A csigás mércébe állva

Rónay Györgynek A tüskéken a kecskék szőre világít vízre, holdra, kőre… Tudom: este a nővér összeszedi… Zsákjával, mint a szellem a sziklákon a hegyekben bolyong…   És mögötte csak a tenger! A mennyet tartó só ívének síkja a szirtek oszlopán, a zafirkék só föl-le jár, mintha a világ órája volna…   Az ég mézébe   fogyva-nőve,   nemcsak az időt,   de mint a mérce   – ki benne jár s megáll –, mindent meg- és kegyetlen lemérve…   Mindent: meg és le!   Így jár az óra, e vertikális és negyedik dimenzióba… Csigás szirtek mesze a tornya és sisakján egy zöld lény öltözködik… Egyetlen lába! Társam, a pásztor és mind vele – az élők – állunk egyetlen zöld fa árnyékában… Az óra másik jura-oszlopán, a zölddel szemben, kétlábon állva, mint törött, karéjos tükör csillog egyetlen sirály szárnyába zárva, a végtelen vakító magánya… Közöttük csupán e tüskék szőre biztat!…   És fehéren lobogva, hátán egy batyu kecskeszőrrel asszony jön, lépést az idővel. Jön… Lobog, mintha szárnya volna. A test napját hozza óriás guzsalyba! S a mennyet tartó sónak síkja most mintha melle íve volna. S a csigás torony-mércébe állva, az izzad – jelétől – oszlopában… Izzad, remeg az idő tornya! S a zafirkék só sziklái közt a sirály kegyetlen tükrével szembe a zöld, egylábú fából kilép a mezítlen pásztor… Az arca csupa tüske… Melle, mint oldalán e kövek. És botját kapujukba döntve, a történelem maszkjait keresztül ütve, küszöbön és roncson, tornyon és szárnyon, csípőnkön és csillagon túl – akár e tüskéken a kecskék szőre – melegít, fénylik az idő, világít vízre, holdra, kőre. Dubrovnik