé

A SZAKADÉK FÖLÉ épült…
És a szakadék fölé épül
MINDEN JÓSDA!
A Parnasszus barlangja is;
a szólítással kihívott sötét…
És kőből, rézen, bronzon át
vasból, atomból is
– mert itt a kérdező
és itt a barlang –
zeng azóta is a párbeszéd…
Ólom és szikla-prés alól
a kétértelmű válaszok.
Barbárul összetört szavak!
Két szárny tollával írt
DERMESZTŐ ANTOLÓGIA.
A tenyészet ..... és ..... a szellem
teremtő fény,
sarjadó zöld
dárdái közt
barlang előtt, tüzes kövön
virágporizmú méh!
A Teremtett Nagyban a Parány:
AZ ÉNEK.
Mert válaszolni kell…

 

 

 

11 Vagy nárcisszuszi szekta

VAGY NÁRCISSZUSZI SZEKTA lenne csak?
Szóban ............ világban
CSAK VIRÁG?
Arktisz jege, Atlantisz álma
közt
a hasznos szép és a hasznos kéz reményivel
nem újító tavasz?
Új lant… Új szótár.... Lelkesült anyag!
Művelt természeten
Jó Éghajlat ............... Szép morfológia.
Ha volt egyáltalán: – Az Arany-
s a Másik Kert almáinak is titka ez…
És Annak is:
ha lesz!

 

 

 

12 Ültem ott

ÜLTEM OTT… Ez jár eszemben most.
 
A Parnasszus!… A délnyugati szikla,
 
Delphi romjain…
Szakadt gyeplőjével ott lent a bronz-kocsis,
 
itt fönt, a föltárt aréna
ívein, a verseny eltűnt lovai után
egy hippi angol régész vágtatott…
 
Ültem, mint itt, Becén
 
e délnyugati sziklákon ülök…
 
Loncim onnan virágot is hozott!
 
És most, Apolló és a Nap
 
a préseltre és élőkre is,
 
egyszerre sugárzanak…
 
– Delphi lenne ez a hely? –
 
A BARLANG,
 
kénsárga pincém ajtaja?
– De honnan e sok kíváncsi kérdező? –
 
Egyre zeng a fényből,
 
sóhajt a szélből, a csendből is
 
a kérdések sora…
 
Nem láttam ott!
De előttem itt a kénszagú homály.
 
Itt a háromlábú szék
És hallgat Pythia nélkül a pince…
Ülök vele és a világgal szembe…
 
Üres a szék és néma…
 
– És hol a Castali forrás,
 
melyben mostam a kezem,
 
és megfrissült a nyelvem? –
Az izzó mész vakít ........ Csak nézem…
 
A háromlábú hársfaszéket is,
 
mert itt van, tudom…
 
És várom, mert válasz és forrás nélkül
 
minden világ halott!
 
És nyitja már szemét.
 
Haját kibontja.
 
Énekelve szól
a szakadékból az ostorménfa és a berkenye,
a hegyről a szirti árvalányhaj,
és a magasból a törökfecske éneke…
 
Ép Pythia nélkül,
 
mint kapák és dongák ritmusa,
 
egyértelmű a szó.
 
Mintha az ragyogna,
 
a Nagyban a tollcseppnyi Parány.

 

 

 

13 A kavicslejtőt elöntötte

A KAVICSLEJTŐT ELÖNTÖTTE a peremizs
sárga virága… Két fehér oszlopom
 
tövét a máriavirág…
 
Folyik és ömlik
 
a zöld tenyészet…
– És benne és vele árad az emberiség?…
A burjánzó zölddel a piros? –
Ahogy nézem, a szirttől a tükörig
 
a szirmok és levelek hegyén,
az áradás fölött, mintha vibrálva
 
szárny lengene…
Mert a fű, a virág, a lomb
 
egyik sem kérdez.
Csak felel!… Mintha az lengene
 
a zöld tenyészet fölött…
 
A válaszok…
Sybilla ...... és ...... Pythia
 
nélkül
 
pincénk és szívünk előtt a
 
VILÁG…
A teljes… és nem más szavával
 
és ködével, a maga szavaival
 
és lényegével felel…
 
Homlokunkra fénylik szálkás jeleivel
 
a lejtőn a sárga peremizs.

 

 

 

14 Az üresbe, hogy kitöltsd

AZ ÜRESBE, HOGY KITÖLTSD, a forró
karszton, ahol a semmi fehérlett,
cellát már raktál magadnak…
De érted-e azt,
De érted-e azt, mely kulcs nélkül is,
mint a bilincs,
mint a bilincs, úgy zár körül?
A kék..... A zöld..... A fekete…
Az idő… A tenyészet… És a történések
 
Szavát?
Hogy papírra rakd, ami szólít
és súg, hogy üres ne maradj te sem,
 
akár e mész volt,
 
amelyen cellád már áll…
Fehér falaid között fehér a papirod.
És amit sejtesz a sóskafa nyelvén
s amit a jura mész ábráiból
a lejtő kvarc-kristálysora üzen;
 
dolgozz világodon…
 
Nyisd ki cellád négy ablakát,
 
papírod négy oldalát
 
és felépülhet a Teljesebb…
 
A VALÓSÁGBÓL A VALÓ!
 
Nélküle te sem létezel.
 
Csak tenyészel tovább,
 
akár a Zöld…

 

 

 

15 A valóságból a valót…

A VALÓSÁGBÓL A VALÓT…
Amihez így kezdesz, reménye már
 
AZ EGÉSZNEK
mely annyira teljes,
hogy csak két évszaka:
tavasza és nyara lehet…
Négy évszakú életünkkel
még tavaszában sem élünk…
Karsztunk felett
csak most kezd pirkadozni!
Nem úgy, mint – szőlőnk körül
az erdők disznajának –,
ahol a drót mögött
borókás itatógödreik körül
a barackillatú rókagombát
keresik egyre mind…

 

 

 

16 Ölemben hordtam

ÖLEMBEN HORDTAM, mint a téglát,
 
a betűket e szirt alá…
Kiégett szőlők, gazlepte présházak
romjai, gyepűrózsák tüskéi,
bedőlt kutak vermei között…
Vállamon, a semmit taposva
 
a szerszámokat…
A kovács külön edzette élüket,
 
mert kőnél keményebb
és makacsabb itt a lábam alatt
ez a megvásárolt semmi…
Csak az írás, a peremizsről
 
sugárzott földjén…
 
AZ ANYANEVELÉS
 
emberre mért iszonyú
 
PARANCSA…
– Mert a föld állati anya! –
És anyánkat és amit születünk
vele, azt mind magunkhoz
nevelni, egyedül Ez emberi…
Oszlopom törzsén
 
körbe sétál a nap…
A szótára-sincs írás
 
betűje már kézzelfogható!…
Vizére jár a borz.
 
