Más távlat
Összegyűjtött versek
1967–1983
Új szótár szirmait
| Aki a kék s a mély rózsáit laktam |
| és testvért leltem vízben, halakban, |
| fölhoztam ezt a nagy követ… |
| Karókkal, fénnyel és hinárral így az ég |
| és világunk tükre, víz, a csillagokkal |
| kő-partjain új ábrák szárnya |
| új szótár szirmait lapozza! |
| – De azt ki mondja ki? – amelybe |
| fölépül majd a rendje, verse |
| a fényes hullámokból hoztam. |
|
A látványon túl
| Minden pillanat csak egyszer él… |
| Mégsem halott: a teljes része! |
| A látványon túl szívünkkel |
|
A berkenye
| – Mindaz, mi itt áll körbe-körbe, |
| már mind-mind élt az emberekbe, |
| mert látta mind az elődök szeme. – |
| Erről beszélt minap egy berkenye… |
| Nem értettem… Dadogva álltam… |
| – Ő él tovább, vagy én a halálban? – |
|
Időtlen pillanat
| Szobámban fehér a reggel, |
| mint holdfényben halak hasa… |
| Öt fehér fal táncol körül |
| e szárnyas, lélegző falak, |
| a monda hajdan – tengerén, |
| Viszik a szirtek és gesztenyék fölött, |
|
Mint az Egész
| Mint kürt, mikor rózsalugasból |
| zeng és a sugárral rézszínű fény, |
| oly tiszta és teli e perc. |
| a fénylőkön túli csillagok között… |
| szólít kék füzetem fölött. |
|
Tudattal bár
| A rügyek közt, akár a párduc |
| Tavaszi téboly… Terített asztal |
|
| szívébe tép, hogy szárnya nincsen, |
| szikrázik át a rügybe, fogba |
| s szálankint húzza a füvet, |
|
| akár a tollam – mert nincs nagyobb –, |
| formázni, mint a szárny s gyökér! |
| Tudattal bár, de mint a tűz, |
| mely énünk szebb pólusában ég. |
|
|
A csigás mércébe állva
|
Rónay Györgynek
| A tüskéken a kecskék szőre |
| világít vízre, holdra, kőre… |
| Tudom: este a nővér összeszedi… |
| Zsákjával, mint a szellem |
|
És mögötte csak a tenger! |
| ívének síkja a szirtek oszlopán, |
| a zafirkék só föl-le jár, |
| mintha a világ órája volna… |
|
– ki benne jár s megáll –, |
| mindent meg- és kegyetlen lemérve… |
| e vertikális és negyedik dimenzióba… |
|
| Csigás szirtek mesze a tornya |
| és sisakján egy zöld lény |
| öltözködik… Egyetlen lába! |
| Társam, a pásztor és mind |
| egyetlen zöld fa árnyékában… |
|
| Az óra másik jura-oszlopán, |
| a zölddel szemben, kétlábon állva, |
| mint törött, karéjos tükör csillog |
| egyetlen sirály szárnyába zárva, |
| a végtelen vakító magánya… |
|
| Közöttük csupán e tüskék szőre |
| hátán egy batyu kecskeszőrrel |
| asszony jön, lépést az idővel. |
| Jön… Lobog, mintha szárnya volna. |
| A test napját hozza óriás guzsalyba! |
| S a mennyet tartó sónak síkja |
| most mintha melle íve volna. |
| S a csigás torony-mércébe állva, |
| az izzad – jelétől – oszlopában… |
|
| Izzad, remeg az idő tornya! |
| S a zafirkék só sziklái közt |
| a sirály kegyetlen tükrével szembe |
| kilép a mezítlen pásztor… |
|
| Melle, mint oldalán e kövek. |
| És botját kapujukba döntve, |
| a történelem maszkjait keresztül ütve, |
| küszöbön és roncson, tornyon és szárnyon, |
| csípőnkön és csillagon túl |
| – akár e tüskéken a kecskék szőre – |
| világít vízre, holdra, kőre. |
|
|
Piros szikrák helyett
| Ez az ember nemrég kovács volt, |
| látja, mint jönnek föl a napra |
| egyetlen nagy kohója lángol. |
|
A zöld óra
| és páva a pünkösdi rózsa. |
| a perceket színekre váltva |
|
| Lándzsájukra száll és beleszól |
| a méh és poszáta is, ha dalol. |
| A számlap füzéres kapuján |
| rugók és tengelyek között |
| olajozva egy inas darázs, |
| s alattuk némán kaszálva, |
| jár az árnyék inga-szárnya… |
|
| mint óra feszesen dolgozik |
| ez a színes részekből szerelt |
| – tulipán- és rózsa-kerekű, |
| és hengeres, és lándzsa-mutatós – |
| zománc-zöld négyszögü kert. |
|
|
Zöld hajnalból
| Erdők zöld, tiszta hajnala, |
| nem lépek benne, szárnyak, |
| mindenlátó mátyások kiabálnak. |
| félmeztelen ropog előttem, |
| keres a láthatatlan remete. |
| Amit talál, lehajlok érte |
| s barlangjánál nem osztozom vele. |
| Utamra küld… tovább adom, |
| mert nem enyém, s az övé se volt! |
| Mint méhész az erdőkből a kast, |
| e zöld hajnalból viszem kosaramat. |
|
Remete?
| Gyűjtöttem: nyárban, télbe. |
| Aszaltam magam is keményre. |
| – Remete?… – Soha magamnak! |
| Forrás méheknek, vadaknak… |
| élő szem, így is, úgy is a világra. |
|
Poétai trigonometria
| A sátra úgy ragyog, mint páva farka |
| és glóriát tart kecske-szarva. |
| A tőgyét mindig új búcsus sereg |
| kóstolgatja, mint a sárkány-tejet! |
|
| Igazuk van?… Mindig az őrület |
| s a lángtól aki visszahátrál, |
| jéggé lesz, mint a sarki bálvány? |
|
| A teret, a napot és az eszmét |
| ki adhatná nekem?… Csak az vagyok, |
| ki malmaik közt egyre csak kopik, |
| olyannyira, hogy már a szép is átragyog! |
|
|
Hideg-tű
| A téli fehérben, mint rajzlapon, a parkok, |
| erdők mélyéről egyszerre elénk állnak az |
| örökzöld fák. Oly hatalmasak és olyan feketék, |
| akár a sziklák. De csak a színük, nem a szivük. |
| A nyári zöld és az őszi tarkaság után |
| a mulandóság lehullt leveles cserjéiből |
| okosan válaszolnak. – Hogy eddig észre sem |
| vettük őket? – Nincs bennük se hiúság, se |
| büszkeség. Szembenéznek veled és a téllel. |
| Tudják a sorsukat. Egy óriás tiszafa már |
| le is rogyott. Tudják, kivesznek mind, akár |
| az óriáscsontú ős-állatfajok, mint |
| a kivágott parkok szép kertészházai és a víz |
| nélkül maradt szökőkutak… |
|
| A zöldtől a hegy gerincét sem láttad eddig. |
| Derékba törte az élet, s a meszes csigolyák |
| között, a magaspartú útban most kocsi zörög. |
| Visszhangzik a tört gerinc fala. Rajta át |
| legrövidebb az út. – Hová? – Mielőtt útjára |
| lépnél, mint mértani rajzon, a körződdel |
| lemérheted. – Hová? – … A völgyből, |
| a völgybe! De a legmagasabb gerincen át. |
| Itt a legrövidebb az út. A januári lap mestere |
|
| – De ki lakik ott, azon a havas tetőn? – Mint |
| csillag, fénylik présház-ablaka. Alatta és |
| előtted szőlő-teraszok. Most olyanok, mint |
| az óriásméretű carrarai márványból vágott |
| lépcsőfokok. A bor istenének grádicsai a Kapos- |
| völgyében… – Költők, társaim, nézzétek, |
| micsoda méretü lépcsőfokok!… Emberek, |
| barátaim, nézzétek, milyen magas ez a kékeres |
| márvány… Uram, micsoda ragyogás!… – De |
| csak azért – hogyha kerülőkkel egyszer is |
| följutottál oda –, hogy ott fönt a pince bárddal |
| ácsolt szemöldökfája alatt meghajthassad |
| a homlokod. Aztán a térded is a két kézzel |
| kapart pince tiszta mámorának forrása előtt… |
|
| Már ismét lent vagy a völgyben. Ezt is a tél |
| metszette eléd. Ezt a tíz nádazott kaptárt, itt |
| az erdő alatt. Az ágdurrogtató fagyban, nézd |
| csak, a méhek körül egy róka ólálkodik. A sok |
| gaztól, virágtól és zöldtől tán ezt sem láttad |
| volna soha. A dermesztő tél acél-tűje úgy tette |
| elém, mint a legnagyobb mester, ezt az eddig |
| látott, talán legszebb metszetet. A ragyogó |
| lapon a hóban a méheket és a rókát. Mint |
| pergetés után, még a méz illatát is érzem |
| a fagyban. – Hogy köszönjem és kinek? – |
| Sehol senki. Csak az örökzöld fák, |
| a legmagasabb út, a legrövidebb átjáró, |
| a márvány lépcsők és itt a mézet szimatoló |
| róka. El sem mozdulhatok, mert eliramlik |
| Minden oly világos és minden egyre |
| dermesztőbb a mester körül. |
|
|
Hegyi legenda
| de értük – kik rászegezték – |
| pengő citerával a hegyig. |
|
| mint visszhang zengett a borba… |
|
| a hordók pajzs-sora előtt. |
| és sajtárok, muszkolók között |
| S csak egy gálicos kabát… |
| Mint a százados páncélja állt! |
|
| a mustos vértbe nyúltak csendbe. |
|
| Kóstolták s már nem kezükben, |
| és mintha mind s a hang is |
|
| Fölöttük a festett gerendán |
| nemes-penész egében szállva, |
| körülvették… Látták a borba!… |
|
|
Pásztorkarc, lopótökre
| Egy várúr lakott a hegyen. |
|
| s arannyá lett a föld a kezébe! |
|
| Ma láttam üvegen át a kezét, |
| egy boros-pincényi bolt alatt. |
|
| Az ujjai közt semmi sem maradt… |
|
| Csupán a hegy, mely eltakarja. |
| Dolmányán csipkerózsa-gombja |
|
| és áll a bál a régi fogadóba, |
|
| mely szövetkezeti kocsma lett, |
| s a cintányér, ahogy bevág, |
|
| rözzentgeti szép Csonka Máriát. |
|
| A kürtök meg, mint éhes rézkígyók, |
| már átfontak három legényt. |
|
| Szemük dagad… Egyik még állja… |
| Az fújja, fújja három éve, |
|
| s arannyá lett a hegy az ő kezébe! |
|
| Sugárként ömlik, mint a nyár, bora. |
| Azt isszák most is… Fürdik az üveg, |
|
| mint a ludak s kivül-belül fénylenek. |
|
|
Nappali lidércek
| Mikor gáliccal permeteznek, |
| a fölvert és elvesztett rezek |
| egyszerre, mint a csillagok… |
| A hegy zöld fényüktől ragyog. |
|
| Kilincs a kézben… És a késen |
| a bicska csontos veretében |
| a szeg is… Minden zugokban |
| nappali lidércek lobognak. |
|
| Sok rokon… Így tűnnek nekem… |
| Ceruzám, betűm elengedem, |
| Mondják tovább csak versemet. |
|
| a gáliccal így összebeszélnek |
| s nekem segítve zománc-lobogást |
|
|
Hattyú és halfogók
|
Fodor Andrásnak
| Téged is csak néha látlak, |
| Hattyú-szárnyú, pillanatra |
| fölvillansz és ellebegsz… |
| – Fényes tollad merre száll? – |
| Pedig itt álltak a szárnyak |
|
| mért kerülöd, fészkedet?… |
| uszonyán szivárvány zöldje |
| – Hattyú-szárnyú merre szállsz? |
|
| szétfeszülnek kék iszapban, |
| Körülöttük fulladt csorda |
| úszkál, szuszog s szarvukon |
|
| Tőzegbe nőtt nagy szakállal |
| mint aranybotos hal-ispán? |
| mint a pásztor – öreg Beszti –, |
| itt faricskál csorda közt. |
| Hogyha fölnéz, azt a szárnyat |
| De csak Beszti bizsókjába… |
| – Hattyú-tollú merre szállsz? – |
| – Hol a szárnyad?… Hol a márvány? – |
| hogy mutassam meg nekik?… |
|
| Árokcsősz kertjén a vendég |
| ünnepre hív, s mint arany- |
| kehely, úgy jön föl a nap. |
| mint a kés a csizmaszárba. |
| ködön át, gyékény-zanócon |
| s fényes nád-falak között |
| Lábán kővel, hátán ponttyal, |
| vidra, hattyú, hód vasakkal |
|
| már terítve, mint vasárnap: |
| kenyér, hagyma, hal és bor |
| Csak egy szék üres, a régi, |
| – Hattyú-szárnyú, szállj ide! – |
| Fényes tollad úgy suhintson, |
| hogyha jönnek, ők is lássák, |
| ne csak az elrohadt varsák |
| fekete vízben a márványt, |
| mint ahogy hajdan is látták |
|
|
Oly arányban
| Tollam lángjába mikor néztem? |
| Csak szívem ébreszt: a görcs |
| s a szomj – nem pincém –, |
| mint cukrát, savát a fürt, |
| hogy itt… De oly arányban, |
| mint ti e földnek lángjait. |
|
A kígyólátta fa
| Ez az almafa mindig olvas |
| Kulcscsontjára száll a szarka |
| kimondja mi áll a könyvbe |
| Bólint a fa és összenéznek |
| Szemükben szárny és gyökér |
| az út fölött mely mindig újra |
| míg visszajön a világból ide |
| közénk és leül megint a szó |
| a kígyólátta alma-gyökerekre |
|
Spanyolozott tükrös balladája
| Elfogták mégis Nád Jancsit. |
| Befogták zöld sárkányait. |
