Új szótár szirmait
| Aki a kék s a mély rózsáit laktam |
| és testvért leltem vízben, halakban, |
| fölhoztam ezt a nagy követ… |
| Karókkal, fénnyel és hinárral így az ég |
| és világunk tükre, víz, a csillagokkal |
| kő-partjain új ábrák szárnya |
| új szótár szirmait lapozza! |
| – De azt ki mondja ki? – amelybe |
| fölépül majd a rendje, verse |
| a fényes hullámokból hoztam. |
|
A látványon túl
| Minden pillanat csak egyszer él… |
| Mégsem halott: a teljes része! |
| A látványon túl szívünkkel |
|
A berkenye
| – Mindaz, mi itt áll körbe-körbe, |
| már mind-mind élt az emberekbe, |
| mert látta mind az elődök szeme. – |
| Erről beszélt minap egy berkenye… |
| Nem értettem… Dadogva álltam… |
| – Ő él tovább, vagy én a halálban? – |
|
Időtlen pillanat
| Szobámban fehér a reggel, |
| mint holdfényben halak hasa… |
| Öt fehér fal táncol körül |
| e szárnyas, lélegző falak, |
| a monda hajdan – tengerén, |
| Viszik a szirtek és gesztenyék fölött, |
|
Mint az Egész
| Mint kürt, mikor rózsalugasból |
| zeng és a sugárral rézszínű fény, |
| oly tiszta és teli e perc. |
| a fénylőkön túli csillagok között… |
| szólít kék füzetem fölött. |
|
Tudattal bár
| A rügyek közt, akár a párduc |
| Tavaszi téboly… Terített asztal |
|
| szívébe tép, hogy szárnya nincsen, |
| szikrázik át a rügybe, fogba |
| s szálankint húzza a füvet, |
|
| akár a tollam – mert nincs nagyobb –, |
| formázni, mint a szárny s gyökér! |
| Tudattal bár, de mint a tűz, |
| mely énünk szebb pólusában ég. |
|
|
A csigás mércébe állva
|
Rónay Györgynek
| A tüskéken a kecskék szőre |
| világít vízre, holdra, kőre… |
| Tudom: este a nővér összeszedi… |
| Zsákjával, mint a szellem |
|
És mögötte csak a tenger! |
| ívének síkja a szirtek oszlopán, |
| a zafirkék só föl-le jár, |
| mintha a világ órája volna… |
|
– ki benne jár s megáll –, |
| mindent meg- és kegyetlen lemérve… |
| e vertikális és negyedik dimenzióba… |
|
| Csigás szirtek mesze a tornya |
| és sisakján egy zöld lény |
| öltözködik… Egyetlen lába! |
| Társam, a pásztor és mind |
| egyetlen zöld fa árnyékában… |
|
| Az óra másik jura-oszlopán, |
| a zölddel szemben, kétlábon állva, |
| mint törött, karéjos tükör csillog |
| egyetlen sirály szárnyába zárva, |
| a végtelen vakító magánya… |
|
| Közöttük csupán e tüskék szőre |
| hátán egy batyu kecskeszőrrel |
| asszony jön, lépést az idővel. |
| Jön… Lobog, mintha szárnya volna. |
| A test napját hozza óriás guzsalyba! |
| S a mennyet tartó sónak síkja |
| most mintha melle íve volna. |
| S a csigás torony-mércébe állva, |
| az izzad – jelétől – oszlopában… |
|
| Izzad, remeg az idő tornya! |
| S a zafirkék só sziklái közt |
| a sirály kegyetlen tükrével szembe |
| kilép a mezítlen pásztor… |
|
| Melle, mint oldalán e kövek. |
| És botját kapujukba döntve, |
| a történelem maszkjait keresztül ütve, |
| küszöbön és roncson, tornyon és szárnyon, |
| csípőnkön és csillagon túl |
| – akár e tüskéken a kecskék szőre – |
| világít vízre, holdra, kőre. |
|
|
Piros szikrák helyett
| Ez az ember nemrég kovács volt, |
| látja, mint jönnek föl a napra |
| egyetlen nagy kohója lángol. |
|
A zöld óra
| és páva a pünkösdi rózsa. |
| a perceket színekre váltva |
|
| Lándzsájukra száll és beleszól |
| a méh és poszáta is, ha dalol. |
| A számlap füzéres kapuján |
| rugók és tengelyek között |
| olajozva egy inas darázs, |
| s alattuk némán kaszálva, |
| jár az árnyék inga-szárnya… |
|
| mint óra feszesen dolgozik |
| ez a színes részekből szerelt |
| – tulipán- és rózsa-kerekű, |
| és hengeres, és lándzsa-mutatós – |
| zománc-zöld négyszögü kert. |
|
|
Zöld hajnalból
| Erdők zöld, tiszta hajnala, |
| nem lépek benne, szárnyak, |
| mindenlátó mátyások kiabálnak. |
| félmeztelen ropog előttem, |
| keres a láthatatlan remete. |
| Amit talál, lehajlok érte |
| s barlangjánál nem osztozom vele. |
| Utamra küld… tovább adom, |
| mert nem enyém, s az övé se volt! |
| Mint méhész az erdőkből a kast, |
| e zöld hajnalból viszem kosaramat. |
|
Remete?
