Hideg-tű

1 A téli fehérben, mint rajzlapon, a parkok, erdők mélyéről egyszerre elénk állnak az örökzöld fák. Oly hatalmasak és olyan feketék, akár a sziklák. De csak a színük, nem a szivük. A nyári zöld és az őszi tarkaság után a mulandóság lehullt leveles cserjéiből okosan válaszolnak. – Hogy eddig észre sem vettük őket? – Nincs bennük se hiúság, se büszkeség. Szembenéznek veled és a téllel. Tudják a sorsukat. Egy óriás tiszafa már le is rogyott. Tudják, kivesznek mind, akár az óriáscsontú ős-állatfajok, mint a kivágott parkok szép kertészházai és a víz nélkül maradt szökőkutak…   2 A zöldtől a hegy gerincét sem láttad eddig. Derékba törte az élet, s a meszes csigolyák között, a magaspartú útban most kocsi zörög. Visszhangzik a tört gerinc fala. Rajta át legrövidebb az út. – Hová? – Mielőtt útjára lépnél, mint mértani rajzon, a körződdel lemérheted. – Hová? – … A völgyből, a völgybe! De a legmagasabb gerincen át. Itt a legrövidebb az út. A januári lap mestere jéggel metszette eléd…   3 – De ki lakik ott, azon a havas tetőn? – Mint csillag, fénylik présház-ablaka. Alatta és előtted szőlő-teraszok. Most olyanok, mint az óriásméretű carrarai márványból vágott lépcsőfokok. A bor istenének grádicsai a Kapos- völgyében… – Költők, társaim, nézzétek, micsoda méretü lépcsőfokok!…  Emberek, barátaim, nézzétek, milyen magas ez a kékeres márvány… Uram, micsoda ragyogás!… – De csak azért – hogyha kerülőkkel egyszer is följutottál oda –, hogy ott fönt a pince bárddal ácsolt szemöldökfája alatt meghajthassad a homlokod. Aztán a térded is a két kézzel kapart pince tiszta mámorának forrása előtt…   4 Már ismét lent vagy a völgyben. Ezt is a tél metszette eléd. Ezt a tíz nádazott kaptárt, itt az erdő alatt. Az ágdurrogtató fagyban, nézd csak, a méhek körül egy róka ólálkodik. A sok gaztól, virágtól és zöldtől tán ezt sem láttad volna soha. A dermesztő tél acél-tűje úgy tette elém, mint a legnagyobb mester, ezt az eddig látott, talán legszebb metszetet. A ragyogó lapon a hóban a méheket és a rókát. Mint pergetés után, még a méz illatát is érzem a fagyban. – Hogy köszönjem és kinek? – Sehol senki. Csak az örökzöld fák, a legmagasabb út, a legrövidebb átjáró, a márvány lépcsők és itt a mézet szimatoló róka. El sem mozdulhatok, mert eliramlik ez is… Minden oly világos és minden egyre dermesztőbb a mester körül.