Bacchus és Devecseri

A költő halálhírére

Nem látod?… Mégis itt áll

kőpincém barlangjában…

Itt áll s most Őt siratja,

ki úgy idézte Bacchuszt,

akárha mindig köztünk

élt volna, nem mint isten,

de gazda, a sok Móricz,

Major s a többi györki

szőlőt szolgáló nép közt…

Gábor, téged szólítgat,

mert hű szolgája voltál

e sásos, pincés tájon,

akár a védő nimfák

hajdan… Ám Te szavunkkal

idézted át a mába

s ezért sugárzó nyelvünk

s korunkat is megértve,

csípős, fulánkos kedvvel

vidáman ül körünkben…

Középen most is kancsó.

Száján késsel faragva

a kecskerágó fából

egy pásztor néz az égre.

Nézi s a gép körözget.

Törzséről piros tóga,

mintha csak integetne.

– Te szállsz talán fölöttünk? –

Mert lám e nap s a hordók

Őt szólítják és Téged.

Téged, e bor, mert ittad

kövemnél, hol míg élek,

aranyba mártva s fénnyel

néz, mindig ránk derülve,

az emberré lett isten…

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]