| Gyűjtöttem: nyárban, télbe. |
| Aszaltam magam is keményre. |
| – Remete?… – Soha magamnak! |
| Forrás méheknek, vadaknak… |
| élő szem, így is, úgy is a világra. |
|
Poétai trigonometria
| A sátra úgy ragyog, mint páva farka |
| és glóriát tart kecske-szarva. |
| A tőgyét mindig új búcsus sereg |
| kóstolgatja, mint a sárkány-tejet! |
|
| Igazuk van?… Mindig az őrület |
| s a lángtól aki visszahátrál, |
| jéggé lesz, mint a sarki bálvány? |
|
| A teret, a napot és az eszmét |
| ki adhatná nekem?… Csak az vagyok, |
| ki malmaik közt egyre csak kopik, |
| olyannyira, hogy már a szép is átragyog! |
|
|
Hideg-tű
| A téli fehérben, mint rajzlapon, a parkok, |
| erdők mélyéről egyszerre elénk állnak az |
| örökzöld fák. Oly hatalmasak és olyan feketék, |
| akár a sziklák. De csak a színük, nem a szivük. |
| A nyári zöld és az őszi tarkaság után |
| a mulandóság lehullt leveles cserjéiből |
| okosan válaszolnak. – Hogy eddig észre sem |
| vettük őket? – Nincs bennük se hiúság, se |
| büszkeség. Szembenéznek veled és a téllel. |
| Tudják a sorsukat. Egy óriás tiszafa már |
| le is rogyott. Tudják, kivesznek mind, akár |
| az óriáscsontú ős-állatfajok, mint |
| a kivágott parkok szép kertészházai és a víz |
| nélkül maradt szökőkutak… |
|
| A zöldtől a hegy gerincét sem láttad eddig. |
| Derékba törte az élet, s a meszes csigolyák |
| között, a magaspartú útban most kocsi zörög. |
| Visszhangzik a tört gerinc fala. Rajta át |
| legrövidebb az út. – Hová? – Mielőtt útjára |
| lépnél, mint mértani rajzon, a körződdel |
| lemérheted. – Hová? – … A völgyből, |
| a völgybe! De a legmagasabb gerincen át. |
| Itt a legrövidebb az út. A januári lap mestere |
|
| – De ki lakik ott, azon a havas tetőn? – Mint |
| csillag, fénylik présház-ablaka. Alatta és |
| előtted szőlő-teraszok. Most olyanok, mint |
| az óriásméretű carrarai márványból vágott |
| lépcsőfokok. A bor istenének grádicsai a Kapos- |
| völgyében… – Költők, társaim, nézzétek, |
| micsoda méretü lépcsőfokok!… Emberek, |
| barátaim, nézzétek, milyen magas ez a kékeres |
| márvány… Uram, micsoda ragyogás!… – De |
| csak azért – hogyha kerülőkkel egyszer is |
| följutottál oda –, hogy ott fönt a pince bárddal |
| ácsolt szemöldökfája alatt meghajthassad |
| a homlokod. Aztán a térded is a két kézzel |
| kapart pince tiszta mámorának forrása előtt… |
|
| Már ismét lent vagy a völgyben. Ezt is a tél |
| metszette eléd. Ezt a tíz nádazott kaptárt, itt |
| az erdő alatt. Az ágdurrogtató fagyban, nézd |
| csak, a méhek körül egy róka ólálkodik. A sok |
| gaztól, virágtól és zöldtől tán ezt sem láttad |
| volna soha. A dermesztő tél acél-tűje úgy tette |
| elém, mint a legnagyobb mester, ezt az eddig |
| látott, talán legszebb metszetet. A ragyogó |
| lapon a hóban a méheket és a rókát. Mint |
| pergetés után, még a méz illatát is érzem |
| a fagyban. – Hogy köszönjem és kinek? – |
| Sehol senki. Csak az örökzöld fák, |
| a legmagasabb út, a legrövidebb átjáró, |
| a márvány lépcsők és itt a mézet szimatoló |
| róka. El sem mozdulhatok, mert eliramlik |
| Minden oly világos és minden egyre |
| dermesztőbb a mester körül. |
|
|
Hegyi legenda
| de értük – kik rászegezték – |
| pengő citerával a hegyig. |
|
| mint visszhang zengett a borba… |
|
| a hordók pajzs-sora előtt. |
| és sajtárok, muszkolók között |
| S csak egy gálicos kabát… |
| Mint a százados páncélja állt! |
|
| a mustos vértbe nyúltak csendbe. |
|
| Kóstolták s már nem kezükben, |
| és mintha mind s a hang is |
|
| Fölöttük a festett gerendán |
| nemes-penész egében szállva, |
| körülvették… Látták a borba!… |
|
|
Pásztorkarc, lopótökre
| Egy várúr lakott a hegyen. |
|
| s arannyá lett a föld a kezébe! |
|
| Ma láttam üvegen át a kezét, |
| egy boros-pincényi bolt alatt. |
|
| Az ujjai közt semmi sem maradt… |
|
| Csupán a hegy, mely eltakarja. |
| Dolmányán csipkerózsa-gombja |
|
| és áll a bál a régi fogadóba, |
|
| mely szövetkezeti kocsma lett, |
| s a cintányér, ahogy bevág, |
|
| rözzentgeti szép Csonka Máriát. |
|
| A kürtök meg, mint éhes rézkígyók, |