| A nagy hínáron ült pedig, |
| – Milyen golyó? – Talán a nap! – |
| Mint ágyú, az találta el. |
| Lehullt a vargánya-kalap. |
| Mocsárba karcolt fegyvere. |
| Viszik az új vízház fele. |
| Húzzák, akár az új csatorna. |
| s ráverhetik… Nem a vasat! |
| úgy feszül majd, mint a mellény |
| s ahol villog a mocsárba, |
| darázs-törzsű lesz gyertyája. |
| Nem halotti… Szép feszesen |
| libeg-lobog kint a berken |
| s újra látják a kanászok, |
| amint gyertyák tüzes nyelve |
| kései közt száll nyeregbe |
| s mint táltosok sárkányai, |
|
Kör zárja porba
| Tüzes pozdorja… Szirti kaszáló… |
| Hajnalonta még az igénytelen |
|
| Kegyetlen lángban szétesett sziklák |
| Ezüst-tövis szurkál körül, |
|
| Valami meddőn tiszta tűz szaga |
| Sasok helyett kis fényes tücskök |
|
| Izzó kulcsaid jegye ég belém |
| és hangyasav, darázs-fulánk, |
| de sarkamtól ötven láb mélyen |
| – tudom – a kristályvízű ág |
|
| rohan és hűset, szívet se hajt! |
| Gejzir-virága lent a tó alatt |
| possadt iszapban mállik szét, |
|
| mint itt e zöld, gyönyörű gyik |
| a kádban, mert szomját oltva |
| kapkod az élet… És sárgul a pajzs: |
| kör fojtja vízbe… Kör zárja porba, |
|
| s hófehér meszelt falon a való |
| Csak nézi-nézi s még árnyékáról |
|
|
Talpánálló délibáb
|
Már akkor is, csak mint a hártya, mint |
| az anyaméh burka, oly vékony volt az élete. |
| Szerényebb a templom koldusánál. Belelapult |
| a falba a harang érc-sátra alatt. |
|
Nevét királytól kapta, de testét és arcát |
| egy festőtől örökölte. Mert szívében az hozta |
| ide. És itt szülte meg, nem asszony, a férfi, |
|
És Kajdács, a tatár, tüzet rakott fejének |
| arany-abroncsa alá. Mint télen a gazdák, |
| disznóforrázáshoz tüzet, a vasabroncsok alá. |
| A török kilökte tornyának falát is. És ezrével |
| dőltek el… Nem ők, a tornyok, mert köveik |
| akkor is pontosan oda, a lábuk alá gurultak és |
| ezért és így áll ő is a helyén. Áll az időben, |
| oly vékonyan, akár a talpánálló délibáb. |
|
A pásztorok látják… A cigányok is… |
| Néha betérnek házába a romok közé, melyet |
| a repülők az égről még jobban látnak nálunk |
| is. De csak a gyep alatti kövek kiégett, szárnyas |
| rajzát. Azt látják, nem őket és nem őt. Mert |
| más a világ az égből és e földről is, ahol |
| a cigányok néha még hegedülnek is neki. |
| Együtt vigadnak a pásztorokkal, mert a hegedű |
| mellé ezek birkát hoznak és bort és |
|
És látják mind… Még akkor is, ha én |
| soha! És beszélnek is hozzá és megesküsznek |
| erre, akárcsak ők, itt körben, e temető lakói. |
| A halottak, akik még élő testét is látták. |
| Megesküsznek a pásztorok-cigányok szavára. |
| Mert csont-szemükben most is úgy él, akárcsak |
| a ledölt nagy falon élt egykor, a mindent |
| összemarkoló harang sátra alatt. |
|
Preobrazsenszki tábla
| Mikor esik, a szalamandrák |
| az útat és hegyet beragyogják. |
| fénylenek, mint a szerzetesek |
| Röpköd a gyöngyös diadém… |
| Karddal, ecsettel vágott hegyen |
| Feketék közt egyetlen fehér |
| bárányka béget a kolostor |
| zsindelyes, cifra tetején. |
|
Izzó kalitkák
| körülötted és a szavakban. |
|
Mert lényeddel egy
| Leszedett hegyen, hol gomba |
| tojással és elhagyott biling… |
| között… Még itt… De sziklám |
|
| csapkod, mint gyémánt kefe |
| Zúdul… És egyre hidegebben |
| és fényesebben lő vissza rád. |
| elül az ösztön seregély-hada… |
| a fényes gyöngybagoly röpül, |
|
|
Fölébred száraz kráterében
| Betonvermekben gyűjtjük a vizet |
| s az időmérő hegy nyarában |
| zománcos bádog hordja szét… |
| Bójáktól csillámlik az alkony |
| s fölébred száraz kráterében, |
| kriptából kél a kislombú remény! |
| Elrúgja görcseit, a férgek odvát |
| most lényegül… Föláll lobogva… |
| Hogy rálelt, akár az anyját, |
| csak nézi és benne: önnön arcát! |
| S a víztől visszavert mosollyal |
| a kútból is kilép a hajnal. |
|
Szervetlen apróságok
| a csavarttörzsű öreg mandulákat. |
| A szél most már hiába keresi |
| a sok sistergő élő oszlopot, |
| hogy mintázza tovább – szerzetesi |
| makacs türelemmel – dicsőségire! |
| Nem látja többet senki se. |
| Csupán bennünk… Mi ketten… |
| Így élnek tovább a hegyben |
| s csak addig, mennyit az időből kivág |
| nekünk… A többit egy lencse |
| mint a ceruzát és a szívet |
| a papír oly vékony lapja… |
| Deszkák, műanyag és bádog, |
| az ilyen szervetlen apróságok |
| szervezik tovább a világot… |
|
Triptichon
| csak ott, mélyen mindenkibe… |
| Ó, dobogj hát szép remény, |
| hogy lehet és lehetsz te még, |
| a mindenség értelmes szíve. |
|
| Hallgatok hát inkább magamra. |
| Könyvemben ő, a lelkiismeret |
| s ha megállta annyi förtelem között |
| és mindig hattyú-tisztán, |
| ki szólhat hát, ki ellenem, |
| ha szavam önnön mércémhez emelem! |
|
| Majd akkor beszélj!… De addig magam |
| vésem és formálom tovább, |
| S ez is lesz akkora, mint annyi tett |
| a sivatagnyi temetők felett! |
|
|
Fölnézve lobogódra
Az örökkévalóból át az örökkévalóba |
És csillagokkal… és… cseppkövekkel |
És átmenőben felettünk és bennünk |
Egy nádszálat végy hát a kezedbe |
s e tüzek fényéből szabjad ki rá a zászlód. |
|
Boszporusz és Gibraltár között
|
Keresztury Dezsőnek
| csikorogta rá a kréta éle!… |
| A kréta fehér volt: dermesztő tiszta. |
| és előttem, mintha fekete tóba |
| vakítón fénylett a mester írása! |
| de ő és Lázár is hová lett?… |
| – S miért, hogy ez jut eszembe, |
| kikötve legszebb szigetedre? – |
| Kikötve, de most se a partra! |
| Mindig a szörny szarva előtt állva, |
| bezárva itt is a szigeti várba… |
|
| Acél-keresztek, szablya-holdak éle |
| csattog felém és lobog ezer vitorla, |
| mintha cápák torka volna… |
| Sátrak, tevék körös-körbe |
| s Afrika előtt szívembe marva – |
| ropog a bástyán Velence karma… |
| – Sós, oroszlánsörényű gályák, |
| hát ti védtétek Zrínyi várát? – |
|
| Akár Miklós toronyárok kőre, |
| hajlok én a tenger küszöbére |
| s míg romok közt a rózsák |
| mondák szarvát koszorúzzák, |
| húzom betűm Kréta szigetére. |
| – aki jött –, írom, hogy vigyed |
| Boszporusz és Gibraltár között |
| testedre tetovált jeleimet. |
| – Egy kör!… Két csont!… Keresztbe vágva: |
| mint sziklán régi nép rovása, |
| Zrínyi feje, Balassi lába, |
| de átlátszik-e innen Európába? –… |
|
| Mert volt, kinek voltál delfinek fogatja. |
| Tengered mintha Szahara volna. |
| Knósszosz és az idő trónjára így dőlve, |
| só a vérrel még csak jobban éget, |
| mintha vízből csapna lángra: |
| szigetestől zárva kettős Szigetvárba! |
|
|
Csontom és testem is
| S mert hús és mag együtt gyümölcs |
| minden gyökérnevelte fán, |
| hát lelket és tettet is te adj, |
| mert csontom és testem is te vagy. |
|
Madách
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| tapossák egymást ezred-éve – |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| Megállt egy tölgy tövébe. |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| Sztregova nem is látszik. |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| – melyet a rendületlen Kéz |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| – mint trágyát a skarabeuszok |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| A kastélyból kiront az éj! |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| – ó tollam csillag-mondata |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
| A tölgy s a szerkezet fölötte |
| mintha papíron betűsor zörögne. |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
Utolsó niklai töredékek
| Nem feledtetés fátyolával! |
| Terítettél le engem bárddal, |
| Mint szérűdre toppant bikát. |
| Eged, pennád kicsiny… Alája |
| Nem fért agancsom koronája… |
|
|
Kiűzetés
| Jártuk az erdőket iszonyú magányosan. |
| Ismerni mindent… Tudni s kézbe venni… |
|
– De soha semmit szájba tenni! – |
| Ez védett csak!… Anyánknak démoni parancsa |
| s kisérthetett az alma és narancsfa, |
|
| anyarozs, beléndek, gomba és a többi sok, |
| nekünk csak tárgy volt… Testvéri seregbe |
|
tereltünk mindent, így keverve |
| a mérget és a jót s e megfogott világba |
| új fajt szemeztünk a galagonyákba. |
|
| A pásztor – mint Ádám – csak állt… Botját letette… |
| – Minémű fa kisért a nyájam mellett? – |
|
Mint részeg állt a fényes berken, |
| s mi villogtunk!… Nem kellett szesz!… Se mérgek lisztje, |
| hogy szellemünk világunkat hevítse. |
|
| Égtünk… Boncoltunk… Téptünk, présbe téve mindent… |
| Befúrtuk már magunk, akár a sperma, |
|
nem volt oly rés és annak titka, |
| mert állat és növény velünk és bennünk nőve: |
| a természet magunk s úgy jártunk benne, |
|
| oly iszonyú magányban, hogy már kisértés volt, |
| ezt gyűjteni és látni!… Nemcsak nézni… |
|
Világot kézből fölidézni!… |
| És bármi támadt, védett anyánknak parancsa, |
| kisérthetett a kígyó s legszebb alma. |
|
| – Mi űzött ki? – Ó, nem az angyal szárnya, kardja! |
| Bennünk oly egész volt föld a mennyel, |
|
hogy nem lett volna hová verjen… |
| De ránk találtak ők… S kivert a másik partra |
| az ostoros betűk hatalma! |
|
|
Mintha nem a sárkány
| Furcsa jel… Éjjel világít… |
| Feketéből szikrázik a házig, |
| mintha a parázs hajnalkaszín fénye |
| bőrünk és a világ közé égne… |
| világítunk s mint az inda ujja, |
| pincénk szárnyaira húzza… |
|
Korunk hírnöke
| Az élet?… És miből!… S körül mi vesz?… |
| A nyers anyag s a rendező?… |
| Szüntelen zeng, üvölt a dzsessz |
| haranggal és síró gitárral |
| vak páter és vakabb tudós duettje |
| löttyenti, verklizi fejünkre… |
| És most, hogy már recseg és lánccá verve |
| csörög szívünkön is a láb és karperec |
| s zokog e fűtött, fényes Afrika, |
| segít-e rajtunk hát a biblia, |
| az emberbőrbe és égbe-kötött |
| s a szent statisztika okos agya! |
| Vagy az marad?… János rettentő jóslata, |
| amely elől már új csillagra át… |
| De mit vigyen?… És ki?… És hol az Ararát? |
| Mert ezt – ha néz körül és józan – |
| meglékelné, hogy tenger mélyibe |
| vigye titkát, az irtó semmibe. |
| A kontinensek talpai alatt |
| ne lássák meg a nagy tányér-halak |
| se!… Csizma sötétbe vesszen el, |
| melytől ma itt a széthasadt |
| tudat s atom izzad és perel, |
| bontva tovább, miből vagyunk, |
| oly rafinált iszappá, melyen már a láb |
| a léthez nem verhet hazát… |
| S róla?… Gubancba, kígyó-fejjel |
| az emberi ideg meglódult dzsungele |
| burjánzik föl vesztettreményü egire… |
| S az öntudat?… A lét magas foka! |
| Veszett farkasként villámlik foga, |
| kitörni, vagy neki s mely szárnyat adna, |
| a távlatnak lett épp a rabja?!… |
| S ha ezt örökli?… Meddig érdemes |
| a barlangkor fölébredt iszonyát, |
| dobásra készen kézbe tartani, |
| az oly tökélyre fölcsiszolt követ?… |
| – S mint eddig tette, mi tartja vissza?… – |
| A géppel csiszolt legújabb kőkor |
| ránk virradt napjáról már kisért, |
