A kan Püthia

Elől a műhely… Mögötte pince s az emelet ablakát verheti már madár… Verheti… Lent él… Akár a szerszám, csattog a ház alatt, forog a kovács… Kútjánál a nagy kád moszattal, algákkal teli s csak várja a sárkányt, hogy fejét kiemeli! Akkor, mint Szent György, levágja, mert itt áll a kaszája a fujtatónál! . . . . . . . . . . . . . . . . . Ha az lehullt a bolhás udvar porába, nem veri, nem csattog tovább. Az lesz a kész és az lesz a szép! De addig, mint a szél, mint tűz lobog szeme s csak legyen mit innia, oly érzékeny e kan Püthia, hogy szárnyon-túli szárnya innen át oda, a végtelenbe mártva izzítja látott jeleit… Ha kell, tűz sem kell neki. A formák hideg titkát is ismeri… Alkotva szól, beszél velük s a fujtató penészes korcain csigák és fülbemászók, az üllőnél lusta pincebogár kénes-boros szavára vár. A serény százlábú, fürge bolha ugrik, alig kimondja. Megannyi állati inas veszi körül és mind, még rá, akit idéz!… Itt rendet, köztük és ebbe, tenni még könnyű lenne… De azok!… Akiket lát… Tőlük rettentő a világ! Ezért, hogy itt a fujtatónál kaszája mindig itt áll, mert Dante is visszalépne… Csak ő nem . . . . . . . . . . . . . . . . . Kalapál tovább… Ellenük!… A legkeményebb Mester, akit én eddig láttam e pincei világnak kapujában. A műhelye is épp ezért áll itt: előtte, hogy kezén át jutna fényre, vagy oda vissza, mind… Mert mindegyikhez van szava – és szerszám: fogó, satu –, hogy nyíljon minden kapu… Csak érteném e kan Püthia nyelvét, mint egykor a jósda költő-papja, hogy versbe visszaadva ismernéd meg, világ… És tudd, mert nyelvén az ige úgy ég, akárcsak keze alatt a piros szárnyak repülnek, szállnak, míg kalapál… – Ennek csak szemet!… Annak lábat… – És hallom, hogy visszaszólnak neki s a hegyes csípőfogónak a tárgyak is, mert beszélnek vele. Két nyelvnek szelleme lobog e fujtatónál s adós vagyok! Adós és süket, áttenni nyelvét s nyelvüket, míg csontukhoz s vállukra szállnak a lábak és a szárnyak! Mint versben a szavak, hogy járjanak és szálljanak, mert azért veri a vasat, hogy mind, törzsükhöz állva, a többi is, kiket már kifogott s itt száradnak hálója szemein pogány freskói létbe, szurkos keretbe, falra égve, hogy közös pincénk csigás előteréből e legmélyebbi lenti-lét, ez is, törzséhez és helyére állva, lépjen ki mind az udvarára… Hová egyre csak kinéz, mert hallja azt is és várja, hogy a zöld moszattal, algákkal teli kádjából fejét kiemeli, s akkor, egy mester-csapással, azt is levágja, kaszával… Nyugta kénszagú egében addig úgysem lesz neki… Akkor, az emelet ablakát, ha jön az a madár, már nem hiába veri a szárnya. Fölmegy és kinyitja neki…