| már átfontak három legényt. |
|
| Szemük dagad… Egyik még állja… |
| Az fújja, fújja három éve, |
|
| s arannyá lett a hegy az ő kezébe! |
|
| Sugárként ömlik, mint a nyár, bora. |
| Azt isszák most is… Fürdik az üveg, |
|
| mint a ludak s kivül-belül fénylenek. |
|
|
Nappali lidércek
| Mikor gáliccal permeteznek, |
| a fölvert és elvesztett rezek |
| egyszerre, mint a csillagok… |
| A hegy zöld fényüktől ragyog. |
|
| Kilincs a kézben… És a késen |
| a bicska csontos veretében |
| a szeg is… Minden zugokban |
| nappali lidércek lobognak. |
|
| Sok rokon… Így tűnnek nekem… |
| Ceruzám, betűm elengedem, |
| Mondják tovább csak versemet. |
|
| a gáliccal így összebeszélnek |
| s nekem segítve zománc-lobogást |
|
|
Hattyú és halfogók
|
Fodor Andrásnak
| Téged is csak néha látlak, |
| Hattyú-szárnyú, pillanatra |
| fölvillansz és ellebegsz… |
| – Fényes tollad merre száll? – |
| Pedig itt álltak a szárnyak |
|
| mért kerülöd, fészkedet?… |
| uszonyán szivárvány zöldje |
| – Hattyú-szárnyú merre szállsz? |
|
| szétfeszülnek kék iszapban, |
| Körülöttük fulladt csorda |
| úszkál, szuszog s szarvukon |
|
| Tőzegbe nőtt nagy szakállal |
| mint aranybotos hal-ispán? |
| mint a pásztor – öreg Beszti –, |
| itt faricskál csorda közt. |
| Hogyha fölnéz, azt a szárnyat |
| De csak Beszti bizsókjába… |
| – Hattyú-tollú merre szállsz? – |
| – Hol a szárnyad?… Hol a márvány? – |
| hogy mutassam meg nekik?… |
|
| Árokcsősz kertjén a vendég |
| ünnepre hív, s mint arany- |
| kehely, úgy jön föl a nap. |
| mint a kés a csizmaszárba. |
| ködön át, gyékény-zanócon |
| s fényes nád-falak között |
| Lábán kővel, hátán ponttyal, |
| vidra, hattyú, hód vasakkal |
|
| már terítve, mint vasárnap: |
| kenyér, hagyma, hal és bor |
| Csak egy szék üres, a régi, |
| – Hattyú-szárnyú, szállj ide! – |
| Fényes tollad úgy suhintson, |
| hogyha jönnek, ők is lássák, |
| ne csak az elrohadt varsák |
| fekete vízben a márványt, |
| mint ahogy hajdan is látták |
|
|
Oly arányban
| Tollam lángjába mikor néztem? |
| Csak szívem ébreszt: a görcs |
| s a szomj – nem pincém –, |
| mint cukrát, savát a fürt, |
| hogy itt… De oly arányban, |
| mint ti e földnek lángjait. |
|
A kígyólátta fa
| Ez az almafa mindig olvas |
| Kulcscsontjára száll a szarka |
| kimondja mi áll a könyvbe |
| Bólint a fa és összenéznek |
| Szemükben szárny és gyökér |
| az út fölött mely mindig újra |
| míg visszajön a világból ide |
| közénk és leül megint a szó |
| a kígyólátta alma-gyökerekre |
|
Spanyolozott tükrös balladája
| Elfogták mégis Nád Jancsit. |
| Befogták zöld sárkányait. |
| A nagy hínáron ült pedig, |
| – Milyen golyó? – Talán a nap! – |
| Mint ágyú, az találta el. |
| Lehullt a vargánya-kalap. |
| Mocsárba karcolt fegyvere. |
| Viszik az új vízház fele. |
| Húzzák, akár az új csatorna. |
| s ráverhetik… Nem a vasat! |
| úgy feszül majd, mint a mellény |
| s ahol villog a mocsárba, |
| darázs-törzsű lesz gyertyája. |
| Nem halotti… Szép feszesen |
| libeg-lobog kint a berken |
| s újra látják a kanászok, |
| amint gyertyák tüzes nyelve |
| kései közt száll nyeregbe |
| s mint táltosok sárkányai, |
|
Kör zárja porba
| Tüzes pozdorja… Szirti kaszáló… |
| Hajnalonta még az igénytelen |
|
| Kegyetlen lángban szétesett sziklák |
| Ezüst-tövis szurkál körül, |
|
| Valami meddőn tiszta tűz szaga |
| Sasok helyett kis fényes tücskök |
|
| Izzó kulcsaid jegye ég belém |
| és hangyasav, darázs-fulánk, |
| de sarkamtól ötven láb mélyen |
| – tudom – a kristályvízű ág |
|
| rohan és hűset, szívet se hajt! |
| Gejzir-virága lent a tó alatt |
| possadt iszapban mállik szét, |
|
| mint itt e zöld, gyönyörű gyik |
| a kádban, mert szomját oltva |
| kapkod az élet… És sárgul a pajzs: |
| kör fojtja vízbe… Kör zárja porba, |
|
| s hófehér meszelt falon a való |
| Csak nézi-nézi s még árnyékáról |
|
|
Talpánálló délibáb
|
Már akkor is, csak mint a hártya, mint |
| az anyaméh burka, oly vékony volt az élete. |
| Szerényebb a templom koldusánál. Belelapult |
| a falba a harang érc-sátra alatt. |
|
Nevét királytól kapta, de testét és arcát |
