Új Atlantisz…

A forró fényhez alakul minden itt… Zörgő szőkeség és hamuszín bokrok! És a szélhez: mint korbács vagy gyertyatartók, oly összefontak és összehajlók… Néhány kút is beleszól, hogy milyen lesz és legyen ezen a kemény mészkőhegyen a fügefák testén túl, ami az évet és életünket helyére teszi… Mint a pásztor egy hajdani mondából… Akként… és mégse! Lesem szikrázó fényeid, melyek kegyetlen lantként pengenek… Lesem és hordom: verseim és korsóm… Cserepet a mozgó por, parázsról forró kőre lépve. Mint a pásztor szél, fény és kutak hegyéről egyre és mindig várva tüzes jeleknek áramába… Mint a pásztor, nézlek és várlak. Nem istenként, csupán mint a magány néz a társa után, mint része e vékony egésznek… S egy kortynyi hűs, pihegő remény, tollas szárnyadhoz emel zölden vakító kotlós, hogy forró felhőid közt, világ, a napjaimat forgassam tovább… Forgassam és talpam alól kivéve, mely éget, tüzes krétáddal írjam a fehéren izzó mészre! Írjam e sziklák kőrózsái közt, hol fügék és mandulák borok kriptáira állva, mint bikák, időtlen, csavart viadalba tombolnak a forró harasztba… És hajnalonkint a kőgaratban, mint kínban, gyászban megcsökött tudós, látom: a borz tétován motoz! Sörtés és fekete és néma kisértet kerekre csiszolt, csírátlan mészkövek,   egy elvadult kisérlet,   tárgyai között. Így nézem és várom és járom fényeid és éjszakád… Mint a pásztor, egy hajdani mondából: csak néz… És hallom a szavad… És új rétek reménye kontinensről kontinensre int! S míg egyre csak emlékezik a kőről rézre, bronzra, vasra állva s vonul napjaink nyomába fölötte fény… És előtte lyukas kövek falába rövidzárlat villog az éjszakába… Gyertyaágú bokrok, kőrózsák, mandulák! S e fénylő és zörgő szőkeségbe lassan úgy nézi házát és magát, mint a mondát, amelyből kilépve fölért a villogó sziklák hegyére… – És most!… Vagy akkor, tovább ki mondja? És hova lesz akkor a monda, ha piros cserepét leejti? – Nyers, mázatlan cserepét, amelybe már nem az eltűnt üres tekercse, az új Atlantisz terve volt!