Kiűzetés

Jártuk az erdőket iszonyú magányosan. Ismerni mindent… Tudni s kézbe venni…   – De soha semmit szájba tenni! – Ez védett csak!… Anyánknak démoni parancsa s kisérthetett az alma és narancsfa, anyarozs, beléndek, gomba és a többi sok, nekünk csak tárgy volt… Testvéri seregbe   tereltünk mindent, így keverve a mérget és a jót s e megfogott világba új fajt szemeztünk a galagonyákba. A pásztor – mint Ádám – csak állt… Botját letette… – Minémű fa kisért a nyájam mellett? –   Mint részeg állt a fényes berken, s mi villogtunk!… Nem kellett szesz!… Se mérgek lisztje, hogy szellemünk világunkat hevítse. Égtünk… Boncoltunk… Téptünk, présbe téve mindent… Befúrtuk már magunk, akár a sperma,   nem volt oly rés és annak titka, mert állat és növény velünk és bennünk nőve: a természet magunk s úgy jártunk benne, oly iszonyú magányban, hogy már kisértés volt, ezt gyűjteni és látni!… Nemcsak nézni…   Világot kézből fölidézni!… És bármi támadt, védett anyánknak parancsa, kisérthetett a kígyó s legszebb alma. – Mi űzött ki? – Ó, nem az angyal szárnya, kardja! Bennünk oly egész volt föld a mennyel,   hogy nem lett volna hová verjen… De ránk találtak ők… S kivert a másik partra az ostoros betűk hatalma!