| egy festőtől örökölte. Mert szívében az hozta |
| ide. És itt szülte meg, nem asszony, a férfi, |
|
És Kajdács, a tatár, tüzet rakott fejének |
| arany-abroncsa alá. Mint télen a gazdák, |
| disznóforrázáshoz tüzet, a vasabroncsok alá. |
| A török kilökte tornyának falát is. És ezrével |
| dőltek el… Nem ők, a tornyok, mert köveik |
| akkor is pontosan oda, a lábuk alá gurultak és |
| ezért és így áll ő is a helyén. Áll az időben, |
| oly vékonyan, akár a talpánálló délibáb. |
|
A pásztorok látják… A cigányok is… |
| Néha betérnek házába a romok közé, melyet |
| a repülők az égről még jobban látnak nálunk |
| is. De csak a gyep alatti kövek kiégett, szárnyas |
| rajzát. Azt látják, nem őket és nem őt. Mert |
| más a világ az égből és e földről is, ahol |
| a cigányok néha még hegedülnek is neki. |
| Együtt vigadnak a pásztorokkal, mert a hegedű |
| mellé ezek birkát hoznak és bort és |
|
És látják mind… Még akkor is, ha én |
| soha! És beszélnek is hozzá és megesküsznek |
| erre, akárcsak ők, itt körben, e temető lakói. |
| A halottak, akik még élő testét is látták. |
| Megesküsznek a pásztorok-cigányok szavára. |
| Mert csont-szemükben most is úgy él, akárcsak |
| a ledölt nagy falon élt egykor, a mindent |
| összemarkoló harang sátra alatt. |
|
Preobrazsenszki tábla
| Mikor esik, a szalamandrák |
| az útat és hegyet beragyogják. |
| fénylenek, mint a szerzetesek |
| Röpköd a gyöngyös diadém… |
| Karddal, ecsettel vágott hegyen |
| Feketék közt egyetlen fehér |
| bárányka béget a kolostor |
| zsindelyes, cifra tetején. |
|
Izzó kalitkák
| körülötted és a szavakban. |
|
Mert lényeddel egy
| Leszedett hegyen, hol gomba |
| tojással és elhagyott biling… |
| között… Még itt… De sziklám |
|
| csapkod, mint gyémánt kefe |
| Zúdul… És egyre hidegebben |
| és fényesebben lő vissza rád. |
| elül az ösztön seregély-hada… |
| a fényes gyöngybagoly röpül, |
|
|
Fölébred száraz kráterében
| Betonvermekben gyűjtjük a vizet |
| s az időmérő hegy nyarában |
| zománcos bádog hordja szét… |
| Bójáktól csillámlik az alkony |
| s fölébred száraz kráterében, |
| kriptából kél a kislombú remény! |
| Elrúgja görcseit, a férgek odvát |
| most lényegül… Föláll lobogva… |
| Hogy rálelt, akár az anyját, |
| csak nézi és benne: önnön arcát! |
| S a víztől visszavert mosollyal |
| a kútból is kilép a hajnal. |
|
Szervetlen apróságok
| a csavarttörzsű öreg mandulákat. |
| A szél most már hiába keresi |
| a sok sistergő élő oszlopot, |
| hogy mintázza tovább – szerzetesi |
| makacs türelemmel – dicsőségire! |
| Nem látja többet senki se. |
| Csupán bennünk… Mi ketten… |
| Így élnek tovább a hegyben |
| s csak addig, mennyit az időből kivág |
| nekünk… A többit egy lencse |
| mint a ceruzát és a szívet |
| a papír oly vékony lapja… |
| Deszkák, műanyag és bádog, |
| az ilyen szervetlen apróságok |
| szervezik tovább a világot… |
|
Triptichon
| csak ott, mélyen mindenkibe… |
| Ó, dobogj hát szép remény, |
| hogy lehet és lehetsz te még, |
| a mindenség értelmes szíve. |
|
| Hallgatok hát inkább magamra. |
| Könyvemben ő, a lelkiismeret |
| s ha megállta annyi förtelem között |
| és mindig hattyú-tisztán, |
| ki szólhat hát, ki ellenem, |
| ha szavam önnön mércémhez emelem! |
|
| Majd akkor beszélj!… De addig magam |
| vésem és formálom tovább, |
| S ez is lesz akkora, mint annyi tett |
| a sivatagnyi temetők felett! |
|
|
Fölnézve lobogódra
Az örökkévalóból át az örökkévalóba |
És csillagokkal… és… cseppkövekkel |
És átmenőben felettünk és bennünk |
Egy nádszálat végy hát a kezedbe |
s e tüzek fényéből szabjad ki rá a zászlód. |
|
Boszporusz és Gibraltár között
|
Keresztury Dezsőnek
| csikorogta rá a kréta éle!… |
| A kréta fehér volt: dermesztő tiszta. |
| és előttem, mintha fekete tóba |
| vakítón fénylett a mester írása! |
| de ő és Lázár is hová lett?… |
| – S miért, hogy ez jut eszembe, |
| kikötve legszebb szigetedre? – |
| Kikötve, de most se a partra! |
| Mindig a szörny szarva előtt állva, |
| bezárva itt is a szigeti várba… |
|
| Acél-keresztek, szablya-holdak éle |
| csattog felém és lobog ezer vitorla, |