| egyetlen holt bolygóra írni. |
| Pedig van nyelvünk és szemünk |
| s mind néma!? Vak!?… S körül mi vesz?… |
| Te szép dobos, tündéri dzsessz, |
| vitusba rángva tviszt, gitár |
| ölelj!… Fülem, mint kagyló, melyet kivetett |
| az Óceán-Világ, hallgatja, őrzi |
| zsongító zenéd… Jó éjt tudós urak!… |
| Hattyú-páncél s te gyémánt-gombú frakk |
| már nélküled, tisztán köszöntlek, |
| oly mezítlen már és így, merülve |
| nézem ujjam, nől-e a zöld uszony |
| s iszonyt tapintó szárnya, ujjbegye |
| elér-e jó remény új Ararát hegye?… |
| El-e?… És mint egy karszti zöld öbölbe, |
| sóból kilépve, tüskés testünk |
| megint édes forrásaink fürösztgetik, |
| emberré mosva azt, aki kilép?!… |
| – Hová?… S kié e kép?… Kié e láb?… |
| E széthasadt tudat s anyag?… – |
| De nem!… Még érzem a szárnyaid remény! |
| S uszony helyett szemem tenyérrel árnyékolva még, |
| lesem zöld gépedet megtérő pilótánk, |
| új korszak ember-hírnökét! |
|
Varsa
| Nagy varsa… Kegyetlen varsa a nap. |
| és szőlőinket forró partra tette, |
| mint pikkely zörög a karók bokra. |
|
| Iszonyú hóhér-halász!… Csak nézhetik |
| parázsról mind, mind a vizet. |
| Tüzes nyársra húzva!… S délre?… |
| Sült fügét és ringlót csipeget. |
|
| Fölkap két horgas ujja közt… |
| Fogó szorít… Kopoltyú, tarkó |
| bódultan zúg és úgy dobol, |
| mint égbe vert üres harangszó. |
|
| Lepörzsölt kertek és rímek között |
| árnyéka-sincs angyal kutat. |
| Nem lénye, égő szárny bűze |
| feszít e fények közt utat, |
|
| hogy itt a por sátrában még |
| napot törhessünk és eget, |
| mint október nyárűző kedve. |
|
|
Még nagyobb
| milyenek voltak e villák, |
| mikor üresek lettek a límeszek, |
| s a szőlők, a tó és szentélyek közé |
| bevágott a sárgaszemű villám… |
| a hun, avar s a többiek!… Kunok… |
| A bőrök, nyilak és kardok |
| jöttek, vonultak és a fügefák, oszlopsorok |
| üresek lettek, mint a házam most |
| jéggel és mésszel kiverve s az ablak |
| tört ráccsal égre szegezve!… |
|
| – Ilyen lesz minden?… Vagy ilyen volt?… – |
| Évezreket előre és mögöttem, |
| mert a Semmi a legnagyobb hatalom, |
| és így teljes e dermesztő lecke, |
| de túl, a háromszögletű és gömbölyű |
| kövek földkorszaki intelme. |
| Ahogy a hegy útjára verve, |
| csak vonul kaviccsá kerekedve. |
| És fölöttük és közöttük csak a por |
| És hun, avar, magyar s a kunok |
| apró lovakról motorra ülve, |
| mint a por, akképpen űzve, |
| mely végül elborítja… Ha elborítja? |
| Ha megesik a szíve rajta! |
|
| Így kezdődik?… Szobámban állva |
| tengek a terek s már nem a perc, |
| Ilyen lesz, mikor a tárgyak: |
| hajók, gépek, vitorlák kiszállnak |
| s helyükben csupán az marad, |
| melyben megkezdik napjaik |
| a baglyok, hangyák és darazsak… |
| Ilyen lesz, mikor a tárgyak lelke |
| – melyet a használat, e szép isten adott – |
| s az üres fal már kettős kripta, |
| mert nemcsak urna, de a lelke, |
| a tízujjas szeretet kötelme… |
| Már itt sem az ujjak nyoma, |
| az üresség villog a nikkelkilincsen! |
| Az üresség tanít! |
És látom: |
| mit rombol az emberek keze! |
|
| Olyan már és olyan lesz e ház is, |
| mint alattunk lettek e villák, |
| mikor a megcsapolt hegyek vizét |
| – a kristályt – a nádasok fölitták. |
| Mikor a denevérek szárnya |
| tündöklött csak a forrás mocsarába, |
| mert bedőlt a fal és le az aquadukt |
| s az üres és kitépett kapuk |
| úgy néztek végig e tavon, |
| akárcsak föltépett ablakom, |
| melyen át elszállt az urna és a lélek, |
| a csiszolt rend, mely mint tükörben, |
| fürdött e tiszta völgyben. |
|
| Ti fattyú, tekergő nomádok, |
| motorral, ló helyett s gyalog |
| s ha már a kard helyett a vésők éle fog, |
| hát olvassátok el Homéroszom! |
| A testamentumom s rakjátok föl |
| a nagy kalandból és a szóból |
| egy teljes hon legtisztább szirmait, |
| melyre ellopott mappám tanít… |
| A nagy Határozó!… Az oly szerény |
| mint a virágok arcképcsarnoka! |
| S melyen ez mind megáll: a Térkép |
| s körötte, mint a méh, ezer világ, |
| a csillagok fény-atlasza, |
| mind, mind vezesse gebétek oda, |
| hogy ne csak nikkel-üresség, |
| holdbéli táj, dermedt falak, |
| állati láb és kéz pata-nyoma, |
| de megérjem azt, hogy haza |
| hozzátok s én nektek adom |
| Ledőlt a límesz?… Vagy kitágult?… |
| Nézem üres, fehér szobámból: |
| ilyen lesz minden?… Vagy ilyen volt? |
| Jéggel és mésszel kiverve, |
| tört ráccsal égre szerelve. |
| mert mindennél hatalmasabb a Semmi!?… |
| De még nagyobb a Tett! Az emberi! |
|
|
Új Atlantisz…
| A forró fényhez alakul minden itt… |
| Zörgő szőkeség és hamuszín bokrok! |
| És a szélhez: mint korbács vagy gyertyatartók, |
| oly összefontak és összehajlók… |
| hogy milyen lesz és legyen |
| ezen a kemény mészkőhegyen |
| a fügefák testén túl, ami |
| az évet és életünket helyére teszi… |
|
| Mint a pásztor egy hajdani |
| mondából… Akként… és mégse! |
| Lesem szikrázó fényeid, melyek |
| kegyetlen lantként pengenek… |
| Lesem és hordom: verseim és korsóm… |
| parázsról forró kőre lépve. |
| Mint a pásztor szél, fény és kutak |
| hegyéről egyre és mindig várva |
| Mint a pásztor, nézlek és várlak. |
| mint a magány néz a társa után, |
| mint része e vékony egésznek… |
|
| S egy kortynyi hűs, pihegő remény, |
| hogy forró felhőid közt, világ, |
| a napjaimat forgassam tovább… |
| Forgassam és talpam alól kivéve, |
| mely éget, tüzes krétáddal írjam |
| Írjam e sziklák kőrózsái közt, |
| borok kriptáira állva, mint bikák, |
| időtlen, csavart viadalba |
| tombolnak a forró harasztba… |
|
| És hajnalonkint a kőgaratban, |
| mint kínban, gyászban megcsökött tudós, |
| látom: a borz tétován motoz! |
| Sörtés és fekete és néma kisértet |
| kerekre csiszolt, csírátlan mészkövek, |
|
| Így nézem és várom és járom |
| Mint a pásztor, egy hajdani mondából: |
| csak néz… És hallom a szavad… |
| kontinensről kontinensre int! |
| S míg egyre csak emlékezik |
| a kőről rézre, bronzra, vasra állva |
| rövidzárlat villog az éjszakába… |
|
| Gyertyaágú bokrok, kőrózsák, mandulák! |
| S e fénylő és zörgő szőkeségbe |
| lassan úgy nézi házát és magát, |
| mint a mondát, amelyből kilépve |
| fölért a villogó sziklák hegyére… |
| – És most!… Vagy akkor, tovább ki mondja? |
| És hova lesz akkor a monda, |
| ha piros cserepét leejti? – |
| Nyers, mázatlan cserepét, amelybe |
| már nem az eltűnt üres tekercse, |
| az új Atlantisz terve volt! |
|
|
Tarkóm, betűm mögött
| változott az őszi szöcske… |
| Vad lilába kondul a füge. |
| Valami éles cirregéssel teli |
|
| reszkető szakállba bújva, |
|
| s mint tengelyről-szaladt tekercs, |
| kockáin, az élők világ-kövétől |
| vágások egymást metsző síkján |
| iszonyú hős és tér és fény vakít… |
| A tó kis sótlan Neptúnusza |
| és erdők, és faunusz fölött vonulnak |
| fáradt, fölparancsolt holdak… |
|
| Lábamnál törpe sárkányunk |
| mint hajdan e forró kövön, |
| a cserép és rozsdahegy között |
|
| a hold, a szikla… Karók között |
| a méhek dermesztő rendje… |
| két végén a császár névjegye, |
|
| Tollam, falam, tarkóm mögött |
| üveg és rongyhalmok mögött |
| üres tenger kő-barlangjában |
|
| Zöld volt… Érlelte volna még!… |
| sötét bokrunkban zeng fügénk, |
| hogy útra kész!… Ott lent. |
| – nem cellafal –, mint hó vitorla: |
| Hol van Rodriguez Bermejo, |
| van-e Salvador szigete?! – |
|
|
Meglelni azt
| Tízezer év kettős barlangi lét |
| falán meglelni azt a rést… |
| Nem Hádesz… |
A fenti alvilág |
| csiszoltan fényes vadonában |
| ott lakik: |
s tanácsot most is adna! |
| S a térkép: |
tüskére szúrva ott ragyog, |
| mint barlangján túl |
a part és az a táj… |
| … Ahol a lélek és a szellem |
| nem külön, együtt ragyogva |
| – egy hajnali-hajdani korba – |
| fénylett, mint gyökerén virág, |
| mint tett szárán az értelem… |
|
| – barlangod keresve Szent Iván |
| s a trák dala és csillaga |
| A biztos szalamandra-jelt, |
| S hites pecséttel hozni el |
|
| parancs, kitörni kardját! –” |
|
| … Hogy visszavívjuk, ahonnan |
| kicsaptak láng-pallossal. |
| a görcs szomjában is remény |
| s a mély-tudat-ernyőn a szárny, |
| mint rózsás felhők között |
| mint neked, szívedből fénylett |
|
|
Újévi bordal
| szikrázott mind a venyige. |
| Így emlékezik, mert úgy volt: |
| A jég, a kéz, a nap együtt |
| szedték a fürtbezárt nedüt. |
| rugott… Szikrázó tiszta port! |
| – szeszélyes klímád és szíved –, |
| Te verted és tüzelted így, |
| nem oly kemény, mint karod. |
| pincénkre fénylő mosolyát. |
|
Kardos Tibornak
| Itt van a tél, már jég nyesi kertünk ritka virágát. |
| Most, hogy jő a didergés, újra te jutsz az eszembe. |
| Római tél és tünde tavasz, meg tengeri tájék… |
| Ennyi ajándék… Érte cserébe, mit adhat a költő? |
| Itt van a tél, a Dunán ködtől nehezednek a füstök. |
| Nem napfény – tudom –, ez csak szívbeli enyhe melegség: |
| Ennyi e hét sor!… Télire küldöm… Vedd szeretettel. |
|
Bacchus és Devecseri
| Nem látod?… Mégis itt áll |
| Itt áll s most Őt siratja, |
| élt volna, nem mint isten, |
| szőlőt szolgáló nép közt… |
|
| – Te szállsz talán fölöttünk? – |
| Mert lám e nap s a hordók |
|
| néz, mindig ránk derülve, |
|
|
Hetykén forgatta
|
Jankovich Ferenc emlékére
| Jankoviché ez a tört nyárs és őt várja e pince. |
| Éles villáján hetykén forgatta a lángon |
| mind, ami tűzre való és már sohasem dül a Lánghoz. |
| Nem dalol… És nem iszik börceiden Bece-hegy! |
|
Elvesztett tudás
| Szememben ég zöld tengered |
| s szívemben vad nosztalgiám… |
|
| veri a fényt… Kereszt-tüzükben |
| nem nap és csillag-szirmú ég… |
| nem zsendül át zöld fába! |
| – – – – – – – – – – – – – – |
|
| Szent méhek elvesztett tudása! |
| – Ki rakna köztünk templomot |
|
|
A kan Püthia
| Elől a műhely… Mögötte pince |
| Verheti… Lent él… Akár a szerszám, |
| Akkor, mint Szent György, levágja, |
| a fujtatónál! . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . Ha az lehullt |
| nem veri, nem csattog tovább. |
| oly érzékeny e kan Püthia, |
| hogy szárnyon-túli szárnya |
| Ha kell, tűz sem kell neki. |
| A formák hideg titkát is ismeri… |
| Alkotva szól, beszél velük |
| s a fujtató penészes korcain |
| az üllőnél lusta pincebogár |
| A serény százlábú, fürge bolha |
| Itt rendet, köztük és ebbe, |
| Ezért, hogy itt a fujtatónál |
| mert Dante is visszalépne… |
| Csak ő nem . . . . . . . . . |
| . . . . . . . . Kalapál tovább… |
| Ellenük!… A legkeményebb Mester, |
| e pincei világnak kapujában. |
| hogy kezén át jutna fényre, |
| Mert mindegyikhez van szava |
| – és szerszám: fogó, satu –, |
| hogy nyíljon minden kapu… |
| Csak érteném e kan Püthia |
| És tudd, mert nyelvén az ige |
| repülnek, szállnak, míg kalapál… |
| – Ennek csak szemet!… Annak lábat… – |
| És hallom, hogy visszaszólnak |
| neki s a hegyes csípőfogónak |
| a tárgyak is, mert beszélnek vele. |
