Hegyi legenda

A citerás
A lándzsáik elől,
de értük – kik rászegezték –
hátrált fehér ingben,
pengő citerával a hegyig.
A pincét rátörték.
Az első lándzsás torka,
mint visszhang zengett a borba…
S magasra fölmutatva
a dermedt, zöld butella
nézett, mint rémült
üvegfuvónak arca.
Kutatták tovább:
a hordók pajzs-sora előtt.
Prés… Daráló… Csántér
és sajtárok, muszkolók között
égre-földre a citerást!
S csak egy gálicos kabát…
Mint a százados páncélja állt!
Belé, mögéje néztek…
Mint Tamás a sebbe,
a mustos vértbe nyúltak csendbe.
– Tán ott áll, aki zeng,
s e bort aki szürte? –
Már nem is azért…
Végül a sípon át
kék négyszög, az égről
emelte zászlaját!
Akkor ráhajoltak újra.
Szakálluk rőten égett,
mint téli rőzse…
Kóstolták s már nem kezükben,
üvegből metszve…
Szívükben zengett
és mintha mind s a hang is
vissza, rája emlékezne…
Fölöttük a festett gerendán
nemes-penész egében szállva,
nyílvert vadlúd szárnya.
Kezükkel, a freskó is
kinyúlt utána
és mintha foglyuk volna,
körülvették… Látták a borba!…
Az éles vasakat akkor
vértjükre szórva,
kihordták mind a nyest-
és rókakörmös hóba…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]