| mintha cápák torka volna… |
| Sátrak, tevék körös-körbe |
| s Afrika előtt szívembe marva – |
| ropog a bástyán Velence karma… |
| – Sós, oroszlánsörényű gályák, |
| hát ti védtétek Zrínyi várát? – |
|
| Akár Miklós toronyárok kőre, |
| hajlok én a tenger küszöbére |
| s míg romok közt a rózsák |
| mondák szarvát koszorúzzák, |
| húzom betűm Kréta szigetére. |
| – aki jött –, írom, hogy vigyed |
| Boszporusz és Gibraltár között |
| testedre tetovált jeleimet. |
| – Egy kör!… Két csont!… Keresztbe vágva: |
| mint sziklán régi nép rovása, |
| Zrínyi feje, Balassi lába, |
| de átlátszik-e innen Európába? –… |
|
| Mert volt, kinek voltál delfinek fogatja. |
| Tengered mintha Szahara volna. |
| Knósszosz és az idő trónjára így dőlve, |
| só a vérrel még csak jobban éget, |
| mintha vízből csapna lángra: |
| szigetestől zárva kettős Szigetvárba! |
|
|
Csontom és testem is
| S mert hús és mag együtt gyümölcs |
| minden gyökérnevelte fán, |
| hát lelket és tettet is te adj, |
| mert csontom és testem is te vagy. |
|
Madách
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| tapossák egymást ezred-éve – |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| Megállt egy tölgy tövébe. |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| Sztregova nem is látszik. |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| – melyet a rendületlen Kéz |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| – mint trágyát a skarabeuszok |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| A kastélyból kiront az éj! |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| – ó tollam csillag-mondata |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| A tölgy s a szerkezet fölötte |
| mintha papíron betűsor zörögne. |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
Utolsó niklai töredékek
| Nem feledtetés fátyolával! |
| Terítettél le engem bárddal, |
| Mint szérűdre toppant bikát. |
| Eged, pennád kicsiny… Alája |
| Nem fért agancsom koronája… |
|
|
Kiűzetés
| Jártuk az erdőket iszonyú magányosan. |
| Ismerni mindent… Tudni s kézbe venni… |
|
– De soha semmit szájba tenni! – |
| Ez védett csak!… Anyánknak démoni parancsa |
| s kisérthetett az alma és narancsfa, |
|
| anyarozs, beléndek, gomba és a többi sok, |
| nekünk csak tárgy volt… Testvéri seregbe |
|
tereltünk mindent, így keverve |
| a mérget és a jót s e megfogott világba |
| új fajt szemeztünk a galagonyákba. |
|
| A pásztor – mint Ádám – csak állt… Botját letette… |
| – Minémű fa kisért a nyájam mellett? – |
|
Mint részeg állt a fényes berken, |
| s mi villogtunk!… Nem kellett szesz!… Se mérgek lisztje, |
| hogy szellemünk világunkat hevítse. |
|
| Égtünk… Boncoltunk… Téptünk, présbe téve mindent… |
| Befúrtuk már magunk, akár a sperma, |
|
nem volt oly rés és annak titka, |
| mert állat és növény velünk és bennünk nőve: |
| a természet magunk s úgy jártunk benne, |
|
| oly iszonyú magányban, hogy már kisértés volt, |
| ezt gyűjteni és látni!… Nemcsak nézni… |
|
Világot kézből fölidézni!… |
| És bármi támadt, védett anyánknak parancsa, |
| kisérthetett a kígyó s legszebb alma. |
|
| – Mi űzött ki? – Ó, nem az angyal szárnya, kardja! |
| Bennünk oly egész volt föld a mennyel, |
|
hogy nem lett volna hová verjen… |
| De ránk találtak ők… S kivert a másik partra |
| az ostoros betűk hatalma! |
|
|
Mintha nem a sárkány
| Furcsa jel… Éjjel világít… |
| Feketéből szikrázik a házig, |
| mintha a parázs hajnalkaszín fénye |
| bőrünk és a világ közé égne… |
| világítunk s mint az inda ujja, |
| pincénk szárnyaira húzza… |
|
Korunk hírnöke
| Az élet?… És miből!… S körül mi vesz?… |
| A nyers anyag s a rendező?… |
| Szüntelen zeng, üvölt a dzsessz |
| haranggal és síró gitárral |
| vak páter és vakabb tudós duettje |
| löttyenti, verklizi fejünkre… |
| És most, hogy már recseg és lánccá verve |
| csörög szívünkön is a láb és karperec |
| s zokog e fűtött, fényes Afrika, |
| segít-e rajtunk hát a biblia, |
| az emberbőrbe és égbe-kötött |
| s a szent statisztika okos agya! |
| Vagy az marad?… János rettentő jóslata, |