| s adós vagyok! Adós és süket, |
| áttenni nyelvét s nyelvüket, |
| míg csontukhoz s vállukra szállnak |
| hogy járjanak és szálljanak, |
| hogy mind, törzsükhöz állva, |
| a többi is, kiket már kifogott |
| s itt száradnak hálója szemein |
| szurkos keretbe, falra égve, |
| ez is, törzséhez és helyére állva, |
| lépjen ki mind az udvarára… |
| és várja, hogy a zöld moszattal, |
| s akkor, egy mester-csapással, |
| azt is levágja, kaszával… |
| Akkor, az emelet ablakát, |
| Fölmegy és kinyitja neki… |
|
A Heszperidák kertjén innen
1 …Napló?…
…NAPLÓ?… És honnan zeng?… |
Heszperián túlról kiáltoz Echó?… |
E fal tüzes a hang ütésitől… |
Ez lángol… Tört szavától ez a KARSZT, |
mögöttünk és lábam alatt… |
– Arany-almáknak földje? – |
Ó, nem a Heszperián túli… |
Pozdorja közt, mint egykor az, |
amelyre leltem… A gazdátlan |
kilenc tranzisztoros!… Az elhagyott… |
És miként a zokogástól kimerült, |
elhagyott szép szerető sírása halkul, |
úgy… És akkor, a hajnali teljes magányban |
Az utolsó csillagra néztem |
A liget fanyar leveleiből |
s a pozdorja illatából is |
Heszperián innen is!… Itt és így írom, |
a Hegyen: pillanatunk és percem |
társainak… A tűzzel átszúrt remény… |
Mihaszna napló?!… Alighogy összeáll |
E millió világ szigetével |
a szivárványnyakú vadkacsa, |
A zöld, üvegnyakú remény. |
|
2 Csak erdőket láttam
|
CSAK ERDŐKET LÁTTAM innen eddig… |
| E Hegyről csak erdőket, narancsszín hegyeket… |
|
Szerkezet rozsdája kísért… |
|
– Mit rejtenek ezek az erdők? – |
|
– Miről hallgatnak ezek a hegyek? |
|
A tó tükre fordítva sem mutatja. |
|
Amelytől mindegyőnk Egész! |
|
Csupán testünket fürdeti s még |
|
szívünknek tükre sem e tavi ragyogás… |
|
3 És mi tartjuk
ÉS MI TARTJUK szívünkben az időt! |
a tárgyaknál szebb emlékeket! |
Kisérnek ..... és ..... kisértenek, |
hogy érdemes! ..... és lehet! |
Így fogjuk Egésszé a teret! |
Szívünk nélkül még halál sincs. |
|
4 Bordáim rácsában
a mészkőre hajló molyhos-tölgy árnyán |
És a tüzes hegyen, ahogy összenéznek, |
e villanásban egyszerre töltik |
az ellenünk végtelen teret. |
az éppen nem örök Világot. |
S már fénylik a szárazság fája. |
Nem az értelmetlen, az értelem |
zöld levelei, mint a versek |
az élettől kézbevett idő… |
|
5 Hogy teljes légy
A kerek és fénylő ürességből |
már velük világít és velünk a Szó: |
Szirtből, szurdokon, vasból |
és nyelvén és értünk is perel… |
|
6 Körben a tó és a tükör
|
KÖRBEN A TÓ ÉS A TÜKÖR partjain és benne |
|
és bennünk iszonyú mocsár! |
| Borotvaélű pengék dzsungele vigyáz. |
| A karmazsin tükrös folyosóin sehol ladik. |
|
A mélyben, elsüllyedt szobrok: |
|
ifjúság ............... szerelem, |
|
Üres Ég ........ és ........ üres trónusok… |
|
sárkányok, múzsák, királyok, angyalok |
|
és a szépség és a jó és a vers… |
|
Hegyi cellám előtt körbe-körbe |
|
ott fekszenek iszonyú mocsár ölén. |
|
és fehér háromszögre ronditó lidérc! |
|
ami dézsa, kehely és forrás. |
|
Szóban.... és ..... csontjaink |
|
7 Alig pirkad
|
ALIG PIRKAD és nem a piros szömörcék, |
|
a pikkelyes kövirózsák körüli világ |
|
és nem a vaddisznó-túrta kövek |
|
és nem cellám falán a kiásott tárgyak; |
|
az érzelmek és a sejtés – |
|
Millió prizmájú hajnalodás… |
|
E soksíkú, térbeli kiterjedések világa. |
|
érzések színei és beszéde |
|
és hangja, szava, nyelvtana, |
|
e testek anatómiája, szerkezettana?… |
|
lassan, kápráztatóan és részegítve |
| És micsoda méretek és arányok |
|
kisértenek és állnak kezemhez |
|
Mintha ott, lent, a lábamnál |
|
Az elsüllyedt, elveszett varsák |
|
kis ajtaján, mintha valaki |
|
tátogva a zöldig úszik mind. |
|
a fűzágakból fonott szomorú varsa |
|
Ime a varsákból az iszap!… |
|
8 És a hegy segít
|
ÉS A HEGY SEGÍT lélegzeni! |
|
E kővé szikkadt jura tenger… |
|
Az összetört kavics éles meszébe |
|
A nyers zöld leveles hullámai, |
| ez az egyre süllyedő és vékonyodó! |
|
Heszperiát ácsolt körén?… |
|
Cellám falán meg: egy kis porcelán. |
|
Lapján festett fecskéket repít. |
|
A mész és porcelán együtt ketyeg. |
|
Együtt élünk ..... és így… |
|
9 E szirt klimájában
Pontos íveivel, mint acélcsavar |
fúródik a napba a mandula… |
arany forgács a szőlővirág. |
Az elemekkel együtt és ellenük, |
úgy feszítjük meg naponta |
szerszámainkat és magunkat, |
hogy gyümölcsöt hozzon a vas… |
|
10 A szakadék fölé
A Parnasszus barlangja is; |
a szólítással kihívott sötét… |
És kőből, rézen, bronzon át |
zeng azóta is a párbeszéd… |
Barbárul összetört szavak! |
A tenyészet ..... és ..... a szellem |
barlang előtt, tüzes kövön |
A Teremtett Nagyban a Parány: |
|
11 Vagy nárcisszuszi szekta
VAGY NÁRCISSZUSZI SZEKTA lenne csak? |
Szóban ............ világban |
Arktisz jege, Atlantisz álma |
a hasznos szép és a hasznos kéz reményivel |
Új lant… Új szótár.... Lelkesült anyag! |
Jó Éghajlat ............... Szép morfológia. |
Ha volt egyáltalán: – Az Arany- |
s a Másik Kert almáinak is titka ez… |
|
12 Ültem ott
|
ÜLTEM OTT… Ez jár eszemben most. |
|
A Parnasszus!… A délnyugati szikla, |
| Szakadt gyeplőjével ott lent a bronz-kocsis, |
|
itt fönt, a föltárt aréna |
| ívein, a verseny eltűnt lovai után |
| egy hippi angol régész vágtatott… |
|
e délnyugati sziklákon ülök… |
|
Loncim onnan virágot is hozott! |
|
a préseltre és élőkre is, |
|
– Delphi lenne ez a hely? – |
| – De honnan e sok kíváncsi kérdező? – |
|
sóhajt a szélből, a csendből is |
| De előttem itt a kénszagú homály. |
| És hallgat Pythia nélkül a pince… |
| Ülök vele és a világgal szembe… |
|
– És hol a Castali forrás, |
|
és megfrissült a nyelvem? – |
| Az izzó mész vakít ........ Csak nézem… |
|
A háromlábú hársfaszéket is, |
|
És várom, mert válasz és forrás nélkül |
| a szakadékból az ostorménfa és a berkenye, |
| a hegyről a szirti árvalányhaj, |
| és a magasból a törökfecske éneke… |
|
mint kapák és dongák ritmusa, |
|
a Nagyban a tollcseppnyi Parány. |
|
13 A kavicslejtőt elöntötte
|
A KAVICSLEJTŐT ELÖNTÖTTE a peremizs |
| sárga virága… Két fehér oszlopom |
| – És benne és vele árad az emberiség?… |
| A burjánzó zölddel a piros? – |
| Ahogy nézem, a szirttől a tükörig |
|
a szirmok és levelek hegyén, |
| az áradás fölött, mintha vibrálva |
| Mert a fű, a virág, a lomb |
| Csak felel!… Mintha az lengene |
| Sybilla ...... és ...... Pythia |
|
pincénk és szívünk előtt a |
| A teljes… és nem más szavával |
|
és ködével, a maga szavaival |
|
Homlokunkra fénylik szálkás jeleivel |
|
a lejtőn a sárga peremizs. |
|
14 Az üresbe, hogy kitöltsd
|
AZ ÜRESBE, HOGY KITÖLTSD, a forró |
| karszton, ahol a semmi fehérlett, |
| cellát már raktál magadnak… |
| De érted-e azt, |
mely kulcs nélkül is, |
| mint a bilincs, |
úgy zár körül? |
| A kék..... A zöld..... A fekete… |
| Az idő… A tenyészet… És a történések |
| Hogy papírra rakd, ami szólít |
| és súg, hogy üres ne maradj te sem, |
| Fehér falaid között fehér a papirod. |
| És amit sejtesz a sóskafa nyelvén |
| s amit a jura mész ábráiból |
| a lejtő kvarc-kristálysora üzen; |
|
Nyisd ki cellád négy ablakát, |
|
és felépülhet a Teljesebb… |
|
15 A valóságból a valót…
| Amihez így kezdesz, reménye már |
még tavaszában sem élünk… |
csak most kezd pirkadozni! |
Nem úgy, mint – szőlőnk körül |
borókás itatógödreik körül |
a barackillatú rókagombát |
|
16 Ölemben hordtam
|
ÖLEMBEN HORDTAM, mint a téglát, |
| Kiégett szőlők, gazlepte présházak |
| romjai, gyepűrózsák tüskéi, |
| bedőlt kutak vermei között… |
| Vállamon, a semmit taposva |
| A kovács külön edzette élüket, |
| és makacsabb itt a lábam alatt |
| Csak az írás, a peremizsről |
| – Mert a föld állati anya! – |
| És anyánkat és amit születünk |
| nevelni, egyedül Ez emberi… |
|
betűje már kézzelfogható!… |
| És bent, a tűzhely négy lába között is |
|
17 Két angyal őrködik
KÉT ANGYAL ŐRKÖDIK pincém előtt; |
Kiégett szárnyuk most is mintha |
S ahogy belépsz, a kapum előtt, |
– A hegyközségi Delphi volt e hely? – |
Makacsul most is itt állanak… |
Körülállják… Nem fehér, de zöld |
talárban… És várják a szavát… |
Dani Jánosét… Aki e pincerom közül, |
mikor már csak akkora volt, |
E rom alól, most is, mert Ő |
az a hegyi, barlangi Pap, aki |
hordóba tévedt részeg kígyóról |
– A hegyközségi Delphi zeng |
Diófa padon ülve hallgatom. |
akár a tüske, szúrnak, mint a kén… |
És reménytelenül édesek, akár a méz… |
– Arról a földről… amelyik volt? |
Vagy arról ........ amelyik lesz? – |
Mintha lefutó csillag cseppentené |
Érzem kortyából a Kert ízét… |
És itt beszél e rom és pincénk, |
e két angyal és kapunk között… |
|
18 És itt ragyog
ÉS ITT RAGYOG e kert fölött |
Áll a hegyközségi kereszt tövén. |
Kőből és mégse kő… és túlragyogja… |
és lúdbőrös lesz tőle a test, |
borsózni kezd a gálic is… |
Az állati FÖLDANYÁNAK nénje ő… |
A kék idő iszonytatos Mária-szobra. |
A szólító JÉGANYA, aki minden |
fiát Pilátus kezére adja… |
Lábánál ballag föl arra a hegyre |
és erre a hegyre is a világ… |
A világ morzsája… ez a karszt… |
A nagy és legnagyobb fekete és kék |
Csiszolni egyre… csak ennyit is… |
Parancsoló szép rettenet… |
Pincénk ablakát ekként nézni… |
|
19 Sárgul az óriás diófa…
| – Ki szólított ide, alája? – |
| S míg fölötted egyre üresebb lesz, |
| körötted, benned egyre világosabb… |
|
Az árnyéktalan ragyogásban |
|
lábad alól is visszaragyog |
|
az aranylapokra vésett posta… |
| A Kőről ..... és ..... a Szárnyról?… |
|
Már le sem hajolsz értük. |
|
Ahogy lebegnek, úgy fogod el… |
| mint a madár-vonulás pontos útjai… |
| És fölötted – ahogy lesed a szárnyukat |
| a földi postás kerékpár csengőjének |
| szavában –, mint óriás ötvösremek, |
| e karsztból, ezüst pántjaival, úgy tágul szét |
|
teredben és idődben e diófa |
|
20 Már a kő
MÁR A KŐ és a fa is mintha beszélne… |
És e karszt és e gyík is mintha értené egymást… |
E zöld kis hüllő hozzám szokott. |
Kezemből eszi a szöcskét és a lepkét… |
Évmilliók görcse oldódik a Hegyen?… |
Rajta át, mint háziállatot, |
táplálom a Sárkány-Időt?… – |
Élet és idő kapcsoló-sejtjei vagyunk. |
Rajtunk át nő, szól és beszél. |
Előre és vissza a végtelenbe… |
És visszaérez bennünk és ránk is |
visszaérez évmilliók múlva is |
az idő ..... és ...... az élet… |
Születés előtti lényünk és |
halálunk utáni arcunk együtt fénylik… |
És e szép közegben őseink álmai, |
utódaink vágyai teljesülnek!… |
Egyszerre voltunk és vagyunk |
és majd a kései utód, ha egykor |
földünk csiszolt testén ásványt |
keres és növényt s a biztos pontokat |
veri, Zöld Gyíkom, egyszerre |
És ránk talál e máslelkű lény, |
mert érintette a kéz és az értelem a követ. |
A mindent összefoglaló Valóság e nyártól |
és így sugárzik tovább velünk |
|
21 Most összenéz
|
MOST ÖSSZENÉZ a két pince… |
|
És Dani Jánosé, a rom, ott ragyog |
|
pincém mézsárga, új homlokzatán… |
|