Árnyékába áll a szarvas.
Itt kint is, az állati
 
szárnyát tapinthatod.
És bent, a tűzhely négy lába között is
 
fénylenek a betűk…

 

 

 

17 Két angyal őrködik

KÉT ANGYAL ŐRKÖDIK pincém előtt;
két olajos-cserép…
Kiégett szárnyuk most is mintha
egyre világítana.
S ahogy belépsz, a kapum előtt,
a régi pincerom alól
egyre száll a kén bűze…
– A hegyközségi Delphi volt e hely? –
Makacsul most is itt állanak…
Körülállják… Nem fehér, de zöld
talárban… És várják a szavát…
Dani Jánosét… Aki e pincerom közül,
mikor már csak akkora volt,
mint a tücsök – mondják,
akik megállnak –,
még akkor is dalolt.
E rom alól, most is, mert Ő
az a hegyi, barlangi Pap, aki
hordóba tévedt részeg kígyóról
itta le a keserű tudást
és a méhek mámorát…
A rádőlt kő alól dalol.
– A hegyközségi Delphi zeng
kapum, szívem előtt? –
Diófa padon ülve hallgatom.
Kén- és mézízű szavak…
S mikor már értenéd,
akár a tüske, szúrnak, mint a kén…
És reménytelenül édesek, akár a méz…
– Arról a földről… amelyik volt?
Vagy arról ........ amelyik lesz? –
Mintha lefutó csillag cseppentené
talpas poharamba.
Érzem kortyából a Kert ízét…
Itt van a talpam alatt…
És itt beszél e rom és pincénk,
e két angyal és kapunk között…

 

 

 

18 És itt ragyog

ÉS ITT RAGYOG e kert fölött
a KÉK SZOBOR is…
Áll a hegyközségi kereszt tövén.
Kőből és mégse kő… és túlragyogja…
Fénye mindennél kékebb
és lúdbőrös lesz tőle a test,
borsózni kezd a gálic is…
Akár a Jég!
Az állati FÖLDANYÁNAK nénje ő…
A kék idő iszonytatos Mária-szobra.
A szólító JÉGANYA, aki minden
fiát Pilátus kezére adja…
Lábánál ballag föl arra a hegyre
és erre a hegyre is a világ…
Testükből és kendőjükből
tépve ki,
ellenükre kell a Kert!
A világ morzsája… ez a karszt…
A nagy és legnagyobb fekete és kék
hideg távlatába
ez a kezünkhöz illő kő!
Csiszolni egyre… csak ennyit is…
Ezt a morzsát.
Parancsoló szép rettenet…
Pincénk ablakát ekként nézni…
És csiszolni élnélküli
egésszé ezt
és bennünk is azt
és így illeszteni eggyé:
VILÁGGÁ!
Így a kettőt…

 

 

 

19 Sárgul az óriás diófa…

SÁRGUL AZ ÓRIÁS DIÓFA…
– Ki szólított ide, alája? –
S míg fölötted egyre üresebb lesz,
körötted, benned egyre világosabb…
 
Az árnyéktalan ragyogásban
 
lábad alól is visszaragyog
 
az aranylapokra vésett posta…
A Kőről ..... és ..... a Szárnyról?…
 
Már le sem hajolsz értük.
 
Ahogy lebegnek, úgy fogod el…
 
Újra ugyanazok a sorok,
mint a madár-vonulás pontos útjai…
És fölötted – ahogy lesed a szárnyukat
a földi postás kerékpár csengőjének
szavában –, mint óriás ötvösremek,
e karsztból, ezüst pántjaival, úgy tágul szét
 
teredben és idődben e diófa
 
óriás koronája…

 

 

 

20 Már a kő

MÁR A KŐ és a fa is mintha beszélne…
És e karszt és e gyík is mintha értené egymást…
E zöld kis hüllő hozzám szokott.
Kezemből eszi a szöcskét és a lepkét…
Évmilliók görcse oldódik a Hegyen?…
Rajta át, mint háziállatot,
táplálom a Sárkány-Időt?… –
Élet és idő kapcsoló-sejtjei vagyunk.
Rajtunk át nő, szól és beszél.
Előre és vissza a végtelenbe…
És visszaérez bennünk és ránk is
visszaérez évmilliók múlva is
az idő ..... és ...... az élet…
Születés előtti lényünk és
halálunk utáni arcunk együtt fénylik…
És e szép közegben őseink álmai,
utódaink vágyai teljesülnek!…
Egyszerre voltunk és vagyunk
és majd a kései utód, ha egykor
földünk csiszolt testén ásványt
keres és növényt s a biztos pontokat
veri, Zöld Gyíkom, egyszerre
téged és engem is kutat…
És ránk talál e máslelkű lény,
mert érintette a kéz és az értelem a követ.
A mindent összefoglaló Valóság e nyártól
már csak így létezik
és így sugárzik tovább velünk
minden időbe-ágyazott!

 

 

 

21 Most összenéz

 
MOST ÖSSZENÉZ a két pince…
 
És Dani Jánosé, a rom, ott ragyog
 
pincém mézsárga, új homlokzatán…
A sok hegyi ember
 
szeptember óta látja ezt!…
 
Ezért költöznek ilyenkor
a faluból a hegyre…
 
   Egyre többen és többen ide,
mert ilyen fény ragyog minden pince homlokán…
 
A meszelt
 
   kelyhek és betük és számok
 
fénylenek…
– A Heszperidák almáinak fényei? –
Ha róluk szólsz, fülelnek rá,
de vigyorogva, szavaidon át
egyre csak Ezt nézik,
ezt az évente visszatérő
makacs ragyogást…
Ezt a szeptemberi, paradicsomi fényt
 
   és nem a Heszperián túlira,
de rá figyelnek, erre
 
és e fényből hallják is énekét:
 
„mustos kádban… melencében
 
fürdik… iszik… jókedvében…”
Nem Apolló, Noé apánk, sem Jézus-istené!…
Dani János paradicsoma,
a tücsök és barlangi pap igéje
ragyog a pincék homlokán…
A kövek alóli kontinens…

 

 

 

22 Ezért jönnek

EZÉRT JÖNNEK, mint Tamás,
 
kézzel ezt tapintani:
 
a fényt és hallgatni a szavát…
Mert hallják és fényesek és pogányok,
 
mint a BOR kölykei.
És tigris helyett traktor húzza
a díszkocsit… Kecskék helyett meg
párzó kankutyák… Pávák helyett
részeg lányaik… Csupán a vaddisznók
a régiek és a darazsak… Csupán
a cserfalomb csapója szűz…
 
Nyúzott birkák bunda-bűze…
Foguk között mézzel-gyúrt sár,
egy eltűnt nyelv vad indulatai…
Szavak emléke, félig-mondatok, hogy újra
egy évre visszahulljanak megint,
 
ahonnan fölfakadtak…
 
– Egy alma magházába tán? –
Emlékeikkel és igéikkel szájukban
 
most a test és a föld
 
nyelve találkozott…
 
Egy más szellem hite szól
 
és ragyog szemükben,
 
mint boldog szigetfüzér,
 
ahogy e pincehomloki
tündöklő sok kis kontinensre néznek…
És reggel – eszébe már egyiknek se jut,
hogy összetört zöld sugaraiból
fölrakja ezt a tájat!
MAGÁNAK ........ és ........ NEKÜNK .....
E sűrített világ,
hogy innen ragyogjon eztán,
már kezünk alól, az elmerültre vissza!
Csak a száraz Hegy marad:
csontszínű mész, hegyes kapa…

 

 

 

23 De hol jár

DE HOL JÁR Apolló?… A testetöltött!
És a Homlok Gyermeke?
Nem is e földön?!… Magányos bércek
jelenései?… –
Tollak, betűk, jelek
vakító fénybe mind…
S egy villanás,
szeptemberi udvaron találkozunk.
Ahol legtöbb a méh s a gép…
Akár a szobrok,
de izmuk él
és fényesebbek, mint a márvány!…
Jászlunk üres.
A KARSZT nő sejtjeinkben is…
Új törzs magját:
a szellem gyermekét
segítsétek közénk…

 

 

 

24 Ragyog és vakító

RAGYOG ÉS VAKÍTÓ fehér fényben
méri perceimet ez a Kert…
Törzsek… Virágok… Fürtök… Mohák…
S mint óraingám rézlapjába
dédem nevének kezdőbetüje,
kapaszkodunk az Időbe
mely csillag-némán
fogja e karszti-kerteket…
És e nyers kövön és kőben,
mint árnyékát, testén;
mint magzatát, méhében,
viseli és hordja
e földkorszaki és kozmikus
históriánk és szőlőnk számlált éveit…
E számnélküli számtan végtelen sorában
ez a mésztönk… ez a kő,
amelyen állok,
csak arra jó,
hogy rajta .... és ..... benne
a pusztulás világot teremtsen nekünk…
A szerkezet rengése, az üres szél,
az édes és sós fürész,
a jéggel testvéri tűz!…
Így nézd Kertemet… Ezt művelem,
e nyílhegyektől zizegőt!
Így nézd a bordáim közt lüktetőt
és azt az álló, tüzes Korongot is…