| amely elől már új csillagra át… |
| De mit vigyen?… És ki?… És hol az Ararát? |
| Mert ezt – ha néz körül és józan – |
| meglékelné, hogy tenger mélyibe |
| vigye titkát, az irtó semmibe. |
| A kontinensek talpai alatt |
| ne lássák meg a nagy tányér-halak |
| se!… Csizma sötétbe vesszen el, |
| melytől ma itt a széthasadt |
| tudat s atom izzad és perel, |
| bontva tovább, miből vagyunk, |
| oly rafinált iszappá, melyen már a láb |
| a léthez nem verhet hazát… |
| S róla?… Gubancba, kígyó-fejjel |
| az emberi ideg meglódult dzsungele |
| burjánzik föl vesztettreményü egire… |
| S az öntudat?… A lét magas foka! |
| Veszett farkasként villámlik foga, |
| kitörni, vagy neki s mely szárnyat adna, |
| a távlatnak lett épp a rabja?!… |
| S ha ezt örökli?… Meddig érdemes |
| a barlangkor fölébredt iszonyát, |
| dobásra készen kézbe tartani, |
| az oly tökélyre fölcsiszolt követ?… |
| – S mint eddig tette, mi tartja vissza?… – |
| A géppel csiszolt legújabb kőkor |
| ránk virradt napjáról már kisért, |
| egyetlen holt bolygóra írni. |
| Pedig van nyelvünk és szemünk |
| s mind néma!? Vak!?… S körül mi vesz?… |
| Te szép dobos, tündéri dzsessz, |
| vitusba rángva tviszt, gitár |
| ölelj!… Fülem, mint kagyló, melyet kivetett |
| az Óceán-Világ, hallgatja, őrzi |
| zsongító zenéd… Jó éjt tudós urak!… |
| Hattyú-páncél s te gyémánt-gombú frakk |
| már nélküled, tisztán köszöntlek, |
| oly mezítlen már és így, merülve |
| nézem ujjam, nől-e a zöld uszony |
| s iszonyt tapintó szárnya, ujjbegye |
| elér-e jó remény új Ararát hegye?… |
| El-e?… És mint egy karszti zöld öbölbe, |
| sóból kilépve, tüskés testünk |
| megint édes forrásaink fürösztgetik, |
| emberré mosva azt, aki kilép?!… |
| – Hová?… S kié e kép?… Kié e láb?… |
| E széthasadt tudat s anyag?… – |
| De nem!… Még érzem a szárnyaid remény! |
| S uszony helyett szemem tenyérrel árnyékolva még, |
| lesem zöld gépedet megtérő pilótánk, |
| új korszak ember-hírnökét! |
|
Varsa
| Nagy varsa… Kegyetlen varsa a nap. |
| és szőlőinket forró partra tette, |
| mint pikkely zörög a karók bokra. |
|
| Iszonyú hóhér-halász!… Csak nézhetik |
| parázsról mind, mind a vizet. |
| Tüzes nyársra húzva!… S délre?… |
| Sült fügét és ringlót csipeget. |
|
| Fölkap két horgas ujja közt… |
| Fogó szorít… Kopoltyú, tarkó |
| bódultan zúg és úgy dobol, |
| mint égbe vert üres harangszó. |
|
| Lepörzsölt kertek és rímek között |
| árnyéka-sincs angyal kutat. |
| Nem lénye, égő szárny bűze |
| feszít e fények közt utat, |
|
| hogy itt a por sátrában még |
| napot törhessünk és eget, |
| mint október nyárűző kedve. |
|
|
Még nagyobb
| milyenek voltak e villák, |
| mikor üresek lettek a límeszek, |
| s a szőlők, a tó és szentélyek közé |
| bevágott a sárgaszemű villám… |
| a hun, avar s a többiek!… Kunok… |
| A bőrök, nyilak és kardok |
| jöttek, vonultak és a fügefák, oszlopsorok |
| üresek lettek, mint a házam most |
| jéggel és mésszel kiverve s az ablak |
| tört ráccsal égre szegezve!… |
|
| – Ilyen lesz minden?… Vagy ilyen volt?… – |
| Évezreket előre és mögöttem, |
| mert a Semmi a legnagyobb hatalom, |
| és így teljes e dermesztő lecke, |
| de túl, a háromszögletű és gömbölyű |
| kövek földkorszaki intelme. |
| Ahogy a hegy útjára verve, |
| csak vonul kaviccsá kerekedve. |
| És fölöttük és közöttük csak a por |
| És hun, avar, magyar s a kunok |
| apró lovakról motorra ülve, |
| mint a por, akképpen űzve, |
| mely végül elborítja… Ha elborítja? |
| Ha megesik a szíve rajta! |
|
| Így kezdődik?… Szobámban állva |
| tengek a terek s már nem a perc, |
| Ilyen lesz, mikor a tárgyak: |
| hajók, gépek, vitorlák kiszállnak |
| s helyükben csupán az marad, |
| melyben megkezdik napjaik |
| a baglyok, hangyák és darazsak… |
| Ilyen lesz, mikor a tárgyak lelke |
| – melyet a használat, e szép isten adott – |
| s az üres fal már kettős kripta, |
| mert nemcsak urna, de a lelke, |
| a tízujjas szeretet kötelme… |
| Már itt sem az ujjak nyoma, |
| az üresség villog a nikkelkilincsen! |
| Az üresség tanít! |
És látom: |
| mit rombol az emberek keze! |
|
| Olyan már és olyan lesz e ház is, |
