Boszporusz és Gibraltár között

Keresztury Dezsőnek Egysíkú, rácsos feketére csikorogta rá a kréta éle!… A kréta fehér volt: dermesztő tiszta. Padomon kék volt a tinta és előttem, mintha fekete tóba hattyú tolla járna, vakítón fénylett a mester írása! Latin betűkkel fénylett, de ő és Lázár is hová lett?… – S miért, hogy ez jut eszembe, kikötve legszebb szigetedre? – Kikötve, de most se a partra! Mindig a szörny szarva előtt állva, bezárva itt is a szigeti várba… Acél-keresztek, szablya-holdak éle csattog felém és lobog ezer vitorla, mintha cápák torka volna… Sátrak, tevék körös-körbe s Afrika előtt szívembe marva – ropog a bástyán Velence karma… – Sós, oroszlánsörényű gályák, hát ti védtétek Zrínyi várát? – Akár Miklós toronyárok kőre, hajlok én a tenger küszöbére s míg romok közt a rózsák mondák szarvát koszorúzzák, ujjammal, mint tollal, hogy kiserked vére, húzom betűm Kréta szigetére. Vésem, hal-testére írva, Szulejmán-látta föld fia – aki jött –, írom, hogy vigyed Boszporusz és Gibraltár között testedre tetovált jeleimet. – Egy kör!… Két csont!… Keresztbe vágva: mint sziklán régi nép rovása, Zrínyi feje, Balassi lába, de átlátszik-e innen Európába? –… Mert volt, kinek voltál delfinek fogatja. Tengered mintha Szahara volna. Knósszosz és az idő trónjára így dőlve, só a vérrel még csak jobban éget, mintha vízből csapna lángra: szigetestől zárva kettős Szigetvárba!