 

 

 

25 De micsoda vízözön

DE MICSODA VÍZÖZÖN visz egyre följebb? –
Világi iszonyú özön…
És benne, nem bárka, magam rakta
cella emel.
Falán magam formálta rácsok…
Magamra szabott
zsarnokká nevelt szabadság!
Kegyetlenebb, mint a királyok.
A ragyogásban ez tart
szöges drótjaim mögött,
e fáradt benzinbe oldott,
kátránnyal meszelt, fekete háló…
Este bagoly kiált be hozzám
és vaddisznók szeme világít…
A víztől jönnek, csörtetve ők is.
Föl, egyre följebb a hegyre
szögesdrótom másik oldalán.
– De hol járnak a könnyű őzek,
akik vödrömbe néztek és ittak?…
– Hol vagytok, nagy agancsosok?…
Ablakomon át leheltétek kék
füzetembe a zöld és tiszta szavakat…
– Hol vagytok?… Drótomon ott
a sarkáig kitárt kapum!…
S hogy mégsem ott… Nem én!…
E szívszorító meredek tető
kulcsa zár!… Nem én! Sem kovács reszelte…
A cella magas!… A kapu nyitott!…
Lépcsők meredek sora kulcsának tollán:
talpunk alatt és szívünkben is…
S akkor, mikor majd félútig
sem futja, pincém előtt lefekszem,
nézem, hűséggel, mint az eb:
csupán, hogy lássam, magam-
emelte tiszta börtönöm…
A zsarnokmód parancsoló szabadság
jelképét pincéink fölött!
Nézem: a mégis csak így érdemes
élni, kopár, fordított lejtőjét…

 

 

 

26 Hogy napvilágra

 
HOGY NAPVILÁGRA jöjjenek,
 
a kisült fű térképe jelölte ki…
Csákány után, hogy zöld legyen megint a gyep…
 
Már itt tanyáznak sorra;
 
volt szentély bor-szerszámai,
 
meszelt falon… A Vas-sárkány is,
 
a tavi szörny…
 
Izzadt, de tűzön a pöröly
 
testébe csapta mind a hét szöget.
 
Mítosz helyett, hullámzó testén,
 
gönceink… Fölötte csőrös vas.
 
A bor hajdan ajtóvasa…
 
És kulcsa… hím Diánák tájai:
 
acélhurok és bükkfa nyárs.
 
És néma vaskutyák állkapcsain
 
disznók, szarvasok tört csontjai…
 
S e durva kés
 
föltépett gégék, véres bömbölés…
 
Fehér falon az íjjas szűz keze!
 
Iszonytatos, évezredes nyúzás.
 
Mint ösztövér, rémült tücsök,
 
bajszát keresztbe, parancsra zeng;
 
hóhér istennő fülébe húzza, húzza
 
a pecsenyevilla és úgy rezeg,
 
hogy szinte cirpel a szögön.
 
Évezrek holdja lángol
 
sarlósbaltádról zöld kacor…

 

 

 

27 Jönnek

JÖNNEK… kosárral… zsákkal…
Pislognak föl, hogy látom-e?
Ha bezárnám szemem,
még akkor is és mind!
Magas a hegy… és… lábánál a világ…
LÁTNI KELL!
Megérett a gyümölcs,
kosárral, zsákkal viszik.
Az útkanyaron túl, a bányafal mögött
már hiszik is, hogy az övék…
Baltára mennek, annyira hiszik!
Zsákolnak és hajóznak
szilvát… fügét… fürtöt… csövet…
És úgy villan szemük a távcsövembe,
mint puskacsőbe fojtott szikra.
Halott lennék már rég, ha most
a kapanyél… Mert látom…
De tanmese helyett
csörög, csörög a mogyoró…
A traktoros, a Mercédesz, gyalogvadász,
a helikopter is leszállna egy szemért
és halász és buszsofőr
és szoknyások hada… A templomi
legájtatosabb nőstényénekes
fején is úszik a szedett kosár.
Libegnek a hegyről a tóparti torony,
s mindent megkötő
és mindent feloldozó kék kikötő
medencéje felé…
Mint kedves szélben a vitorlák.
Lágy Édesvízű-tenger…
És a mészpor csipős púdere
maszkot vakol
keresztre........ arcra is....

 

 

 

28 Hol a bárka

HOL A BÁRKA,
amellyel oda jártak:
a SZEBBIK PART alá?…
Mint Noé, Joahim erről beszél
a présház oromfala alatt.
Joahim.... Flórián.... Ráfael....
Sok ittfelejtett énekes.
És hallgat a meszelt falon
a Kehely… az Üveg és… a Nap.
A sárból alkotottak
hallgatják, akár csak Ádám és Éva:
az egyik itt, a Hegy alatt;
a másik akkor, ott:
a BÁRKÁRÓL
és a
SZEBBIK PARTRÓL
A jégpatkókról és a szánról is,
mert vízen, jégen,
villám, hullám, rianás
dörgésin át vitt az az utazás…

 

 

 

29 Ahol a szőlő

AHOL A SZŐLŐ és az erdő gyökere összeért,
annak a Bárkának
onnan hozták a fáját.
Mert ez a bárka – mikor itt kiveszett –
az örömért járt odaát…
Ott találkozott
a seregélynevelő tölgy és a seregély támadta
fürt megint…
A balta és kacor örvendezett.
Velük a kis csapat… nem Trója
falát, törökvert templomát
s a nádas házsort hagyta el
nem sós, édes tengeren!
A Bárka is közös.
Kovács, halász, kapás hadé:
vitorla, evező, vasmacska, tiltott háló
s a rengő fán közös kaland.
Volt rajta kapitány
Ő is, Joahim,
mikor léken veszett a hordó.
A Jég vette el akkor a Nyarat.
Onnan világított, rianás kútjából
a SZEBBIK PARTRÓL hozott,
de elsüllyedt öröm.

 

 

 

30 És várta

ÉS VÁRTA ez a part… Álltak,
Mihály, az arkangyal fokán és látták:
világít az a lék…
Látták, körüle nem tágít a had.
A jégpatkó is lefagyott.
A jéggel összenőtt a vad remény.
S jutalmul a tél, csáklyák fokán
föladta újra…
Föl ez az Édes-tenger!
És piros tűzzel, szánba fogva,
fehér halakkal
lépett e partra a sereg…
Nem Vulkán, a tél verte pajzsaik.
Páncéljuk villogott: a jég…
Kucsmájuk, szőrsisak… A forgó, zúzmara…
Kristályból szikrázó Noé!
Néz Joahimra
a Kehely.... az Üveg.... és a Nap....
Oromfalról a sárból alkotottak.
És a szózat:
A BÁRKA HOL?.... –
Föláll!
A padlásról lehozza.
A vasmacskát mutatja föl.
Ugy áll
az orom fehér vitorlája alatt,
ahogy azon a BÁRKÁN.
Mint aki fölhúzta, indulásra,
úgy tartja kezében
ezt a négyágú,
megőrzött
rozsdás, ám mégis ragyogó vasat…

 

 

 

31 A veszett kosárfonó

A VESZETT KOSÁRFONÓ csengőt szerelt
a tőkéi közé, hogy elrettentsen
minden szárnyat,
vitorlát… angyalt… vadat!…
Nem lát mást, csak a bort.
Decit, litert, demizsont, akót…
Részeg világot.
Tőle vesz!........ Neki fizet!
Négyszer megnyúzott szőlő ura.
Korai ecetből… Vízből másodszor is!…
Cukorral megint… Seprőből újra
és a négyszer nyúzott szőlő vére
Krisztus kelyhében is hamis.
Máglyát rak és pincéjéből
kormosan kergeti a zörgő ég alá
a föld lelkét, mint eretneket,
hogy onnan is kiűzze majd
veszett csengőjével az angyalt is
a földnyúzó kosárfonó.