| mint alattunk lettek e villák, |
| mikor a megcsapolt hegyek vizét |
| – a kristályt – a nádasok fölitták. |
| Mikor a denevérek szárnya |
| tündöklött csak a forrás mocsarába, |
| mert bedőlt a fal és le az aquadukt |
| s az üres és kitépett kapuk |
| úgy néztek végig e tavon, |
| akárcsak föltépett ablakom, |
| melyen át elszállt az urna és a lélek, |
| a csiszolt rend, mely mint tükörben, |
| fürdött e tiszta völgyben. |
|
| Ti fattyú, tekergő nomádok, |
| motorral, ló helyett s gyalog |
| s ha már a kard helyett a vésők éle fog, |
| hát olvassátok el Homéroszom! |
| A testamentumom s rakjátok föl |
| a nagy kalandból és a szóból |
| egy teljes hon legtisztább szirmait, |
| melyre ellopott mappám tanít… |
| A nagy Határozó!… Az oly szerény |
| mint a virágok arcképcsarnoka! |
| S melyen ez mind megáll: a Térkép |
| s körötte, mint a méh, ezer világ, |
| a csillagok fény-atlasza, |
| mind, mind vezesse gebétek oda, |
| hogy ne csak nikkel-üresség, |
| holdbéli táj, dermedt falak, |
| állati láb és kéz pata-nyoma, |
| de megérjem azt, hogy haza |
| hozzátok s én nektek adom |
| Ledőlt a límesz?… Vagy kitágult?… |
| Nézem üres, fehér szobámból: |
| ilyen lesz minden?… Vagy ilyen volt? |
| Jéggel és mésszel kiverve, |
| tört ráccsal égre szerelve. |
| mert mindennél hatalmasabb a Semmi!?… |
| De még nagyobb a Tett! Az emberi! |
|
|
Új Atlantisz…
| A forró fényhez alakul minden itt… |
| Zörgő szőkeség és hamuszín bokrok! |
| És a szélhez: mint korbács vagy gyertyatartók, |
| oly összefontak és összehajlók… |
| hogy milyen lesz és legyen |
| ezen a kemény mészkőhegyen |
| a fügefák testén túl, ami |
| az évet és életünket helyére teszi… |
|
| Mint a pásztor egy hajdani |
| mondából… Akként… és mégse! |
| Lesem szikrázó fényeid, melyek |
| kegyetlen lantként pengenek… |
| Lesem és hordom: verseim és korsóm… |
| parázsról forró kőre lépve. |
| Mint a pásztor szél, fény és kutak |
| hegyéről egyre és mindig várva |
| Mint a pásztor, nézlek és várlak. |
| mint a magány néz a társa után, |
| mint része e vékony egésznek… |
|
| S egy kortynyi hűs, pihegő remény, |
| hogy forró felhőid közt, világ, |
| a napjaimat forgassam tovább… |
| Forgassam és talpam alól kivéve, |
| mely éget, tüzes krétáddal írjam |
| Írjam e sziklák kőrózsái közt, |
| borok kriptáira állva, mint bikák, |
| időtlen, csavart viadalba |
| tombolnak a forró harasztba… |
|
| És hajnalonkint a kőgaratban, |
| mint kínban, gyászban megcsökött tudós, |
| látom: a borz tétován motoz! |
| Sörtés és fekete és néma kisértet |
| kerekre csiszolt, csírátlan mészkövek, |
|
| Így nézem és várom és járom |
| Mint a pásztor, egy hajdani mondából: |
| csak néz… És hallom a szavad… |
| kontinensről kontinensre int! |
| S míg egyre csak emlékezik |
| a kőről rézre, bronzra, vasra állva |
| rövidzárlat villog az éjszakába… |
|
| Gyertyaágú bokrok, kőrózsák, mandulák! |
| S e fénylő és zörgő szőkeségbe |
| lassan úgy nézi házát és magát, |
| mint a mondát, amelyből kilépve |
| fölért a villogó sziklák hegyére… |
| – És most!… Vagy akkor, tovább ki mondja? |
| És hova lesz akkor a monda, |
| ha piros cserepét leejti? – |
| Nyers, mázatlan cserepét, amelybe |
| már nem az eltűnt üres tekercse, |
| az új Atlantisz terve volt! |
|
|
Tarkóm, betűm mögött
| változott az őszi szöcske… |
| Vad lilába kondul a füge. |
| Valami éles cirregéssel teli |
|
| reszkető szakállba bújva, |
|
| s mint tengelyről-szaladt tekercs, |
| kockáin, az élők világ-kövétől |
| vágások egymást metsző síkján |
| iszonyú hős és tér és fény vakít… |
| A tó kis sótlan Neptúnusza |
| és erdők, és faunusz fölött vonulnak |
| fáradt, fölparancsolt holdak… |
|
| Lábamnál törpe sárkányunk |
| mint hajdan e forró kövön, |
| a cserép és rozsdahegy között |
|
| a hold, a szikla… Karók között |
| a méhek dermesztő rendje… |
| két végén a császár névjegye, |
|
| Tollam, falam, tarkóm mögött |
| üveg és rongyhalmok mögött |
| üres tenger kő-barlangjában |
|
| Zöld volt… Érlelte volna még!… |
| sötét bokrunkban zeng fügénk, |
| hogy útra kész!… Ott lent. |
