Korunk hírnöke

Az élet?… És miből!… S körül mi vesz?… A nyers anyag s a rendező?… Szüntelen zeng, üvölt a dzsessz haranggal és síró gitárral vak páter és vakabb tudós duettje löttyenti, verklizi fejünkre… És most, hogy már recseg és lánccá verve csörög szívünkön is a láb és karperec s zokog e fűtött, fényes Afrika, segít-e rajtunk hát a biblia, az emberbőrbe és égbe-kötött s a szent statisztika okos agya! Vagy az marad?… János rettentő jóslata, amely elől már új csillagra át… De mit vigyen?… És ki?… És hol az Ararát? Mert ezt – ha néz körül és józan – meglékelné, hogy tenger mélyibe vigye titkát, az irtó semmibe. A kontinensek talpai alatt ne lássák meg a nagy tányér-halak se!… Csizma sötétbe vesszen el, melytől ma itt a széthasadt tudat s atom izzad és perel, bontva tovább, miből vagyunk, oly rafinált iszappá, melyen már a láb a léthez nem verhet hazát… S róla?… Gubancba, kígyó-fejjel az emberi ideg meglódult dzsungele burjánzik föl vesztettreményü egire… S az öntudat?… A lét magas foka! Veszett farkasként villámlik foga, kitörni, vagy neki s mely szárnyat adna, a távlatnak lett épp a rabja?!… S ha ezt örökli?… Meddig érdemes a barlangkor fölébredt iszonyát, dobásra készen kézbe tartani, az oly tökélyre fölcsiszolt követ?… – S mint eddig tette, mi tartja vissza?… – A géppel csiszolt legújabb kőkor ránk virradt napjáról már kisért, egyetlen holt bolygóra írni. A semmi őrizze nevét!… Pedig van nyelvünk és szemünk s mind néma!? Vak!?… S körül mi vesz?… Te szép dobos, tündéri dzsessz, vitusba rángva tviszt, gitár ölelj!… Fülem, mint kagyló, melyet kivetett az Óceán-Világ, hallgatja, őrzi zsongító zenéd… Jó éjt tudós urak!… Hattyú-páncél s te gyémánt-gombú frakk már nélküled, tisztán köszöntlek, oly mezítlen már és így, merülve nézem ujjam, nől-e a zöld uszony s iszonyt tapintó szárnya, ujjbegye elér-e jó remény új Ararát hegye?… El-e?… És mint egy karszti zöld öbölbe, sóból kilépve, tüskés testünk megint édes forrásaink fürösztgetik, emberré mosva azt, aki kilép?!… – Hová?… S kié e kép?… Kié e láb?… E széthasadt tudat s anyag?… – De nem!… Még érzem a szárnyaid remény! S uszony helyett szemem tenyérrel árnyékolva még, lesem zöld gépedet megtérő pilótánk, új korszak ember-hírnökét!