 

 

 

32 A pap sem jár ki

A PAP SEM JÁR KI ide szívesen,
mert itt laknak az öreg Pince-Remeték…
A nap előtt kelő szigorú, hegyi rend.
A nyári húsz közül, télre, már
csak a választott három marad…
Szénával tömik a sárcella lyukját.
Ha nem lenne macskájuk,
átszenderegnék, akár a borz, a telet is…
Az állatnak enni kell.
Emberi nyom ragyog
a cella és világ között.
Emberi nyom,
amelyen állok
a hóban.... és.... hallgatom.
A macskájának prédikál.
Fejhangon........... magasan,
hogy tudja s tavasszal
a megfutott, de visszatért
tizenhétnek is pontosan énekelje majd…
Lenyelt szavak.
Fénylő ösvényen hallgatom…
Már olykor jajgat is:
– Jaj néked....... Ige!
Csak tettben vagy tudás…
Bohóc beszéd............... és jaj velünk…
Tett nélkül, farsang, kálvárián!
Futnak, ezért és ezek is…
Maradt a Kert… a Fa…
Üresség a kézben.... a nyelven is....
Két vak keresi egymást!
Öt kontinensről, ha öt…
Sárgul a föld, ha marad!
........ És a Hegy?........
Vékony a szó.... Át mégse látszik…
Szürkül… mint ölés után
ablakkeretben disznóhólyagon
szürkül a téli fény…
Zizeg.... És látom arcát,
mint tárgylemez lapján, üvegén…
Csak szakálla,
a hófehér raj zizeg:
Vasalt kaptár kisért.

 

 

 

33 Fagyott nyomok

FAGYOTT NYOMOK a talpam alatt.
Vacogva bújnak ezek is
a sóhajtozó zsúp alá…
A Kőfej hideg homloka s e cella
közt szétdőlt présház romok…
Földönkúszó szőlők rémülete…
Hó támasztja a vesszőt.
Jég fogja össze a követ…
Ha olvadni kezd, korhadt hordókra
omlanak… A pincének se lesz nyoma.
A szőlők emlékén kopasz tőkék
sötét gyertyatartói állanak…
Nem keresi senki e pincék ajtaját…
Csak hegyközségi búcsuk idején
látok néha egy-egy idegent
üldögélni, dongák, rozsdás abroncsok
kövei között… Az egyik árnyék
lábánál egyszer egy gyermek ült…
Fogta a kezét az öreg.
– Talán, hogy el ne szálljon, Ő?…
Vagy el ne fusson, ez?… –
Elhozta csak… És vett neki bábot…
Elhozta… Látni akarta mégegyszer
e helyet s hogy a gyermek is lássa azt!…
A macskás remete házát is,
ahonnan néha lenyelt szavak
jajgató nyögése hallik!

 

 

 

34 A megszállt gelencsér

A MEGSZÁLLT GELENCSÉR egy fürtös
mellszobrot hozott…
Diófa-zöld alól,
hegyi viskó előtt
sugárzik most a márvány!
A koromból a hátán mentette ki
– mint Aeneász az apját –
a Márványt, az agyag mestere…
Egymással versenyez a NAP
és
APOLLÓ homloka….
– Hogy ketten látják:
Ő s az Édesvizű-tenger? –…
A zöld szentély alatt,
nekik, ez is elég!
A márványnak a visszaszerzett ég!
Az agyag mesterének
a márvány-ragyogás!

 

 

 

35 E bérc alatt

E BÉRC ALATT,
 
amely úgy áll itt
fölöttünk, akár a halál;
a bérc alatt,
a bérc alatt, amely a szőlők, erdők
élő és békés kékjében
élő és békés kékjében az iszonyú csont-fehér;
e bérc alatt
e bérc alatt mégsem a naptár írja elő
 
AZ ÜNNEPET
 
Nem a pontosan fölírt
és mint a méz, kilóra kimért
 
és rögzített Idő!
Nem a piros betűkkel engedélyezett…
E bérc alatt, ha egyre szűkül is a tábla,
 
még itt a hon,
 
ahol az ünnep kapuját
 
oly érzés és olyan indulat
 
nyitja ki, melynek szemében,
 
itt tükröz az a kép, arcán
 
az a mosoly, nyelvén az ének
 
és az a vers, amely a zsarnok
torkába kés…
Ha meg nem is ölheted,
de pengéjük sugárzó csatornáján
a meg-megállított Idő,
a megkéselt HALÁL ere csepeg…
Egyre szűkebb e tábla gyepűje.
És pusztul a tábla sora is,
de még a KERT
A Vércseszirt alatt a területenkívüli,
ahol az ÜNNEP
– a Heszperidák kertjén innen is –,
 
mint az élet,
 
mindennapi…

 

 

 

36 És a pince mögött

ÉS A PINCE MÖGÖTT, a hegy alatt
 
földbe ásták a papot.
 
Csupán feje maradt a gyep fölött…
 
A kányafa és galagonya, füleskosbor
 
és leánykökörcsin és a szulák is
 
csak nézték a papot!
 
Szeme, mint a virág.
 
Nem néma, de amelynek ajka van,
 
és szól, olyan virág…
 
És nem váddal, reménnyel szólt
 
s reménnyel csillogott
 
a pap szemében a szirom.
– Nem a sírom ez!… Hogy életem legyen,
 
ástak ide a hegyiek…
 
Szülőanyám halott!
 
Csak ő él még, e föld,
s hogy meggyógyítson, ölébe ültem én…
 
Erőt, hogy kapjon a szár.
 
Erőt – s az elásott kéz helyett,
 
szeme intett a szőlő felé –
 
a kéz helyett, amelyik oly sokat
tartotta azt a kelyhet és azt a poharat,
 
melyet fénnyel töltött meg ez a Hegy…
 
Előttem, itt, íme
 
üres kézzel a földben, a test.
 
Huszonöt gyökérrel ereszkedett
 
a ZÖLD TŐKÉK közé
 
és barbár virágkoszorúval
 
a homloka körül
 
világított
 
az élő remény…

 

 

 

37 Ki küldött

 
KI KÜLDÖTT ide
 
aranyló fürtjeink közé? –
 
Itt sántikál… A kurta som
 
kezében rontásra szánt.
 
– Öklében ez, nem a tobozos fenyő! –
 
A szüreti traktoros-lovas menetben
 
nem a BOR-KIRÁLYNAK jogara.......
 
Fütykösével, szemével odasujt.
 
Lehull a fürt a bottól
 
és szemétől le az ért öröm
 
lovak patája.... abroncsok alá....
 
Biceg és sántikál s ki tudja, hogy,
 
de látta már a puskás őr is,
 
látta, ott állt a Kőfej szirtfokán.
 
Pruszlis, sapkás, tollas, sánta sas…
 
Látta s ahogy onnan, fölötte
 
jártatta szemét, úgy borult
 
s csak addig a határ s mikor
 
az árnyék a fügefáig ért,
 
a csősz arcához kapta fegyverét…
 
És ekkor, a célgömb kis rezén
 
egy villanás… eltűnt!… És a nap
 
egyszerre végigcsapott ismét a kert fölött…
 
A kis hegyőr mézes szüretre gondolt.
 
Eltörte fegyverét… Az öntött, két
 
ólmot kivette, hogy megmutassa
 
és aztán emlékül tegye,
– ablak zugába – a puskapor nélkül ölőt…
 
De akkor, a fügefa alól
 
már lépni sem tudott.
 
Ott bicegett a rizlingek között.
 
Som-bunkójával, mint a csép, hadart…
 
Markában már, mint a tűz,
 
sütött a két golyó… Eldobni
 
sem tudta már!… Üres volt…
 
Mégis égetett!
 