| – nem cellafal –, mint hó vitorla: |
| Hol van Rodriguez Bermejo, |
| van-e Salvador szigete?! – |
|
|
Meglelni azt
| Tízezer év kettős barlangi lét |
| falán meglelni azt a rést… |
| Nem Hádesz… |
A fenti alvilág |
| csiszoltan fényes vadonában |
| ott lakik: |
s tanácsot most is adna! |
| S a térkép: |
tüskére szúrva ott ragyog, |
| mint barlangján túl |
a part és az a táj… |
| … Ahol a lélek és a szellem |
| nem külön, együtt ragyogva |
| – egy hajnali-hajdani korba – |
| fénylett, mint gyökerén virág, |
| mint tett szárán az értelem… |
|
| – barlangod keresve Szent Iván |
| s a trák dala és csillaga |
| A biztos szalamandra-jelt, |
| S hites pecséttel hozni el |
|
| parancs, kitörni kardját! –” |
|
| … Hogy visszavívjuk, ahonnan |
| kicsaptak láng-pallossal. |
| a görcs szomjában is remény |
| s a mély-tudat-ernyőn a szárny, |
| mint rózsás felhők között |
| mint neked, szívedből fénylett |
|
|
Újévi bordal
| szikrázott mind a venyige. |
| Így emlékezik, mert úgy volt: |
| A jég, a kéz, a nap együtt |
| szedték a fürtbezárt nedüt. |
| rugott… Szikrázó tiszta port! |
| – szeszélyes klímád és szíved –, |
| Te verted és tüzelted így, |
| nem oly kemény, mint karod. |
| pincénkre fénylő mosolyát. |
|
Kardos Tibornak
| Itt van a tél, már jég nyesi kertünk ritka virágát. |
| Most, hogy jő a didergés, újra te jutsz az eszembe. |
| Római tél és tünde tavasz, meg tengeri tájék… |
| Ennyi ajándék… Érte cserébe, mit adhat a költő? |
| Itt van a tél, a Dunán ködtől nehezednek a füstök. |
| Nem napfény – tudom –, ez csak szívbeli enyhe melegség: |
| Ennyi e hét sor!… Télire küldöm… Vedd szeretettel. |
|
Bacchus és Devecseri
| Nem látod?… Mégis itt áll |
| Itt áll s most Őt siratja, |
| élt volna, nem mint isten, |
| szőlőt szolgáló nép közt… |
|
| – Te szállsz talán fölöttünk? – |
| Mert lám e nap s a hordók |
|
| néz, mindig ránk derülve, |
|
|
Hetykén forgatta
|
Jankovich Ferenc emlékére
| Jankoviché ez a tört nyárs és őt várja e pince. |
| Éles villáján hetykén forgatta a lángon |
| mind, ami tűzre való és már sohasem dül a Lánghoz. |
| Nem dalol… És nem iszik börceiden Bece-hegy! |
|
Elvesztett tudás
| Szememben ég zöld tengered |
| s szívemben vad nosztalgiám… |
|
| veri a fényt… Kereszt-tüzükben |
| nem nap és csillag-szirmú ég… |
| nem zsendül át zöld fába! |
| – – – – – – – – – – – – – – |
|
| Szent méhek elvesztett tudása! |
| – Ki rakna köztünk templomot |
|
|
A kan Püthia
| Elől a műhely… Mögötte pince |
| Verheti… Lent él… Akár a szerszám, |
| Akkor, mint Szent György, levágja, |
| a fujtatónál! . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . Ha az lehullt |
| nem veri, nem csattog tovább. |
| oly érzékeny e kan Püthia, |
| hogy szárnyon-túli szárnya |
| Ha kell, tűz sem kell neki. |
| A formák hideg titkát is ismeri… |
| Alkotva szól, beszél velük |
| s a fujtató penészes korcain |
| az üllőnél lusta pincebogár |
| A serény százlábú, fürge bolha |
| Itt rendet, köztük és ebbe, |
| Ezért, hogy itt a fujtatónál |
| mert Dante is visszalépne… |
| Csak ő nem . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . Kalapál tovább… |
| Ellenük!… A legkeményebb Mester, |
| e pincei világnak kapujában. |
| hogy kezén át jutna fényre, |
| Mert mindegyikhez van szava |
| – és szerszám: fogó, satu –, |
| hogy nyíljon minden kapu… |
| Csak érteném e kan Püthia |
| És tudd, mert nyelvén az ige |
| repülnek, szállnak, míg kalapál… |
| – Ennek csak szemet!… Annak lábat… – |
| És hallom, hogy visszaszólnak |
| neki s a hegyes csípőfogónak |
| a tárgyak is, mert beszélnek vele. |
| s adós vagyok! Adós és süket, |
| áttenni nyelvét s nyelvüket, |
| míg csontukhoz s vállukra szállnak |
| hogy járjanak és szálljanak, |
| hogy mind, törzsükhöz állva, |
| a többi is, kiket már kifogott |
| s itt száradnak hálója szemein |
| szurkos keretbe, falra égve, |
| ez is, törzséhez és helyére állva, |
| lépjen ki mind az udvarára… |
| és várja, hogy a zöld moszattal, |
| s akkor, egy mester-csapással, |
| azt is levágja, kaszával… |
| Akkor, az emelet ablakát, |
| Fölmegy és kinyitja neki… |
|
|