szeptember óta látja ezt!… |
|
Egyre többen és többen ide, |
| mert ilyen fény ragyog minden pince homlokán… |
|
kelyhek és betük és számok |
– A Heszperidák almáinak fényei? – |
Ha róluk szólsz, fülelnek rá, |
de vigyorogva, szavaidon át |
Ezt a szeptemberi, paradicsomi fényt |
|
és nem a Heszperián túlira, |
|
és e fényből hallják is énekét: |
|
„mustos kádban… melencében |
|
fürdik… iszik… jókedvében…” |
Nem Apolló, Noé apánk, sem Jézus-istené!… |
a tücsök és barlangi pap igéje |
ragyog a pincék homlokán… |
|
22 Ezért jönnek
|
EZÉRT JÖNNEK, mint Tamás, |
|
a fényt és hallgatni a szavát… |
| Mert hallják és fényesek és pogányok, |
| És tigris helyett traktor húzza |
| a díszkocsit… Kecskék helyett meg |
| párzó kankutyák… Pávák helyett |
| részeg lányaik… Csupán a vaddisznók |
| a régiek és a darazsak… Csupán |
| a cserfalomb csapója szűz… |
|
Nyúzott birkák bunda-bűze… |
| Foguk között mézzel-gyúrt sár, |
| egy eltűnt nyelv vad indulatai… |
| Szavak emléke, félig-mondatok, hogy újra |
| egy évre visszahulljanak megint, |
|
– Egy alma magházába tán? – |
| Emlékeikkel és igéikkel szájukban |
|
Egy más szellem hite szól |
| tündöklő sok kis kontinensre néznek… |
| És reggel – eszébe már egyiknek se jut, |
hogy összetört zöld sugaraiból |
MAGÁNAK ........ és ........ NEKÜNK ..... |
hogy innen ragyogjon eztán, |
már kezünk alól, az elmerültre vissza! |
Csak a száraz Hegy marad: |
csontszínű mész, hegyes kapa… |
|
23 De hol jár
DE HOL JÁR Apolló?… A testetöltött! |
Nem is e földön?!… Magányos bércek |
szeptemberi udvaron találkozunk. |
Ahol legtöbb a méh s a gép… |
és fényesebbek, mint a márvány!… |
A KARSZT nő sejtjeinkben is… |
|
24 Ragyog és vakító
RAGYOG ÉS VAKÍTÓ fehér fényben |
méri perceimet ez a Kert… |
Törzsek… Virágok… Fürtök… Mohák… |
S mint óraingám rézlapjába |
dédem nevének kezdőbetüje, |
fogja e karszti-kerteket… |
És e nyers kövön és kőben, |
e földkorszaki és kozmikus |
históriánk és szőlőnk számlált éveit… |
E számnélküli számtan végtelen sorában |
hogy rajta .... és ..... benne |
a pusztulás világot teremtsen nekünk… |
A szerkezet rengése, az üres szél, |
Így nézd Kertemet… Ezt művelem, |
Így nézd a bordáim közt lüktetőt |
és azt az álló, tüzes Korongot is… |
|
25 De micsoda vízözön
DE MICSODA VÍZÖZÖN visz egyre följebb? – |
És benne, nem bárka, magam rakta |
Falán magam formálta rácsok… |
zsarnokká nevelt szabadság! |
Kegyetlenebb, mint a királyok. |
e fáradt benzinbe oldott, |
kátránnyal meszelt, fekete háló… |
Este bagoly kiált be hozzám |
és vaddisznók szeme világít… |
A víztől jönnek, csörtetve ők is. |
Föl, egyre följebb a hegyre |
szögesdrótom másik oldalán. |
– De hol járnak a könnyű őzek, |
akik vödrömbe néztek és ittak?… |
– Hol vagytok, nagy agancsosok?… |
Ablakomon át leheltétek kék |
füzetembe a zöld és tiszta szavakat… |
– Hol vagytok?… Drótomon ott |
S hogy mégsem ott… Nem én!… |
E szívszorító meredek tető |
kulcsa zár!… Nem én! Sem kovács reszelte… |
A cella magas!… A kapu nyitott!… |
Lépcsők meredek sora kulcsának tollán: |
talpunk alatt és szívünkben is… |
S akkor, mikor majd félútig |
sem futja, pincém előtt lefekszem, |
nézem, hűséggel, mint az eb: |
csupán, hogy lássam, magam- |
A zsarnokmód parancsoló szabadság |
jelképét pincéink fölött! |
Nézem: a mégis csak így érdemes |
élni, kopár, fordított lejtőjét… |
|
26 Hogy napvilágra
|
HOGY NAPVILÁGRA jöjjenek, |
|
a kisült fű térképe jelölte ki… |
| Csákány után, hogy zöld legyen megint a gyep… |
|
volt szentély bor-szerszámai, |
|
meszelt falon… A Vas-sárkány is, |
|
Izzadt, de tűzön a pöröly |
|
testébe csapta mind a hét szöget. |
|
Mítosz helyett, hullámzó testén, |
|
gönceink… Fölötte csőrös vas. |
|
És kulcsa… hím Diánák tájai: |
|
acélhurok és bükkfa nyárs. |
|
És néma vaskutyák állkapcsain |
|
disznók, szarvasok tört csontjai… |
|
föltépett gégék, véres bömbölés… |
|
Fehér falon az íjjas szűz keze! |
|
Iszonytatos, évezredes nyúzás. |
|
Mint ösztövér, rémült tücsök, |
|
bajszát keresztbe, parancsra zeng; |
|
hóhér istennő fülébe húzza, húzza |
|
a pecsenyevilla és úgy rezeg, |
|
hogy szinte cirpel a szögön. |
|
sarlósbaltádról zöld kacor… |
|
27 Jönnek
JÖNNEK… kosárral… zsákkal… |
Pislognak föl, hogy látom-e? |
Magas a hegy… és… lábánál a világ… |
kosárral, zsákkal viszik. |
Az útkanyaron túl, a bányafal mögött |
már hiszik is, hogy az övék… |
Baltára mennek, annyira hiszik! |
szilvát… fügét… fürtöt… csövet… |
És úgy villan szemük a távcsövembe, |
mint puskacsőbe fojtott szikra. |
Halott lennék már rég, ha most |
csörög, csörög a mogyoró… |
A traktoros, a Mercédesz, gyalogvadász, |
a helikopter is leszállna egy szemért |
és szoknyások hada… A templomi |
legájtatosabb nőstényénekes |
fején is úszik a szedett kosár. |
Libegnek a hegyről a tóparti torony, |
és mindent feloldozó kék kikötő |
Mint kedves szélben a vitorlák. |
És a mészpor csipős púdere |
keresztre........ arcra is.... |
|
28 Hol a bárka
Mint Noé, Joahim erről beszél |
a présház oromfala alatt. |
Joahim.... Flórián.... Ráfael.... |
És hallgat a meszelt falon |
a Kehely… az Üveg és… a Nap. |
hallgatják, akár csak Ádám és Éva: |
az egyik itt, a Hegy alatt; |
A jégpatkókról és a szánról is, |
dörgésin át vitt az az utazás… |
|
29 Ahol a szőlő
AHOL A SZŐLŐ és az erdő gyökere összeért, |
Mert ez a bárka – mikor itt kiveszett – |
a seregélynevelő tölgy és a seregély támadta |
A balta és kacor örvendezett. |
Velük a kis csapat… nem Trója |
falát, törökvert templomát |
s a nádas házsort hagyta el |
Kovács, halász, kapás hadé: |
vitorla, evező, vasmacska, tiltott háló |
s a rengő fán közös kaland. |
mikor léken veszett a hordó. |
A Jég vette el akkor a Nyarat. |
Onnan világított, rianás kútjából |
a SZEBBIK PARTRÓL hozott, |
|
30 És várta
ÉS VÁRTA ez a part… Álltak, |
Mihály, az arkangyal fokán és látták: |
Látták, körüle nem tágít a had. |
A jéggel összenőtt a vad remény. |
S jutalmul a tél, csáklyák fokán |
És piros tűzzel, szánba fogva, |
Nem Vulkán, a tél verte pajzsaik. |
Páncéljuk villogott: a jég… |
Kucsmájuk, szőrsisak… A forgó, zúzmara… |
Kristályból szikrázó Noé! |
a Kehely.... az Üveg.... és a Nap.... |
Oromfalról a sárból alkotottak. |
A vasmacskát mutatja föl. |
az orom fehér vitorlája alatt, |
Mint aki fölhúzta, indulásra, |
rozsdás, ám mégis ragyogó vasat… |
|
31 A veszett kosárfonó
A VESZETT KOSÁRFONÓ csengőt szerelt |
a tőkéi közé, hogy elrettentsen |
vitorlát… angyalt… vadat!… |
Nem lát mást, csak a bort. |
Decit, litert, demizsont, akót… |
Tőle vesz!........ Neki fizet! |
Négyszer megnyúzott szőlő ura. |
Korai ecetből… Vízből másodszor is!… |
Cukorral megint… Seprőből újra |
és a négyszer nyúzott szőlő vére |
Krisztus kelyhében is hamis. |
Máglyát rak és pincéjéből |
kormosan kergeti a zörgő ég alá |
a föld lelkét, mint eretneket, |
hogy onnan is kiűzze majd |
veszett csengőjével az angyalt is |
|
32 A pap sem jár ki
A PAP SEM JÁR KI ide szívesen, |
mert itt laknak az öreg Pince-Remeték… |
A nap előtt kelő szigorú, hegyi rend. |
A nyári húsz közül, télre, már |
csak a választott három marad… |
Szénával tömik a sárcella lyukját. |
átszenderegnék, akár a borz, a telet is… |
a hóban.... és.... hallgatom. |
Fejhangon........... magasan, |
a megfutott, de visszatért |
tizenhétnek is pontosan énekelje majd… |
Fénylő ösvényen hallgatom… |
Bohóc beszéd............... és jaj velünk… |
Tett nélkül, farsang, kálvárián! |
Futnak, ezért és ezek is… |
Üresség a kézben.... a nyelven is.... |
........ És a Hegy?........ |
Vékony a szó.... Át mégse látszik… |
ablakkeretben disznóhólyagon |
Zizeg.... És látom arcát, |
mint tárgylemez lapján, üvegén… |
|
33 Fagyott nyomok
FAGYOTT NYOMOK a talpam alatt. |
A Kőfej hideg homloka s e cella |
közt szétdőlt présház romok… |
Földönkúszó szőlők rémülete… |
Ha olvadni kezd, korhadt hordókra |
omlanak… A pincének se lesz nyoma. |
A szőlők emlékén kopasz tőkék |
sötét gyertyatartói állanak… |
Nem keresi senki e pincék ajtaját… |
Csak hegyközségi búcsuk idején |
látok néha egy-egy idegent |
üldögélni, dongák, rozsdás abroncsok |
kövei között… Az egyik árnyék |
lábánál egyszer egy gyermek ült… |
– Talán, hogy el ne szálljon, Ő?… |
Vagy el ne fusson, ez?… – |
Elhozta csak… És vett neki bábot… |
Elhozta… Látni akarta mégegyszer |
e helyet s hogy a gyermek is lássa azt!… |
A macskás remete házát is, |
ahonnan néha lenyelt szavak |
|
34 A megszállt gelencsér
A MEGSZÁLLT GELENCSÉR egy fürtös |
A koromból a hátán mentette ki |
– mint Aeneász az apját – |
a Márványt, az agyag mestere… |
Egymással versenyez a NAP
|
Ő s az Édesvizű-tenger? –… |
A márványnak a visszaszerzett ég! |
|
35 E bérc alatt
| a bérc alatt, |
amely a szőlők, erdők |
| élő és békés kékjében |
az iszonyú csont-fehér; |
| e bérc alatt |
mégsem a naptár írja elő |
| és mint a méz, kilóra kimért |
| Nem a piros betűkkel engedélyezett… |
| E bérc alatt, ha egyre szűkül is a tábla, |
|
oly érzés és olyan indulat |
|
nyitja ki, melynek szemében, |
|
itt tükröz az a kép, arcán |
|
az a mosoly, nyelvén az ének |
|
és az a vers, amely a zsarnok |
de pengéjük sugárzó csatornáján |
a megkéselt HALÁL ere csepeg… |
Egyre szűkebb e tábla gyepűje. |
És pusztul a tábla sora is, |
A Vércseszirt alatt a területenkívüli, |
– a Heszperidák kertjén innen is –, |
|
36 És a pince mögött
|
ÉS A PINCE MÖGÖTT, a hegy alatt |
|
Csupán feje maradt a gyep fölött… |
|
A kányafa és galagonya, füleskosbor |
|
és leánykökörcsin és a szulák is |
|
Nem néma, de amelynek ajka van, |
|
És nem váddal, reménnyel szólt |
| – Nem a sírom ez!… Hogy életem legyen, |
| s hogy meggyógyítson, ölébe ültem én… |
|
Erőt, hogy kapjon a szár. |
|
Erőt – s az elásott kéz helyett, |
|
szeme intett a szőlő felé – |
|
a kéz helyett, amelyik oly sokat |
| tartotta azt a kelyhet és azt a poharat, |
|
melyet fénnyel töltött meg ez a Hegy… |
|
üres kézzel a földben, a test. |
|
Huszonöt gyökérrel ereszkedett |
|
és barbár virágkoszorúval |
|
37 Ki küldött
|
aranyló fürtjeink közé? – |
|
Itt sántikál… A kurta som |
|
– Öklében ez, nem a tobozos fenyő! – |
|
A szüreti traktoros-lovas menetben |
|
nem a BOR-KIRÁLYNAK jogara....... |
|
Fütykösével, szemével odasujt. |
|
és szemétől le az ért öröm |
|
lovak patája.... abroncsok alá.... |
|
Biceg és sántikál s ki tudja, hogy, |
|
de látta már a puskás őr is, |
|
látta, ott állt a Kőfej szirtfokán. |
|
Pruszlis, sapkás, tollas, sánta sas… |
|
Látta s ahogy onnan, fölötte |
|
jártatta szemét, úgy borult |
|
s csak addig a határ s mikor |
|
az árnyék a fügefáig ért, |
|
a csősz arcához kapta fegyverét… |
|
És ekkor, a célgömb kis rezén |
|
egy villanás… eltűnt!… És a nap |
|
egyszerre végigcsapott ismét a kert fölött… |
|
A kis hegyőr mézes szüretre gondolt. |
|
Eltörte fegyverét… Az öntött, két |