A puska nélkül érkezett…
 
A szétvett csövet, amelyen ott, az állt,
 
a kő izzadt tövére tette…
 
Jött, hogy tudjam… Én is… Ezért…
 
És baltára cserélte fegyverét,
 
mert azóta is itt biceg,
 
közöttünk, akiről senki sem tudja,
 
hogy ki… Csak azt,
 
hogy miért
 
küldötte közénk…

 

 

 

38 Mekkora változás

MEKKORA VÁLTOZÁS e milliószor fölkapált,
ezerszer fölszedett,
százszor halomba, falba, sáncba
fölrakott kövön…
A déli félkagyló, az óriás aréna
küszöbén aranyló bronz lett
a nádasok sora…
Padmalyához gyűl
a toll és uszonyszárnyu nép…
Hogy lássák:
– Mire készül itt a KERT? –
Tőzeg-gyökérre, hínár-szőnyegére
hasal ezüst vértjében a fogas.
Körötte: zöld apródjai.
Ráspolyos-zekéjű kősüllők hada.
Zsíros és jámbor búcsúsokra törnek
bajszos dorbézolók…
Harcsák a pontyra…
S e néma, vad játék ezüst esőjében
kigyúl fölöttük, erdők oldalán
a sziklapáholyok sora…
Kiklopszi, oszlopos fülkék falán
bíborban szömörcék bársonya…
Fenyőillatú koszorúk a koronák felett…
Tölgy lombja agancsok, agyarak élén
és som, boróka gyöngye, makkja…
A piros és a kék,
bikák és szép kanok nyakán…
Hátuk mögött hűs és villogás.
Valaki bujkál.
Hogy ő is lássa!
Bujkál…
Kiváncsian ropog
faruk mögött a trágyán…
Gombákon táncol, ágak között
a nyughatatlan:
A ZÖLDCSIPŐJŰ SZÉP!
Lábujjhegyen, faruk mögül,
lesi, hogy lássa,
mi készül itt
arénánk félkörén.
– Ó, nem a Játék!…
A Jelenés lényegét,
e mészkapu mögött: a KERTBEN!
És átlátszók mind a pincék.

 

 

 

39 Mulatság készül

MULATSÁG KÉSZÜL?… Új?… Vagy az ünnep
emléke csak?
Az úszik?… A változás… És vastagabb
a kert fölött a fő elem…
Tőkék, lépcsők fokáról,
présház kontyáról égbe lép a láb…
Billeg, úszik, evez az őszi,
ember és csillag-közi vonulás…
Móricz Ráfael már pincéjében öltözik…
Szárnyas-Huszár!
A főangyal neve, melyet nyakába
löttyentett a pap,
vele szégyent ne valljon… Kardosan…
Az utolsó kese is itt nyerít.
Készen áll; a diófánál majd élre vág,
ha ideér a félrészeg menet,
mint fölötte, ott, ék élire
szárnyal a gúnár.
Jákim a zsúp alatt
cigánnyá változik…
Hadd zengjen és Flórián,
nevéhez híven, kékben, csákósan kotyog.
A mustos ég és szarvasok zárt körein
tüzoltók zöld, kis kocsiján köröz.
Kéményseprő… Csikós… Postás
zeng… és….. repül.
– Vagy emlékük csupán? –
Kápolna tornyában csendül a bronz
A Régire…
Milfajd húzza,
akit kötél vesztett bitón…
Milfajd, a bakonyi betyár,
hogy teljes legyen a karnevál,
mert jön…
És állnak a szarvasok.... Lábuk gyökér…
Ezüst vértben a fogasok,
mint nádba vert cövek…
Csörög a dőlt várak köve…
Viszik a hírt… gurul…
A lejtőn majd, hogy lábukat törik…
A völgyön végig szétvert malmok
adják tovább,
üzengetik a vízzel is
a MUST- és a KERTI
változást.

 

 

 

40 Kettős ünnep

..... KETTŐS ÜNNEP?! ......
A halkuló?… És a reménytől hangosabb!
És köröttünk időcsiszolta,
kézformálta kövek
sáncai a KERT körül…
Gondosan rakott bástyák kövei
a félig semmin…
És teraszok… Kavics-gúlák,
mint ős-népek
óra-oltárai…
Rajtuk és fölöttük kel, delel
és nyugszik Napunk…
Oly pontosak és pontosan,
mintha egymást mérnék.
Idelövik a perceket
a sugarak, kerek malomkövemre.
Két kör ........ Tűzből és kőből!
És itt, ezen, a kezem alatt,
amelyet ő nevelt,
a búza lisztje folyt
e kő rovásain:
AZ ÉLET…
Akár a SZERKEZET irdatlan
malmából kövön, sejten, égen át,
folyik az idő, mely kezünkkel
együtt csiszolja még
és rakja
kék süllyesztők vermei..... koponyaarcú sáncok,
fényszóró csontgúlák
között… és előtt.... és körül
ezüst-kagylónk ölén,
íme
őszi drámánk:
A SZŐLŐ ÉS A PINCÉNK
színpadát….
Még itt...... s ...... nem ott,
üres csillag a csillag-sivatag között!
A Heszperidák kertjén innen,
Atlasz nélkül is fölöttünk még az ég
s a félig semmi teraszán
kezünkben a kulcs.
Nem a gyönyörűt… A múlt-nyitó…
Új Képlet.
És a Kulcs maga a Kert!?
És reményünk oly végtelen,
mint – mondják – maga a halál.
Oly fényes,
hogy e hegyi-aréna szinpadán
néha már abban sem remél,
hogy tovább élnek
a szellem kövületei,
mint mészben a gyíkok, páfrányok, csigák…
Jég?… Por!… Scott?… Irwing!…
– És a sivatag Echónak sem felel? –
Ásóm nyele világít… Gyertyaszál…
Kerti szakadék partján írok…
… Pozdorja közt…
Tavunk tükrén,
– e millió világ szigetjével sugárzó térben –
eggyel több palack
bukdácsol, mint a szivárványnyakú vadkacsa.
Bukdácsol az üvegnyakú remény…

 

 

 

Új Thermopülé?

Bekerített világ
Véresszemű hüllők a parton…
Pecsenyeillat és gépek vizelete
és bálnazsírtól bűzlik a fenyves.
A szörny már lombok és szirtek között
s a tenger földerül, akár tavunk:
a hullámokról partra szálltak! –
És részvéttel nézi a víz a földet,
hogy csörög, bűzlik és villog az út…
Nézi, mit művelnek
a sziklák fehér romjain,
templomok kódex-magányán,
szent pincéik között,
melyeket Thesszália és Sümeg
és Provánsz lépcsőire raktak
a karddal és betűkkel harcolók…
Thesszáliából Lokriszba át
most is így és itt visz át az út!…
 
– És nincs megállj? –
 
Csak Ephiálteszek?…
A kerülők!… A sok de-től da-do-gók…
És pecsenyeillat bűzlik
a fenyvesek és oszlopok között
s a szép törzsek metszésein a dór-
vágású ég már nem kék amfora.
Hó-felhőik sem képzelt istenek.
Szép mellük íve pállott és varas.
Égi szukák kószálnak, merre megy
és korom és füst és vonulnak és keselyűk
árnyékán konzerv-pajzsok pikkelyes hada.
Cég-zászlók, milliárd sisak-doboz.
Acél nyárson a jólfutó öröm
nyergén a bíborarcú győztesek!
Mögöttük fekete és előttük:
kék olajjal kenve minden út.
Bűzlik a szentek és űrhajók ege…
Vízen az élő sárkány, kócsagot, várost,
halat szivárvány-hálójába fal.
Fehér tudósok, kopott remeték
a szigeten egyenként válogatják,
s nem él!… Megfojtva szálankint a fű.
Reszket az éhes kecskenyáj s mint
okos sziréna, bőg Krisztus lova,
a békés és nagyfülű szamár…
Dermedten, nem lándzsák nyelére,
fényes szerszámaikra dőlnek
a tiszta rend aszott szőlőmunkásai.
Testvéreik a kikötőben, lent,
nagy, szálkás ládáikra állnák.
Nézik és egymást is, miként vonul
Ephiáltesz nem ember nyomán
 
a Verhetetlen:
 
mögéjük és ellenük!
Nézik, mint húzza Thermopülén át
a pikkelyes és véres, zászlós táborát.
 
