Pásztorkarc, lopótökre

Egy várúr lakott a hegyen. Úgy mondják kétszáz éve, s arannyá lett a föld a kezébe! Ma láttam üvegen át a kezét, egy boros-pincényi bolt alatt. Az ujjai közt semmi sem maradt… Csupán a hegy, mely eltakarja. Dolmányán csipkerózsa-gombja és áll a bál a régi fogadóba, mely szövetkezeti kocsma lett, s a cintányér, ahogy bevág, rözzentgeti szép Csonka Máriát. A kürtök meg, mint éhes rézkígyók, már átfontak három legényt. Arcukba préselik a vért. Szemük dagad… Egyik még állja… Az fújja, fújja három éve, s arannyá lett a hegy az ő kezébe! Sugárként ömlik, mint a nyár, bora. Azt isszák most is… Fürdik az üveg, mint a ludak s kivül-belül fénylenek.