|
ólmot kivette, hogy megmutassa |
| – ablak zugába – a puskapor nélkül ölőt… |
|
Ott bicegett a rizlingek között. |
|
Som-bunkójával, mint a csép, hadart… |
|
Markában már, mint a tűz, |
|
sütött a két golyó… Eldobni |
|
sem tudta már!… Üres volt… |
|
A szétvett csövet, amelyen ott, az állt, |
|
a kő izzadt tövére tette… |
|
Jött, hogy tudjam… Én is… Ezért… |
|
És baltára cserélte fegyverét, |
|
közöttünk, akiről senki sem tudja, |
|
38 Mekkora változás
MEKKORA VÁLTOZÁS e milliószor fölkapált, |
százszor halomba, falba, sáncba |
A déli félkagyló, az óriás aréna |
küszöbén aranyló bronz lett |
a toll és uszonyszárnyu nép… |
– Mire készül itt a KERT? – |
Tőzeg-gyökérre, hínár-szőnyegére |
hasal ezüst vértjében a fogas. |
Ráspolyos-zekéjű kősüllők hada. |
Zsíros és jámbor búcsúsokra törnek |
S e néma, vad játék ezüst esőjében |
kigyúl fölöttük, erdők oldalán |
Kiklopszi, oszlopos fülkék falán |
bíborban szömörcék bársonya… |
Fenyőillatú koszorúk a koronák felett… |
Tölgy lombja agancsok, agyarak élén |
és som, boróka gyöngye, makkja… |
bikák és szép kanok nyakán… |
Hátuk mögött hűs és villogás. |
Gombákon táncol, ágak között |
Lábujjhegyen, faruk mögül, |
e mészkapu mögött: a KERTBEN! |
És átlátszók mind a pincék. |
|
39 Mulatság készül
MULATSÁG KÉSZÜL?… Új?… Vagy az ünnep |
Az úszik?… A változás… És vastagabb |
présház kontyáról égbe lép a láb… |
Billeg, úszik, evez az őszi, |
ember és csillag-közi vonulás… |
Móricz Ráfael már pincéjében öltözik… |
A főangyal neve, melyet nyakába |
vele szégyent ne valljon… Kardosan… |
Az utolsó kese is itt nyerít. |
Készen áll; a diófánál majd élre vág, |
ha ideér a félrészeg menet, |
mint fölötte, ott, ék élire |
nevéhez híven, kékben, csákósan kotyog. |
A mustos ég és szarvasok zárt körein |
tüzoltók zöld, kis kocsiján köröz. |
Kéményseprő… Csikós… Postás |
Kápolna tornyában csendül a bronz |
akit kötél vesztett bitón… |
Milfajd, a bakonyi betyár, |
hogy teljes legyen a karnevál, |
És állnak a szarvasok.... Lábuk gyökér… |
Csörög a dőlt várak köve… |
A lejtőn majd, hogy lábukat törik… |
A völgyön végig szétvert malmok |
|
40 Kettős ünnep
..... KETTŐS ÜNNEP?! ...... |
A halkuló?… És a reménytől hangosabb! |
És köröttünk időcsiszolta, |
Gondosan rakott bástyák kövei |
És teraszok… Kavics-gúlák, |
Rajtuk és fölöttük kel, delel |
Oly pontosak és pontosan, |
a sugarak, kerek malomkövemre. |
Két kör ........ Tűzből és kőből! |
És itt, ezen, a kezem alatt, |
Akár a SZERKEZET irdatlan |
malmából kövön, sejten, égen át, |
folyik az idő, mely kezünkkel |
kék süllyesztők vermei..... koponyaarcú sáncok, |
között… és előtt.... és körül |
Még itt...... s ...... nem ott, |
üres csillag a csillag-sivatag között! |
A Heszperidák kertjén innen, |
Atlasz nélkül is fölöttünk még az ég |
Nem a gyönyörűt… A múlt-nyitó… |
És reményünk oly végtelen, |
mint – mondják – maga a halál. |
hogy e hegyi-aréna szinpadán |
néha már abban sem remél, |
mint mészben a gyíkok, páfrányok, csigák… |
Jég?… Por!… Scott?… Irwing!… |
– És a sivatag Echónak sem felel? – |
Ásóm nyele világít… Gyertyaszál… |
Kerti szakadék partján írok… |
– e millió világ szigetjével sugárzó térben – |
bukdácsol, mint a szivárványnyakú vadkacsa. |
Bukdácsol az üvegnyakú remény… |
|
Új Thermopülé?
| Véresszemű hüllők a parton… |
| Pecsenyeillat és gépek vizelete |
| és bálnazsírtól bűzlik a fenyves. |
| A szörny már lombok és szirtek között |
| s a tenger földerül, akár tavunk: |
| a hullámokról partra szálltak! – |
| És részvéttel nézi a víz a földet, |
| hogy csörög, bűzlik és villog az út… |
| templomok kódex-magányán, |
| melyeket Thesszália és Sümeg |
| és Provánsz lépcsőire raktak |
| a karddal és betűkkel harcolók… |
|
| Thesszáliából Lokriszba át |
| most is így és itt visz át az út!… |
| A kerülők!… A sok de-től da-do-gók… |
| a fenyvesek és oszlopok között |
| s a szép törzsek metszésein a dór- |
| vágású ég már nem kék amfora. |
| Hó-felhőik sem képzelt istenek. |
| Szép mellük íve pállott és varas. |
| Égi szukák kószálnak, merre megy |
| és korom és füst és vonulnak és keselyűk |
| árnyékán konzerv-pajzsok pikkelyes hada. |
| Cég-zászlók, milliárd sisak-doboz. |
| Acél nyárson a jólfutó öröm |
| nyergén a bíborarcú győztesek! |
|
| Mögöttük fekete és előttük: |
| kék olajjal kenve minden út. |
| Bűzlik a szentek és űrhajók ege… |
| Vízen az élő sárkány, kócsagot, várost, |
| halat szivárvány-hálójába fal. |
| Fehér tudósok, kopott remeték |
| a szigeten egyenként válogatják, |
| s nem él!… Megfojtva szálankint a fű. |
| Reszket az éhes kecskenyáj s mint |
| okos sziréna, bőg Krisztus lova, |
| a békés és nagyfülű szamár… |
| Dermedten, nem lándzsák nyelére, |
| fényes szerszámaikra dőlnek |
| a tiszta rend aszott szőlőmunkásai. |
| Testvéreik a kikötőben, lent, |
| nagy, szálkás ládáikra állnák. |
| Nézik és egymást is, miként vonul |
| Ephiáltesz nem ember nyomán |
| Nézik, mint húzza Thermopülén át |
| a pikkelyes és véres, zászlós táborát. |
|
Állnak s már lassan értik: |
| A talpuk körül bekerített világ!… |
|
Állnak s már látják mind: |
| Embert mímel Xerxesz fején az álarc! |
| Állnak és egymásra néznek: |
| Rajta már király nélkül is győzhetünk! – |
|
|
Kit kerestek
| ragyog, akárcsak az a szárny, |
| szorít, lélegzik mellemen. |
| pár sorban elküldjem neki, |
| két ujjammal döntve kövét… |
|
Már kulcs
| Ki gálic-vértet ölt, ragyog… |
| Levélen csillag, testen kristály. |
| A párák szivacsában is dalol |
| és mintha hűvös mustot innál, |
|
| a nyár-közép forgács-tüzébe |
| úgy lobogsz, hogy lángon át szavára |
| a barlangok rácsához érve, |
| tollad már kulcs és zeng a zárba! |
|
|
Elkezdett falak
| kolostort raktam volna én |
| Hívők szerettek volna lenni |
|
Érzékeny tudás
| és te, az élet és bibliája, |
| vertek tanulni és tanítani. |
| de azt, amit a zöld s a kő – |
| s amit e végtelen és zenit |
| e szög fokán új templomot! |
|
Lakjuk a teljesebb…
A Lengyel-kápolna szobrai alatt
| A gesztenyék fölött tanyáznak |
| Egyiknek kard másiknak szárnya |
| és annak csak virág jutott |
| A gesztenyék s az ég között |
| A tóról jöttek nagy vadonból |
| s bár ismernek minden utat |
| sziklába sásba nem mehetnek |
| kőről a mag szárnyukra keltek |
| s kutatva egymás emlékeibe |
| lakjuk a teljesebb matériát |
| hátunk kagylónk mögül a fény |
|
Hogy el ne szállj
| Kopog az ajtón a hosszúcsőrű, |
| mint szép jelenés, a banka. |
| Szárnyas hercegnő délről, |
| ragyog tollbóbitás sisakja… |
| verse?… Rejtett csillag kegye?… |
| itt áll szárnyán az írás. |
| – tanúm, ha vallani kell, |
| híred előtt, mozdulatlan, |
| szárnyadig hajtottam térdemet. |
|
Csak azt látom
| Ki jár a nádas folyosóján? |
| Ki fürdik csendes öblibe? |
| Csak azt látom, remeg a nád |
|
| Csak jár a nád… Remeg… Lesem, |
| reszket a folyosó s a varsák, |
| arcuk lent is iszapra hajtják. |
|
| Hallgatják, mérik, hol lakik? |
| Ki jár a nádas folyosóján |
| s hiába vár fölöttük a ladik |
| s tornyok titkán a néma gólyák… |
|
|
Visszhang
| a kulcs s a többi teli tárgy |
| s máris mindenről visszazeng |
|
Ki gyémánt tükröt
| Szántja, tépi a vas a berket. |
| Nyakéke még zihál és reszket, |
| mint mellén egykor a diadém. – |
| Reszket, de hol van már a tündér, |
| ki gyémánt tükröt tárt elénk? |
| Két fókuszában nap és szerelem |
| s hogy kit szeressünk… És miért |
| a vas s kinek növesszük szárnyát!… |
| Forog a vas a zöld ligetben |
| s szobrán ráncolja homlokát a márvány… |
|
Föltárva lényét
| Zöld fürtök és illat… Eső után |
| hallgat a karóhoz kötött délután. – |
| Láthatatlan indulat szinezi |
| testét és lélegző izmai alatt |
| feszül az ősz a párás nyárba – |
| rejtett oszlopok között s föltárva |
| lényét, az idő is, mintha érne, |
| a zöld világ sejtjei közt égve… |
|
Egyre sűrítőbb
| Úgy élek, mint a tuskógomba, |
| vadonban, kiszáradt tönk ölén. |
| Barnán szikrázó magányomban |
| egyre sűrítőbb messze élek én. |
| Nem itt… És ott sem az ragyog!… |
| A tér… Az izzik, merre gyorsul |
| napjából kitépett csillagom. |
|
Időtlen kontinens
| Csuhás matróz, piros borász |
|
| Pincéd bordás rakpartjain |
| bőrzsákok aszott fujtatók |
| s melyet tíz ujjad ránk hagyott |
| bádog torkán a megrendült titok |
| Templomból kiszórt orgonák |
|
| számlapján száz kidőlt világ |
| áll – A perc vitorláját lesi |
| a nincs – Izenj ki már oly hiteles |
| mit rejt az időtlen kontinens |
| a húsz araszon túl és nélküle |
| merre tart vad expediciód |
|
| Csuhás matróz piros borász |
| öblöd sötét tornyához vetve |
| mint egykor azt mely mint a láng |
| s mit hirdettél ha van most tégy csodát |
| tedd naplód mint borod láva-kövedre |
|
|
Ballag nyolc lábon
| Két angyali tehén szuszog |
| s a galagonyák fehér illatába |
| őröl két rózsás állkapocs… |
| Ballag nyolc lábon a világ |
| s a május biztosan napos… |
| Egy pillangó szarvára száll: |
| az évszak fején a koszorúra, |
| s együtt ballag és biztosan őröl |
| A lomb közül kis borjú bőg. |
| Fölissza hangját… Szopni hagyja. |
| És szárnnyal, galagonyával |
|
Már kozmikus
| Most sétálnak az óriás csigák |
| a házukon eső és köd folyik |
| spirálisan a legkisebb körig |
| kimért pályán akár a világ |
|
| s már kozmikus mitosz e sok |
| zöld tengeren tornázó Atlasz |
| Mint isten talpad alatt ropog |
| a sors ahogy házukba roppansz |
|
|
Mert szólítasz
| a gödrön túl is visszavág. |
|
|
A forrás
| Kis, egyre szárazabb Provánsz, |
| melynek sohase lesz már tengere… |
| Csak itt, e kövek alatt eltikkadt |
| Egyre magyarabb Provánsz… |
| Itt élek, s mint kövült halat, |
| amelyet fölvetett a holocén, |
| benne és rajta nézem magamat. |
| És érzem szálkás tüskéink között |
| a hangtalan pöröly hogyan veri… |
| A csontig izzított szavak |
| szikrázva szállnak hozzád: |
| a lélek s az élet sejtjei! |
| És csattognak, hogy higgyem, vagyunk |
| az iszonyú, hosszú-hosszú végén, |
| mint kis falu során a műhely… |
| Mely állt… Hol este összejöttek |
| vasszagú sötétben a világ |
| s az állat is hallgatta, értve |
| a szikrát, mely szívünkről kiszállt! |
| már pöröly helyett a Perc |
| cégéren s ódák ormain is túl, |
| mintha lovunk is repülne! |
| – Csillag, Szellő, Laci, Madár! – |
| egyenként is megannyi Pegazus… |
| Tengertelen Provánszom széliben |
| hol vagy te műhely?… S hol az a falu?… |
| De patáját, ahonnan rúgta, |
| még látjuk!… Látja a kovács |
| s a küszöb hideg kövén kiütve |
| mintha a forrás szava ülne… |
|
Pusztai metszet
| Összetört Krisztus a híd előtt, |
| Tenyeredben szeggel a legelőt |
|
| ragyog a tündér törzs fölött |
| s a túlsó pillér kiherélt szentje |
| kőbojtár a tüskék között. |
|
| Körülszuszog a kis tehén. |
|
| A vad csokor még – az a régi |
| hullatja szirmát s míg eléri, |
|
|