Állnak s már lassan értik:
A talpuk körül bekerített világ!…
 
Állnak s már látják mind:
Embert mímel Xerxesz fején az álarc!
Állnak és egymásra néznek:
 
– Leonidász halott?…
 
És felel az egyik:
 
– De ott áll a domb.
Rajta már király nélkül is győzhetünk! –

 

 

 

Kit kerestek

Könyvvel a mellemen
egy elhagyott házba,
kövek, felhők alatt
fehérbe, zöldbe zárva,
befed a mész
s a zöld szőlővirág…
Fölöttem hegyi bánya
ragyog, akárcsak az a szárny,
mely élét, míg száll,
szívünkbe mártja…
A nagy lapoknak
szárnya és köve
szorít, lélegzik mellemen.
Szinte a házad emelem
hegyi magány.
Csak zöld vessződ
jelzése még ha biztat,
faladról egy-egy levelet
néha, hogy szakítsak
s a volt gyümölcs-ízét
s mi fürtjeit veri,
pár sorban elküldjem neki,
két ujjammal döntve kövét…
Kit kerestek, íme kilép.

 

 

 

Már kulcs

Ki gálic-vértet ölt, ragyog…
Levélen csillag, testen kristály.
A párák szivacsában is dalol
és mintha hűvös mustot innál,
a nyár-közép forgács-tüzébe
úgy lobogsz, hogy lángon át szavára
a barlangok rácsához érve,
tollad már kulcs és zeng a zárba!

 

 

 

Elkezdett falak

A megtalált hegyen
kolostort raktam volna én
a rendnek
Csak cellára jutott
Sarokba szorítva minden
asztal alatt
könyvállvány mögött
laknak hű társaim
Hívők szerettek volna lenni
Alattuk és közöttünk
iszonyú évek
forrás-vidékei
A víznek csak illata
s a kis gyíkok
csülkök paták
kutjából isznak
az elkezdett falak körül
a megtalált hegyen

 

 

 

Érzékeny tudás

Erdők s szívem magánya,
hegyek és lélek kínjai
és te, az élet és bibliája,
a szárnyas botanika,
világunkat és magam
kegyetlen iskolába
vertek tanulni és tanítani.
Telt tükrötök nem
erdőt és hegyet,
de azt, amit a zöld s a kő –
hallgatni a szívet
időben és sziklán
át is csillagot
s amit e végtelen és zenit
biztos metszése adott,
e szög fokán új templomot!
És oltárán kiosztani,
akár a kenyeret
ez érzékeny tudást,
mint lényegét a fény,
mint az új napot…

 

 

 

Lakjuk a teljesebb…

A Lengyel-kápolna szobrai alatt
A gesztenyék fölött tanyáznak
lába-sincs világba
Egyiknek kard másiknak szárnya
és annak csak virág jutott
A gesztenyék s az ég között
a sárga háromszög fokán
kagylós fülkékben laknak
A tóról jöttek nagy vadonból
s bár ismernek minden utat
de vissza már soha
sziklába sásba nem mehetnek
mint kés alól a szem
kőről a mag szárnyukra keltek
Igy nézek rájuk föl
ők vissza ránk ide
s kutatva egymás emlékeibe
rajtuk és rajtam át
lakjuk a teljesebb matériát
Nyelvünk szemünk nélkül
hátunk kagylónk mögül a fény
s szakállukból a szó
kiszáll mint arany-veréb
s mint az idő a térbe
körözget élünk
egymás emlékezetébe

 

 

 

Hogy el ne szállj

Kopog az ajtón a hosszúcsőrű,
mint szép jelenés, a banka.
Szárnyas hercegnő délről,
ragyog tollbóbitás sisakja…
Két oszlopom közé
ki küldött, mely poéta
verse?… Rejtett csillag kegye?…
Szemben, némán, velem,
– sort váltva sor –
itt áll szárnyán az írás.
És maga is az: a Jel!
Oly ritka… Véletlen
nem lehet!…
S hogy el ne szállj
– tanúm, ha vallani kell,
megannyi tárgy –,
híred előtt, mozdulatlan,
szárnyadig hajtottam térdemet.

 

 

 

Csak azt látom

Ki jár a nádas folyosóján?
Ki fürdik csendes öblibe?
Csak azt látom, remeg a nád
és csattog hínaras vize…
Csak jár a nád… Remeg… Lesem,
reszket a folyosó s a varsák,
mint eltűnt vén halászok
arcuk lent is iszapra hajtják.
Hallgatják, mérik, hol lakik?
Ki jár a nádas folyosóján
s hiába vár fölöttük a ladik
s tornyok titkán a néma gólyák…

 

 

 

Visszhang

Ültettem én e fát?
De úgy feszül remeg
akárcsak az a hárfa
mely sárga délben
állt a régi
udvar közepében
Fölötte állt a fa
s a szerszám szárnya
rajta át és túl magát
a teljest adta át
nekünk akik a házba
álltunk bezárva
falak kulcsok között
mint hetita kép
ezer cserép alatt
De ők az égetett agyag
e téglák és cserép
a kulcs s a többi teli tárgy
éreztem jobban értik
és tudják is ki jár
mert nem fülük
de azt melyet ha látsz
s máris mindenről visszazeng
s hogy ez velünk közös
egész lényük értette meg

 

 

 

Ki gyémánt tükröt

Szántja, tépi a vas a berket.
Suhog a kék ruha…
Nyakéke még zihál és reszket,
mint mellén egykor a diadém. –
Reszket, de hol van már a tündér,
ki gyémánt tükröt tárt elénk?
Két fókuszában nap és szerelem
mutatta szép vonzásait
s hogy kit szeressünk… És miért
a vas s kinek növesszük szárnyát!…
Repül, rezeg a kék ruha.
Forog a vas a zöld ligetben
s szobrán ráncolja homlokát a márvány…

 

 

 

Föltárva lényét

Zöld fürtök és illat… Eső után
hallgat a karóhoz kötött délután. –
Láthatatlan indulat szinezi
testét és lélegző izmai alatt
feszül az ősz a párás nyárba –
rejtett oszlopok között s föltárva
lényét, az idő is, mintha érne,
a zöld világ sejtjei közt égve…

 

 

 

Egyre sűrítőbb

Úgy élek, mint a tuskógomba,
vadonban, kiszáradt tönk ölén.
Barnán szikrázó magányomban
egyre sűrítőbb messze élek én.
Nem itt… És ott sem az ragyog!…
A tér… Az izzik, merre gyorsul
napjából kitépett csillagom.

 

 

 

Időtlen kontinens

Csuhás matróz, piros borász
leszállt a láva-kő alá
melyet toronnyá ő rakott
Kék-vércsék tó-üveg
lakják a szirti ablakot
Pincéd bordás rakpartjain
bőrzsákok aszott fujtatók
s melyet tíz ujjad ránk hagyott
a partot szólító sípok
bádog torkán a megrendült titok
Templomból kiszórt orgonák
És sok rossz beteg óra
számlapján száz kidőlt világ
áll – A perc vitorláját lesi
a nincs – Izenj ki már oly hiteles
mit rejt az időtlen kontinens
a húsz araszon túl és nélküle
merre tart vad expediciód
Csuhás matróz piros borász
öblöd sötét tornyához vetve
mint egykor azt mely mint a láng
s mit hirdettél ha van most tégy csodát
tedd naplód mint borod láva-kövedre

 

 

 

Ballag nyolc lábon

Két angyali tehén szuszog
s a galagonyák fehér illatába
őröl két rózsás állkapocs…
Ballag nyolc lábon a világ
s a május biztosan napos…
Egy pillangó szarvára száll:
az évszak fején a koszorúra,
s együtt ballag és biztosan őröl
velük a nem is látható…
A lomb közül kis borjú bőg.
Fölissza hangját… Szopni hagyja.
És szárnnyal, galagonyával
ballag tovább a kék idő.

