Még nagyobb

Látom és elképzelem, milyenek voltak e villák, mikor üresek lettek a límeszek, s a szőlők, a tó és szentélyek közé bevágott a sárgaszemű villám… Beültek első rokonaink: a hun, avar s a többiek!… Kunok… A bőrök, nyilak és kardok jöttek, vonultak és a fügefák, oszlopsorok üresek lettek, mint a házam most és szobám… Üresek, mint sarki holdas este jéggel és mésszel kiverve s az ablak tört ráccsal égre szegezve!… – Ilyen lesz minden?… Vagy ilyen volt?… – Mint a mértant rajzolom. Formáit lassan tanulom. Évezreket előre és mögöttem, mert a Semmi a legnagyobb hatalom, és így teljes e dermesztő lecke, már nem is az emberi, de túl, a háromszögletű és gömbölyű kövek földkorszaki intelme. Ahogy a hegy útjára verve, évmilliók kezében egyre csak vonul kaviccsá kerekedve. És fölöttük és közöttük csak a por és a szúnyogok hada… És hun, avar, magyar s a kunok apró lovakról motorra ülve, mint a por, akképpen űzve, mely végül elborítja… Ha elborítja? Ha megesik a szíve rajta! Így kezdődik?… Szobámban állva tengek a terek s már nem a perc, fényévek viszonylatába… Ilyen lesz, mikor a tárgyak: hajók, gépek, vitorlák kiszállnak s helyükben csupán az marad, melyben megkezdik napjaik a baglyok, hangyák és darazsak… Ilyen lesz, mikor a tárgyak lelke – melyet a használat, e szép isten adott – elhagyja már az ablakot, s az üres fal már kettős kripta, mert nemcsak urna, de a lelke, az is elhagyta már, a tízujjas szeretet kötelme… Már itt sem az ujjak nyoma, az üresség villog a nikkelkilincsen! Állok előtte… A hiány tanít! A hiány tanít! És értem: mit ad az emberek keze! Állok előtte… Az üresség tanít! Az üresség tanít! És látom: mit rombol az emberek keze! Olyan már és olyan lesz e ház is, mint alattunk lettek e villák, mikor a megcsapolt hegyek vizét – a kristályt – a nádasok fölitták. Mikor a denevérek szárnya tündöklött csak a forrás mocsarába, mert bedőlt a fal és le az aquadukt s az üres és kitépett kapuk úgy néztek végig e tavon, akárcsak föltépett ablakom, melyen át elszállt az urna és a lélek, a csiszolt rend, mely mint tükörben, fürdött e tiszta völgyben. Ti fattyú, tekergő nomádok, motorral, ló helyett s gyalog s ha már a kard helyett a vésők éle fog, hát olvassátok el Homéroszom! A testamentumom s rakjátok föl a nagy kalandból és a szóból egy teljes hon legtisztább szirmait, melyre ellopott mappám tanít… A nagy Határozó!… Az oly szerény és bátor jellemek hona, mint a virágok arcképcsarnoka! S melyen ez mind megáll: a Térkép s körötte, mint a méh, ezer világ, a csillagok fény-atlasza, mind, mind vezesse gebétek oda, hogy ne csak nikkel-üresség, holdbéli táj, dermedt falak, állati láb és kéz pata-nyoma, de megérjem azt, hogy haza hozzátok s én nektek adom égi és földi atlaszom… Ledőlt a límesz?… Vagy kitágult?… Nézem üres, fehér szobámból: ilyen lesz minden?… Vagy ilyen volt? Jéggel és mésszel kiverve, tört ráccsal égre szerelve.   És mint a mértant   ujjammal rajzolom,   formáid irtó hatalom, mert mindennél hatalmasabb a Semmi!?… De még nagyobb a Tett! Az emberi!   OTTHONRA LELNI   és benne újra kezdeni!