És haza-talál
| Állnak, s hogy nem értik a jövőt, |
| kapargatnak kis kerteket, |
| hogy elűzzék a tüzes időt, |
|
| mely összehozta azt, mi elszállt… |
| Ritkul a falu, mint a hajszál: |
|
| Csak nézi a tornyot… A szőlőt… |
| Itt kereszt, ott pince dől, |
| mikor gyereket szült az öl: |
|
| fürgét, mint a csikó, és úgy jár- |
| kál, mint a szél repedt falon. |
| Este még kiáll… Senkit se vár. |
|
| Alkony! – Hű társa, te villázz neki |
| – ha ember nincs –, kazalzöld álmokat, |
| melyeknek útján lőcsre kötheti |
|
| És haza-talál, mint egykor azok: |
| a fáradt ló, nyugodt tehén |
| s beszóltak… Ő vissza… A szó lobog! |
| Igy gyújtsatok új lángot tűzhelyén. |
|
|
Pali-temető
| Fagyöngyök, borókák évadja ez… |
| Zöld ecsetjeikben kék magok |
| s a tölgyről a fagyöngy bogyója |
| – hogy lent, se fönt se reszket – |
| zöld gondolán alig evezget. – |
| – Velence?… Vályog!… Bárdolt oszlopok! |
| Meszelt-márvány, pincesorok |
| fölhányt, kicsiny kupocska zárja, |
| ki magyar módra volt a szent… |
| gatyásan itt fektette le, |
| és lett, nem Pál, de Pali-temető. |
| s mint gerlicét, a kis tyukászt; |
| hol zöld lagunán énekel a hold |
| s vizén az átlőtt szívek bánatát |
| agancs-fészekben szarvas viszi át… |
| Hozzá, aki e kis halom tövén |
| késsel és pisztollyal övén |
| pihen és sírján virág is akad, |
| míg ki nem irtják a szívet, |
|
Áldozat
| Onnan hoztam ezt a szép mohát. |
| Zöld hűs… Az asztalomra tettem… |
| Barlang a forró hegyen át: |
| oly teljes ív és oly egész világ… |
| Csak álltam ott, – még itt –, |
| de szárnya máris vitt oda, akik |
| szabad homályodon voltak egész. |
| Emelt e hűs a mohás kőlapig, |
| ahol vadorzó és méhész lakott. |
| Kénjárta méz, őzek szívének |
| asztala s a tépett cifraszűr |
| tükrén, ha nézte, nem magát, |
| a tölgy fölött már látta, azt a fát… |
| Kékkánya rajt… Gerincemen |
| – szikláról könny peregve –, |
| mint jeges szóda, vert a forrás… |
| S a sok galamb s a sok korallt, |
| mit jószerencsém megadott, |
| letettem, mint az áldozatot… |
| Csupán e szép kerek mohát, kis sünt |
| a szén és mészégetők útján, |
| ezt hoztam csak a tüzes hegyen át: |
| zöld hűst… Az asztalomra tettem. |
|
Hó foga közt
| Fejsze csapja alattuk a fát. |
|
| Fröcsköl a csillag… Földre virág. |
| Benne a tündér… Vérzik az arca. |
|
| Vesszők seprűje cserdül a testre. |
| s hó foga közt zokogással |
| vérben és tejben sír a tavasz. |
|
|
És zeng ma is
| Kifeslett már az új agancs… |
| Farkasboroszlán koszorúval |
| mezítlen teste, mint narancs, |
| átsüt a lombon és a lángja |
| tavaszt igér, a csalfa szűz… |
| Hallom és látom is, akárcsak |
| szép mellét és mely ajkán csillogott, |
| hallgattuk, mind, a régi társak |
| vad szarvasok csapásán hajdan… |
|
| Nem íjjal, de kézből etetve |
| viharzott át a vérző völgyön, |
| szálfás, gyertyános rengetegbe… |
| Jött és igért!… Jégmellű szűz… |
| És zeng ma is az őszi erdőn |
| a csontig tépő szedresek között |
| azóta is a bőgés vad dala, |
| mint hörgő szeptemberi hárfa |
| s elfolyt szamócák szőnyegén |
|
|
Fél-szonett a szerelemhez
| Megtépte már a kan az új Leánykát, |
| Szőrös baracktól illatos a hegyhát |
|
| a szerelem s szarvast se lát, se kant. |
| Vadászra les… Két bimbós koszorú |
| villog a makkos, kemény fák alatt. |
|
|
Nemzi és szüli
| Egy nő kapál… Nem sejti, látom, |
| mint habban csillogó halat… |
| Tündöklik melle és az ágyék, |
|
| a kő s a test s nem vérrel. – |
| A fény szikrázó csődörével |
| izzadva, mámorunk s magát… |
|
| s hogy elvonít, a nap alól |
| Fénylik s nem sejti, látom. |
|
| A földi férj, mint kentaur |
| kilép… Csípőjén sás-farok. |
| Nyerítve hívja, mint a ló |
| kelletlenül, akár ha alkonyul, |
| karók grádics-fokán, mint árnyék |
| Napból a sár-küszöbre lép. |
|
|
Élő szarkofág
| Fekete zöld fügék alatt e pince |
| csak akkora, akár egy kripta, |
| amely nyitott s kiültek most! |
| Két óriás etruszk kolosszus. |
| Húsból: egy hím… Zsírból: egy nő… |
| s e föltámadt hirtelen örömben |
| szinte égnek, ahogy a bor |
| a sárral bennük összeforr… |
| Átlátszók, mint ujjon a lopó |
| s e földöntúli két mosolyban |
| naprendszerek új csillagfürtje nő. – |
| És este, ahogy elvonulnak, |
| mint szarkofág alá vert négy kerék, |
| nyikorog a holddal alattuk a föld… |
| Meghátrál szobruk előtt az ég! |
|
Csontváry emlékére
|
Csorba Győzőnek
| a lábadat s a farkasfejű lovakat… |
| Nyomodban jártam ott s mégis Veled! |
| Világított a márvány-emelet, |
| a kettős szint, fölöttem, mint jelkép: |
| Kopogtak sejtelmesen a paták, |
| festéked bársonyán vasak. |
| Feszes gyeplőt cilinderes kocsis |
| és te húztad a szíjak éles vonalát. |
| Habzón a szenvedély világított! |
| Ó, nem a holdtól égnek itt a fák: |
| kabócák zizegése ez a fény! |
| Éj tükrén három szál ecset |
| s tört márványokból az EGÉSZ, |
| – amely, hallottad, szólított –, |
| hintók és hold között azok az oszlopok… |
|
| … És a Nap… A tűz Taorminába: |
| a rózsa és aranyvirágú láva, |
| ahogy kezedből, amint láttad, |
| a lejtőn ömlik le a sóig… |
| – De kik szőhették vásznadat, |
| hogy lángba nem borul? – … Parázs |
| hunyorgott a szinház körül. |
| Nem szinpadán, az oldal-öltöző |
| láttuk s nem Az, de Képed |
| világított az Etna-lángba. |
| A dialógus: a MŰ s a MINTA, |
| görög kövek között a dráma, |
| két szinész-isten a napút kapujába |
| trónját perelve, máig és tovább… |
| Te írtad ezt!… És ott, mi ketten |
| hallgattuk s láttuk… És a Kar |
| terében zengett: maga a VILÁG
|
| és szívén magányod éber cédrusa! |
|
|
Vas-sárkány
| Kék zsaluk mögött kétélű nyársak, |
| baltás-sarlós kacor, kovácsolt kések |
| hűvös lapok mögül a tóra néznek… |
| A kertre, amelyről a zöld vitorlák |
| a termést már a partra dobták |
| s most vár… De ott?… Már itt is a kalóz |
| s köröttünk egyszerre lángba fog, |
| lobog a sok felgyujtott zöld hajó |
| s e kék zsaluk előtt s alatt, |
| törzsük alól, akik szobámba tértek: |
| őrző vasak, császári érmek |
| részvétlen rám s lángjukba néznek… |
| A tóról a vas-sárkány is fölúszott? |
| Foga-farka közt hálóba fogva: |
| egy vers?… Mintha a világ volna… |
|
Vendég, serleggel
| Mig bent, pincémben kong, |
| ott kint a puska csattan… |
|
| Ketten lépnek a küszöbön át. |
| Köszön a nagy, piros vadász |
|
| és bort kér a másik: az angyal! |
| s mint frissenvert ácsszegek feje, |
| ragyog rám két jeges szeme. |
|
|
Empedoklesz?
| Az isten kis palotája se az… |
| s zuhanva, mely tüzet fogott, |
| cicáznak hideg csillagok! |
|
|
|
| teremtve itt a szárnyakat |
| szárnyad könnyű pernyéivel |
|
|
|
|
Csak annyit tégy
| S ha csillaga már nem lehetsz, |
| csak annyit tégy, a vak enyészet |
| fölé néhány szót szegezz! |
| Az okos öntudat és akarat szavát, |
| hogy nyelvünk és testünk szerint nőve, |
| mint makk csónakjából a tölgy |
| bontsunk vitorlát a zord időbe… |
|
Kimondani
| Vad kisérlet – az ember is maga – Kívűl ürlaboratórium – |
| Belül még nagyobb – a lélekűr maga – |
| És kört a kör szeli – olyan arány-mezők – és végtelen |
| lencsék alatt – mely nem is emberi… |
A semmi ......... és .......... a szív |
| két .......................................................................... oldalán |
egyetlen végtelen halad – |
| tárgyát ................................ és ................................ falát – |
Kimondani mint egy virág – |
|
Mögéje nézz
| Mögéje, mert mind csak ott… S még az mögött… |
| Ne rája nézz!… Mert zöld a levél, |
| de ősz… Ereiben is az kering |
| s vitorláinkban együtt zúg a szél… |
|
Mert végül is
| Csak köd, melyből az ember |
|
|
Élővé zöldülő
| Pontosan vándorolunk mi is, |
| akár a hangyák, a lepkék, |
| Egy szabályhoz kötött jelenlét |
|
| rendjében egymásra terítve, |
| mint tengerfenékre föveny, |
| rakódunk sulykolt, elhagyott ruhák. |
| Iszonyú kővel mángorol a menny |
|
| s e szervetlen óriás terep |
| világít… Áramlik tőlünk és felénk… |
|
| És az benne a szép, ahogy |
| körülfog és ragyog minden és |
| éberré, szebbé is az tesz; |
|
| A léthez kötött telt lebegés |
| kisimult szárnyain az a csönd, |
|
| amelyben úgy fénylik a képlet, |
| hogy benne csak minden pontosabb. |
| Ahogy számolja halhatatlan |
| mély tengerét a habra omló hab. |
|
|
A régi pálya
| Ha rajta járok is, nem az, |
| mi volt… Nem kevesebb, de több! |
| Az évek és szervek természetével |
| gazdagabb az élet és a föld. |
|
| A levélen túl más is rakódik, |
| valami rend és új alakba, |
| mely beleépül e csillagon |
| minden partba, minden patakba |
|
| szinte már nem is rétegezve, |
|
| mégis oly tömött és annyi, |
| mit rejt e kettős hártyamély, |
| mely átlátszó és láthatatlan |
| s együtt talpunktól föl a napig ér. |
|
| Ezért ősibb is, mint a kambrium! |
| Szilárdabb is e feldúlt pálya |
| és ragyog az újra fellőtt labda |
| s talpunk alatt a holocén tovább rakódó tája. |
|
|
Fogadj be, világ
Hieronymus Bosch képe előtt
| Azok a lágy, kanyargó folyók… |
| Felhők közt fénylő madarak! |
| A ligeten orrszarvú ballag át |
| s kijönnek a partra a halak. |
|
| Így köszöntenek a fényben |
| mind, akikre csak vadásztam. |
| A hangok, mint a bíbicszárnyak |
| és pillangók szállnak a házban. |
|
| Te hoztad ide mind s a bárányt |
| és gyapjában a kis kolibriket… |
| Kék sással emeli az angyal |
| és szárnyával repül a sziget. |
|
| Patmosz?… Vagy ki tudja már? – |
| Hisz nékem is volt szigetem, |
| s itt állok remete-meztelen. |
|
| Nem úgy, mint János, a szent: |
| talárban, hattyú-látomásban… |
| Kezemben sincs se toll és oly üres |
| az út e téli, feszes nádban… |
|
| De földöntúli ez a fény is!… |
| E rettentő december-hideg |
| vezet, oly tiszta suhogással, |
| hogy kigyújtja reményemet, |
|
| jégprizmák közt az eszkimó. |
| Szikrázó barlang!… Itt üss tanyát!… |
| És te vigyázz, csillaglényű hó. |
|
| Nem a zöld!… Valami kristály… |
| Tündér-ecset helyett új ér |
| emeljen titkos rendszeredbe, |
| s mint ásványt fogadjon be a tér. |
|
| hajdan megfényesült hite… |
| Fogadj be egyházadba, világ! |
| Ne hagyj veszni a semmibe. |
|
|
Falusi Versailles
| Örökzöld fenyőn örökzöld repkény |
| átjárta már a padlást is magát |
| Ki lakik ott bent? Micsoda tündér |
| tartja e hegyi pince falát? |
|
| Kaszáló zöldjén gyökeres levél |
| hálója fogja zümmög a lakat |
| Falusi Versailles elvadult parkján |
| táncol a szerelmes fácánkakas |
|
| Valaki nézi zöld a paróka |
| Medence tükrén fürtös békanyál |
| Jégarcú tündér most lép a vízbe |
| s megfagy a fény is Fürdik a halál |
|
|
E fény-hideg
| Vad zöld ölén találtam rá, |
| útján a szél süvítve fujt. |
|
| Zaklatva vitt és tört gallyak |
| fonnyadt lombját lépkedtem át. |
| A hídon túl fekete hattyúk |
| húzták hó-ormok csillagát, |
|
| melyet bárhogy akartam is, |