 

 

 

Már kozmikus

Most sétálnak az óriás csigák
a házukon eső és köd folyik
spirálisan a legkisebb körig
kimért pályán akár a világ
s már kozmikus mitosz e sok
zöld tengeren tornázó Atlasz
Mint isten talpad alatt ropog
a sors ahogy házukba roppansz

 

 

 

Mert szólítasz

Maradt szeder
és tüske is maradt
az erdei zöld pálya
ágai alatt.
Ti vad-szakállú fák!…
Mint fejből a latint,
idézlek, botos ég,
mert szólítasz megint.
És Remmiuszt!… És mind,
aki tőled tanult.
Zord grammatikád karma
rázza a napot.
Alatta rózsa közt
dördül az idő…
Nem fácán!… Mellemen
porzik a srét-idő.
Kopog s a csipke
bogyója, mint a vér,
nem hull a fűre.
Égő csepp kísér
kapunkig… S rajta át!
Tüskéje, mint az ág
– róla, ki elsuhant –
a gödrön túl is visszavág.

 

 

 

A forrás

Magyar Hippokréne
Kis, egyre szárazabb Provánsz,
melynek sohase lesz már tengere…
Csak itt, e kövek alatt eltikkadt
milliónyi év emlékibe?…
Egyre magyarabb Provánsz…
Itt élek, s mint kövült halat,
amelyet fölvetett a holocén,
benne és rajta nézem magamat.
És érzem szálkás tüskéink között
a hangtalan pöröly hogyan veri…
A csontig izzított szavak
szikrázva szállnak hozzád:
a lélek s az élet sejtjei!
És csattognak, hogy higgyem, vagyunk
az iszonyú, hosszú-hosszú végén,
mint kis falu során a műhely…
Mely állt… Hol este összejöttek
vasszagú sötétben a világ
s az állat is hallgatta, értve
a szikrát, mely szívünkről kiszállt!
S míg patkóját próbálta,
már pöröly helyett a Perc
s a Húr pendülve össze
cégéren s ódák ormain is túl,
mintha lovunk is repülne!
– Csillag, Szellő, Laci, Madár! –
egyenként is megannyi Pegazus…
Tengertelen Provánszom széliben
hol vagy te műhely?… S hol az a falu?…
De patáját, ahonnan rúgta,
még látjuk!… Látja a kovács
s míg nézi, mint nyárfa
megáll a suttogó idő
s a küszöb hideg kövén kiütve
mintha a forrás szava ülne…

 

 

 

Onnan itass

Jékely Zoltánnak

 
Egyre csak lobog
és úgy takar a nád,
mint aki csőszkunyhóban
őriz koronát.
Pannonok, kelták –
hun, avar, magyar…
Villog a lidérc.
A berek takar…
Elásni már nem!…
Kunyhónk cölöpje
is alig ér le
abba a földbe.
Lebeg, mint ingó
szigettel a kunyhó…
Nem láda, sás
takarja, ha ki
tapogat érte. –
Néha, valaki…
Elveszett itt-van!
Nem öles várfal,
keríti hét nap
hajós mocsarával…
Király-úr, Múzsa,
Angyal és Sárkány
karma közt a lándzsán
mindig a bárány…
Nem vértben s lábon,
hosszú tolófa
hozza, ki értünk
lép rá a tóra…
Pannonok, kelták:
úszik a sziget. –
Hun, avar, magyar:
nézi a vizet. –
Méri és meri,
marad-e?… Mennyi?…
Kis pákász kunyhónak
ez is tengernyi
és az a fényes,
bárhogy komorul,
röjtökből, hálóból
kisüt a mult.
Szép, fényes maradj…
Gyökér alatt.
Mint pásztort a forrás,
onnan itass…

 

 

 

Pusztai metszet

Összetört Krisztus a híd előtt,
kalapot néked ki emel?
Tenyeredben szeggel a legelőt
s a csordát őrzi kezed…
Varjak károgó koszorúja
ragyog a tündér törzs fölött
s a túlsó pillér kiherélt szentje
kőbojtár a tüskék között.
Keresi véretek a róka…
Körülszuszog a kis tehén.
Kinéz az idő folyosója
kövek és állatok szemén.
A vad csokor még – az a régi
próféta-arcú almafa –
hullatja szirmát s míg eléri,
földig őszül a kő haja…

 

 

 

És haza-talál

Állnak, s hogy nem értik a jövőt,
kapargatnak kis kerteket,
hogy elűzzék a tüzes időt,
etessék a kérges kezet,
mely összehozta azt, mi elszállt…
Amelyről fut a fiatal.
Ritkul a falu, mint a hajszál:
szót alig ért fiaival.
Csak nézi a tornyot… A szőlőt…
Itt kereszt, ott pince dől,
keresgél emlékei között,
mikor gyereket szült az öl:
fürgét, mint a csikó, és úgy jár-
kál, mint a szél repedt falon.
Este még kiáll… Senkit se vár.
A napot bunkózza agyon.
Alkony! – Hű társa, te villázz neki
– ha ember nincs –, kazalzöld álmokat,
melyeknek útján lőcsre kötheti
a gyeplőt és a gondokat.
És haza-talál, mint egykor azok:
a fáradt ló, nyugodt tehén
s beszóltak… Ő vissza… A szó lobog!
Igy gyújtsatok új lángot tűzhelyén.

 

 

 

Pali-temető

Erdei Velence?
Fagyöngyök, borókák évadja ez…
Zöld ecsetjeikben kék magok
s a tölgyről a fagyöngy bogyója
átnéz a magyar ciprusok
fölött sárgán a holdra…
Hajósa lomb-habok között
– hogy lent, se fönt se reszket –
zöld gondolán alig evezget. –
– Velence?… Vályog!… Bárdolt oszlopok!
Meszelt-márvány, pincesorok
és nem a San Paolo háta,
fölhányt, kicsiny kupocska zárja,
ki magyar módra volt a szent…
Pásztorok baltás keze
gatyásan itt fektette le,
és lett, nem Pál, de Pali-temető.
A szent helyett betyár!
Ki most is egyre várja
e tölgyfa-paloták sorába
a farkas-pandurok hadát
s mint gerlicét, a kis tyukászt;
hol zöld lagunán énekel a hold
s vizén az átlőtt szívek bánatát
agancs-fészekben szarvas viszi át…
Hozzá, aki e kis halom tövén
késsel és pisztollyal övén
pihen és sírján virág is akad,
míg ki nem irtják a szívet,
a fákat és madarakat.

 

 

 

Áldozat

Onnan hoztam ezt a szép mohát.
Zöld hűs… Az asztalomra tettem…
Barlang a forró hegyen át:
oly teljes ív és oly egész világ…
Csak álltam ott, – még itt –,
de szárnya máris vitt oda, akik
szabad homályodon voltak egész.
Emelt e hűs a mohás kőlapig,
ahol vadorzó és méhész lakott.
Kénjárta méz, őzek szívének
asztala s a tépett cifraszűr
tükrén, ha nézte, nem magát,
a tölgy fölött már látta, azt a fát…
Kékkánya rajt… Gerincemen
– szikláról könny peregve –,
mint jeges szóda, vert a forrás…
S a sok galamb s a sok korallt,
aranyló rókagombát,
mit jószerencsém megadott,
magasra tartva kosaram,
letettem, mint az áldozatot…
Csupán e szép kerek mohát, kis sünt
a szén és mészégetők útján,
ezt hoztam csak a tüzes hegyen át:
zöld hűst… Az asztalomra tettem.

