Mert lényeddel egy

Leszedett hegyen, hol gomba és madár tart, csupán tojással és elhagyott biling… Itt élek, remete sorban püspök-süvegű hegyeink között… Még itt… De sziklám és üres hálóink fölött egy távcső nagyítóin át, ott járok, egyre ott, a sarki oszlopokon túl, hol szárny nélkül is – ha van – leszek… Szemembe, műszeremre csapkod, mint gyémánt kefe a holdfény Niagara-vize… Zúdul… És egyre hidegebben és fényesebben lő vissza rád. mert lényeddel egy – fénylő semmi – már minden porcikám… Mohó és rózsás ujjbegyem körül elül az ösztön seregély-hada… Kormát hasítva szét, a fényes gyöngybagoly röpül, s odvát suhintja csak, mint a lélek csontunk jelrendszerét…