Tarkóm, betűm mögött

Zöld volt és rózsaszínre változott az őszi szöcske… Vad lilába kondul a füge. Valami éles cirregéssel teli a nehéz szív… Hegyi kaszálónk tüzes széna-sivatagja fényt lő cellám falára. Vadméhek nézik, reszkető szakállba bújva, vén muskotály kasából dolgos szomszédaim… Nézik s a mész rezegve, mintha egy ismeretlen és egy messzi dráma képernyője lenne… Nézik és tarkóm és betűm mögött pereg egyszerre kettő! Zörög a mészen s mint tengelyről-szaladt tekercs, kockáin, az élők világ-kövétől föl a csillagig vágások egymást metsző síkján – rosszul mért idővel – iszonyú hős és tér és fény vakít… Vakít a széna sivatag… A tó kis sótlan Neptúnusza és erdők, és faunusz fölött vonulnak fáradt, fölparancsolt holdak… Lábamnál törpe sárkányunk a küszöb alatt már tojást rakott… – Kelnek a kis gyíkok. – Szívemben hüllők hada, mint hajdan e forró kövön, mely tartja mind és ringatná tovább a cserép és rozsdahegy között riszált romantikát… Pereg egyszerre kettő!… Tarkóm, betűm mögött meszelt falon zörög a hold, a szikla… Karók között a méhek dermesztő rendje… Éden és kvarc-kopár egyképpen éles szárnya… Ellentétes szondák két végén a császár névjegye, s reményszín Golgotán a szőlő megtört teste égi-földi pályák szögén és hurkán cellám falára verve… Tollam, falam, tarkóm mögött mintha képernyője lenne, üveg és rongyhalmok mögött üres tenger kő-barlangjában a korcs, utolsó delfin hátán vacog az isten… Kémények sora… Kopaszra fésült világ! S a Képlet távlata csillantja fogsorát… Zöld volt… Érlelte volna még!… S mint rézharang hajón, sötét bokrunkban zeng fügénk, hogy útra kész!… Ott lent. kötél-kígyók és vasbikák és égő nád között remeg – nem cellafal –, mint hó vitorla: a hűséges hajó! Ó, gyantakönnyes borda! – De hol van ő?… Hol van Rodriguez Bermejo, kinek szeme? – – S az égi Bahamák?… És itt a tű hegyén van-e Salvador szigete?! –