 

 

 

Arcunkat faragják

Kékarcú emberek
forró bádog tetők
cincogva szaladnak
köves legelők
Ledőlnek a tóra
Asztalomhoz én
Kilép a forrás
oly kéken hogy már
feketén fénylik
akár a láva
megizzadt naspolyák
koszorújába
Fodrán pohár röpköd
Dönög a délbe
a világ tikkadt
száját alig érve
Szívemig zizeg
akár a dongó
Vele a vihar
jeget-tüzet osztó
Fényes kalapáccsal
csapja a tőkét
lándzsával veri át
kék teli tőgyét
mint az a kapitány
Kopog a kő bádog
Arcunkat faragják
kőből jeges lángok

 

 

 

Hó foga közt

Varju űzi a karvalyt.
Fejsze csapja alattuk a fát.
Őrzi mégis az erdőt,
őrzi az égi madár…
Fészkét látja zuhanni.
Reccsen a som aranyába.
Fröcsköl a csillag… Földre virág.
Benne a tündér… Vérzik az arca.
Vesszők seprűje cserdül a testre.
Melle kicsattan,
s hó foga közt zokogással
vérben és tejben sír a tavasz.

 

 

 

És zeng ma is

Kifeslett már az új agancs…
Farkasboroszlán koszorúval
táncol az őzbak és Diána
mezítlen teste, mint narancs,
átsüt a lombon és a lángja
tavaszt igér, a csalfa szűz…
Hallom és látom is, akárcsak
szép mellét és mely ajkán csillogott,
hallgattuk, mind, a régi társak
vad szarvasok csapásán hajdan…
Nem íjjal, de kézből etetve
viharzott át a vérző völgyön,
szálfás, gyertyános rengetegbe…
Jött és igért!… Jégmellű szűz…
És zeng ma is az őszi erdőn
a csontig tépő szedresek között
azóta is a bőgés vad dala,
mint hörgő szeptemberi hárfa
s elfolyt szamócák szőnyegén
a húrjain játszik Diána!

 

 

 

Fél-szonett a szerelemhez

Megtépte már a kan az új Leánykát,
mert szép és érik tőgye.
Szőrös baracktól illatos a hegyhát
s ledőlt hanyatt a kőre
a szerelem s szarvast se lát, se kant.
Vadászra les… Két bimbós koszorú
villog a makkos, kemény fák alatt.

 

 

 

Nemzi és szüli

Egy nő kapál… Nem sejti, látom,
mint habban csillogó halat…
Tündöklik melle és az ágyék,
a kéklő rózsa-árnyék
vibrál a szőlő-tő alatt…
Kapál vénuszi meztelen.
Kínjában föl is jajgat
a kő s a test s nem vérrel. –
Tisztább e szerelem!
A fény szikrázó csődörével
egyszerre nemzi és szüli
izzadva, mámorunk s magát…
Parázságyékú Héliosz,
az tépte ily pucérra.
Fölöttük léglökésű gép
s hogy elvonít, a nap alól
föláll s kapál tovább…
Fénylik s nem sejti, látom.
A Heszperidák kertje
fénylik arany-almákon…
A földi férj, mint kentaur
kilép… Csípőjén sás-farok.
Kezében hosszu töklopó.
Édesgeti a házhoz…
Nyerítve hívja, mint a ló
s a tűz karjából az
kelletlenül, akár ha alkonyul,
karók grádics-fokán, mint árnyék
vibrál a tünde ágyék.
Napból a sár-küszöbre lép.

 

 

 

Élő szarkofág

Fekete zöld fügék alatt e pince
csak akkora, akár egy kripta,
amely nyitott s kiültek most!
Két óriás etruszk kolosszus.
Húsból: egy hím… Zsírból: egy nő…
Egymásra dőlve ülnek
s e föltámadt hirtelen örömben
szinte égnek, ahogy a bor
a sárral bennük összeforr…
Átlátszók, mint ujjon a lopó
s e földöntúli két mosolyban
eltünt szőlők ködében
naprendszerek új csillagfürtje nő. –
És este, ahogy elvonulnak,
mint szarkofág alá vert négy kerék,
nyikorog a holddal alattuk a föld…
Meghátrál szobruk előtt az ég!

 

 

 

Csontváry emlékére

Csorba Győzőnek

 

1

Az Omóniáról az az utca
az Akropoliszig vezet…
Ott láttam én, előttem,
mint szárnyas patkókat
a lábadat s a farkasfejű lovakat…
Nyomodban jártam ott s mégis Veled!
Világított a márvány-emelet,
a kettős szint, fölöttem, mint jelkép:
a FEKETE és a RAGYOGÓ!…
Kopogtak sejtelmesen a paták,
festéked bársonyán vasak.
Feszes gyeplőt cilinderes kocsis
és te húztad a szíjak éles vonalát.
Habzón a szenvedély világított!
Ó, nem a holdtól égnek itt a fák:
kabócák zizegése ez a fény!
Éj tükrén három szál ecset
áramkörében ég az emelet
s tört márványokból az EGÉSZ,
– amely, hallottad, szólított –,
hintók és hold között azok az oszlopok…
 

2

… És a Nap… A tűz Taorminába:
a rózsa és aranyvirágú láva,
ahogy kezedből, amint láttad,
a lejtőn ömlik le a sóig…
– De kik szőhették vásznadat,
hogy lángba nem borul? – … Parázs
hunyorgott a szinház körül.
Nem szinpadán, az oldal-öltöző
kék lépcsőjén megállva,
láttuk s nem Az, de Képed
világított az Etna-lángba.
A dialógus: a s a MINTA,
görög kövek között a dráma,
két szinész-isten a napút kapujába
trónját perelve, máig és tovább…
Te írtad ezt!… És ott, mi ketten
hallgattuk s láttuk… És a Kar
a felhőtündöklésű tenger
terében zengett: maga a VILÁG
és szívén magányod éber cédrusa!

 

 

 

Vas-sárkány

Kék zsaluk mögött kétélű nyársak,
baltás-sarlós kacor, kovácsolt kések
hűvös lapok mögül a tóra néznek…
A kertre, amelyről a zöld vitorlák
a termést már a partra dobták
s most vár… De ott?… Már itt is a kalóz
s köröttünk egyszerre lángba fog,
lobog a sok felgyujtott zöld hajó
s e kék zsaluk előtt s alatt,
törzsük alól, akik szobámba tértek:
őrző vasak, császári érmek
részvétlen rám s lángjukba néznek…
A tóról a vas-sárkány is fölúszott?
Foga-farka közt hálóba fogva:
egy vers?… Mintha a világ volna…

 

 

 

Vendég, serleggel

Mig bent, pincémben kong,
ott kint a puska csattan…
Akár a vér, suhog a bor.
Tőkére rogy a vadkan.
Nyílik a fekete ajtó.
Mögötte, jégen, rianás…
Ketten lépnek a küszöbön át.
Köszön a nagy, piros vadász
és bort kér a másik: az angyal!
Fehér a serlegtől keze
s mint frissenvert ácsszegek feje,
ragyog rám két jeges szeme.

 

 

 

Empedoklesz?

Folyt a láva
 
Emlékeid
 
ez már nem az Etna…
Az isten kis palotája se az…
Tűz helyett
 
el nem merülhetsz.
Világ lelkével
 
Föl se szállhatsz,
 
Csupán magadra
 
mérhetsz világot;
 
a nagy kráter fölé
s zuhanva, mely tüzet fogott,
 
cicáznak hideg csillagok!
         
 
és ültél alatta…
 
tüzes vadonába
 
 
 
fagyott bazalton
 
 
így sem egyesülhetsz…
 
mint Ő s Az a másik!
 
feszítve magad,
 
teremtve itt a szárnyakat
 
 
szárnyad könnyű pernyéivel

 

 

 

Csak annyit tégy

Már el nem adhatod soha!
S ha csillaga már nem lehetsz,
csak annyit tégy, a vak enyészet
fölé néhány szót szegezz!
Az okos öntudat és akarat szavát,
hogy nyelvünk és testünk szerint nőve,
mint makk csónakjából a tölgy
bontsunk vitorlát a zord időbe…

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]