| eltűnt… Magasba, mint a sas? |
| Vagy mint e kristályfalú mélybe, |
|
| a parkon át tovább kisért, |
| akár a hattyús csillag fénye… |
|
| Mert ez szorít, e fény-hideg, |
| s a sarkig tárt bezárt kapu… |
| Zord tájon leltem én e parkra! |
|
|
Valami nem is létező
| Már csak azt teszem, ami kötelesség. |
| Takarítok magam és időm között. |
| A csillag így kéz-közel jelenség |
| s járok a szennyes pályák fölött. |
|
| tisztítom, mint sártól szerszámot |
|
| hogy újra kezdjem… Elülről, |
| amit a nap majd rámszakít… |
| S a térben megbújt tettek!… Kegyetlenül |
| nem is a való, ez alakít, |
|
| e meg sem rögzíthető sok oszlop! |
| És iszonyú szobrok árnyékujja int… |
| Égtájak, elemek között a zord |
| létezésben pántoknál valóbb e híd, |
|
| mely így feszül és így vezet |
| arányok, ábrák, lelkek között. |
| Valami nem is létező emlékezet |
| kegyetlen eszméje ideköt, |
|
| a pusztulásnál is szilárdabb idő. |
| Vagyok hát magamban s magam körül, |
| ahogy a sík és benne a kő… |
|
|
Loncinak
| Naponta, hogy viszi, látom… |
| Bőröd átzizeg bő ruhádon. |
| Szemed árnyékában sétál a kísértet. |
|
| Fogy a miénk-volt s a tiéd! |
| Lassan a piros fehérre ég. |
| Hosszúra nyúlnak… Szinte már oda |
| átfénylik arcod sápadt mosolya |
|
| és íve már-már a csillagokig… |
| Szögletes zárkából nyújtózkodik |
| a perc… Valami hatalmasan másba… |
| Van időntúli e pusztulásban? |
|
| Építve így, hordjuk s lebontva |
| tündöklik valami szerkezet csontja, |
| mely hatalmasan egy velünk és Vele, |
| mint a vég után az egész kezdete… |
|
| Hű szemed, a páva és a virág maszkja |
| mind csak takarja az iszonyatot, |
| tépnek és osztanak azok a sasok. |
| Valami szerkesztett rettenet… |
| Tövissel átszúrt térképén |
| valahonnan szikrázó szurok világít! |
| Már a nagy titok tudója vagy. |
| Szobánkat némán tágítva át, |
| fénylesz, mint a márciusi ősz… |
|
Kilép a tizenharmadikba
| A fájdalom oly kemény hatalom |
| amely belülről fénylik s egyre nő, |
| mint sós tengerben a koráll. |
|
| Mély tájról süt a léten át |
| már itt sem az… Sugár késekkel |
| formálja testét át e mély. |
|
| Ezért s eképp lesz más a térkép, |
| egy új világteremtés vázlata… |
|
| s kilép a tizenharmadikba az |
| idő!… Új hónappal megnő az év |
| s a tárgyakon és rajtuk belül is |
| az élet új távlatokba lép. |
|
|
Fölöttem át nem üt
| – Hogyan?… Már soha többet |
| a Via Appián, soha veled?… |
| És Minosz trónjára sem ülsz? |
| – Ki adta ezt a zord hatalmat, |
| hol van az a vad minotaurusz, |
| hogy Delphiben sem hallhatom szavad |
| valami csonton-túli izenés… |
| És jaj a Szűz!… A szerelem… |
| – Kitől e zordon hatalom! |
| Beszögezett ég rései alatt |
| Repedeznek az oszlopos falak |
| és Knósszosz rózsás vöröse |
| akár a pillangók… És illatoznak… |
| Aranyló gévagombák terraszán, |
| mint toronyból néz a volt. |
| A tulipánok aranylándzsás hada |
| zöld páfrányok erdején elvonul. |
| Utánuk völgyi televény szaga |
| ahol már nem levél a levél. |
| A szirmon pillangó sem ül |
| és szép fejek közt nem dönög a méh… |
| Ahol a nap hűvös, itt állok én |
| és fölöttem át nem üt a fény |
| biztos hegye… Nem szúr belém… |
| A végtelen sugár nem üt szíven, |
| E lombon át nem látja már a szem |
| Pinturicchiónk veled közös egét… |
|
A fekete hetek töredékeiből
| és függvényeik, a poklok és egek? |
| és lénye is több a semminek. |
| A tiszta lényeg és valami |
| közelít és játszik velem. |
| Nincsen kész és nincs befejezett, |
| de árnyékában laknak az istenek. |
| Valami olyan semmi lomb alatt, |
| ahol se zöld, se madarak. |
| íratlan és betűs irataid… |
| s én állok a semmi helyébe! |
|
Vak táblák
| tükrözze át, hogy síkjaink |
| építve, betűnk is teljesebb… |
| Egyszóval, aki itt maradt, |
|
| Vezess a vak táblák között! |
|
|
Valószinűtlen messzeség
| Átlátszó fény-golyók a falamon |
| érzékeny képlet rendjibe… |
| a valószinűtlen messzeség |
| egy felhő fényes szigetén |
| és szívem felett a csillagok |
|
Út nélkül röppen
| egy szerkezet feszül és mozgat… |
| vitorlák… Kezem lapozgat… |
|
| hogy észak!… És délre?… Már soha!? |
| Út nélkül röppen minden évszak. |
|
| Egy érzés csupán s valami kép |
| kísért… Két évszám alatta |
| s acéllal metszett zsombék… |
|
|
Szavunkon túlról
| ágait egyre növesztő koráll |
| színeivel a kocka-szobát. |
|
| És lágy villanásokkal fordul |
| az idő s mint a hal vonul, |
| csillag-uszonyokkal a múltba. |
|
| Partjain kagylók izzó napja |
| holt zátonyok árka fölött |
| s ablakon át benéz a zöld, |
|
| vissza s egy tüskés csigányi kürt |
| frontjairól a csillagi űrt. |
|
| E szarvait növesztő koráll |
| s szívünkből vérzik a messzeség, |
| szavunkon túlról a világ. |
|
|
Fordított időből tépett
| kék fuvoláival ráz a hideg. |
| zengnek a fénykép-négyszögek. |
|
| Szárnyával pirkad föl a házad. |
| Pávaszín, halovány csónak |
| viszi zöld falon át az ágyad. |
|
| Hová e könnyű, tiszta út? |
| Nézem a meg sem fogható jelet. |
| s nem fönt, a völgyben a hegyek |
|
| e fordított időből tépett… |
| s te rejted mégis az egészet… |
|
|
Mert végül is
| Valami paradicsomi pillanat |
| az első hét után, parányi pont |
| az épp megszületett menny alatt… |
|
| Aztán elindult minden itt |
| időnk és talpunk alatt és a világ |
| csak ezt mutatja, a lebontás vonalait. |
| S benne elomló arculatát. |
|
| mint a szobrok és az anyag sorsa. |
| Villog a kvarc dirib-darab tükör |
| s a szervezet és szervezett szétosztja |
|
| míg vázában épp tartani tudja |
| a változót parányi sejtjeinél |
| a létezés törékeny egyensúlya. |
|
| Nincs aki és ami ellenáll! |
| Mindennek lényege: szétbomlani, |
| mert végül is nem tökéletes a világ, |
| s az a kezdés sem volt paradicsomi. |
|
|
Versváltozatok neki
| Hogy merre?… Nem tudom én, |
| de egyre csak vándorlok feléd… |
| Micsoda mezők… És ki segít?… |
| Titkaink és titkait rejti ez a rét |
| és ahogyan rajta át, egyre csak közelebb |
| s te benne örökre mezítláb |
| és talpad alatt olyan kicsi a világ! |
| A forrást már megtaláltuk. |
| Páfrányok jöttek és zsurlók: |
| erdei pávák, növény-kakaduk. |
|
| Meglátott s lejött a vadász. |
| Vad repkényben gázolt, temetők |
| hálójában kis puskás faun. |
| Arcán sárgarigó és délelőtt. |
|
| Aztán a szőlőknek vette útját… |
|
| Mi meg kerestük tovább a helyet, |
| melyet fényképed őriz, veled. |
| Végül letéptem egy repkény-levelet. |
|
| a régi forrás és időnk fölött… |
|
| Haláloddal élővé temetkezel |
| mint magzatot a méhfalak… |
| Ki anyám voltál, lettél gyermekem. |
| Megszülve így, tisztább e szerelem. |
| Hogy mindig veled… Egyre azt kívánja… |
| Élőként jársz velem a világba. |
|
Négyélű lépcsők
| A szokottnál is korábban kelek. |
| Az álmaim: lebontott ház, |
| apám s én fogadkozom, hogy elmegyek. |
|
| Tyúkcombot kaptam, de rajt a körme. |
| Fölriadtam, hogy mekkora a csend |
| s teámat nincs aki kitöltse. |
|
| A fényképek szívembe néznek |
| kapaszkodik, mert van, a lélek. |
|
| Négyélű lépcsők, versszakok. |
| s hegyéről nyílnak ablakok. |
|
|
A tetőn
| mint az ősz, betűk megett |
|
| nyúlós virág… S a pincesíp |
| szólít, szólogat valakit. |
|
|
Nélkülünk
| jeget fagyott rögöt eszik |
| s holnapra minden oly kopár |
|
| vagy az se vár a pince már? |
| csupán a fény legel hideg |
| foga közül a nyál az útra fagy |
| s dermedten áll a nagy tehén |
|
| kék jégcsapok tőgye alatt |
|
|
Entrópia?
| A romok is lassan összedőlnek. |
| Minden kisímul, mint a lap. |
| Mosolyognak a hegyre a völgyek |
| és emlékeink hol is alszanak?… |
|
| Barlangok?… Kövek?… Vagy a gyökerek?… |
| Régi versekből hosszú hangyasorok. |
| Hagymákból zöld kardok köszöntenek |
| s az árnyékok mindig boldogok, |
|
| mert valakit másolnak egyre |
| és néha olyan szárnyú is akad, |
| hogy aki elment és mindörökre, |
| valója mégis velünk marad, |
|
| valami tisztán-reszkető világ, |
| amilyent csupán a forrás tükre… |
| Így rezdülsz a bordámon át |
| s együtt úszunk a szálas fűbe… |
|
|
Hogy mégis itt hagyott
| azt raktam… Egyetlen cella |
|
| gyönyörű kétlábú kutyája. |
|
| mert féltett őrködő szemed. |
| Egyszerre figyelt és tudott, |
| akár egy lelkes szerkezet, |
|
| Oly biztos… És mindig pontosan… |
| Én voltam tudatlan s vagyok! |
|
| nyitottabbak a cellafalak. |
|
| Ez is csak tőle és veled, |
| hogy nem vagy; az üzenet… |
| Hogyan köszönjem és kinek! |
| Egy szellem érintéseinek? |
|
| Ki íly lelkes szerkezetet |
| oly biztos rugókkal, áttevőkkel, |
|
| hogy érteni?… Ki érti meg?… |
| De érzem, a szabad akarat, |
|
| Itt állok fekhelyed helyén. |
| és ömlik és suhog a fény… |
|
|
Kiről nevezzem?
| A tárgyak mögött oly messzeség. |
| A szavak mögött is messzi ég… |
| Magam mögött messze, messze, |
| ha nincs, a nincs mögött mi lenne? |
|
| Vak térbe ékelt pályák és napok |
| váltóin túl is univerzumok… |
| S befogva itt, szívemtől messzebb tartva, |
| nézek egy csillagot a poharamba. |
|
| Borom körén arany karikába |
| tizenkét hónap mintha állna: |
| kos-bika-kettős… rák-oroszlán-halak?… |
| Vállamon zengőbb évek játszanak. |
|
| Tizenkét jel?… És már nem is abban, |
| időn túl, a tizenharmadikban… |
| Tárgyak, szavak mögött ami ott! |
| Kiről nevezzem ezt a hónapot? |
|
| S idejét… Nyelvét… Aki kimondja, |
| hozzád végtelen hasonló volna. |
|
|
Csillognak a mólók helyett
| Itt a nyár és nem indulok. |
| kerülgetem a zörgő vitorlát |
| s villognak fehér márvány-sorok. |
|
| Csillognak a mólók helyett |
| arany betűk s nagy néha álom |
| és benne te átnyúlsz a vásznon |
| érintve ép csak fekhelyem, |
|
| amelyet annyiszor vetettél… |
| Kegyetlen, amit velem tettél! |
| És minden oly bizonytalan; |
|
| még emlékeink sem alszanak. |
| Szíven, kerten sörényes mének… |
| Indulnék s lassan visszalépek. |
|
|
Mint vad klastromban
| Az árvák ezüst fénye rajtad |
| s a korán megismert világ |
| halk szépségeit és iszonyát |
| nemes derűvel elfogadtad. |
|
| Mint vad klastromban, e magányban |
| suhogtál, osztva fényedet. |
| Nyitott volt szíved és kezed |
| s veled együtt, messzebbre láttam. |
|
| és semmit sem vártál soha. |
|
| egy feszes rend parancsa nélkül |
| a tettek márványába épült. |
| E sort is az ragyogja be… |
|
|
Vagy némán csak
| Naptól megfosztva és bezárva |
| nevelt éveken át a zárda, |
|
| Kegyetlen ez a rend, amelybe |
| minden belépve, máris hódol, |
| mert másik nincs… Csak egy és ebbe |
|
| Megszülve, ekképp… Soha másképp… |
| Az élet a halállal ajándék! |
| Vad zölddel s vadabb feketével |
|
| harcolsz, a tested osztva széjjel… |
| Vagy némán csak helyünkre állva, |
| újra Teljes leszünk a halálba? |
|
|
Egymást keresve
| Kinek szerelmét átemelték már; |
| tárgyán túl a lénye is nemesül. |
| Áthasad, kinyílik, ami zár |
| és ragyog tisztán, bár jeltelenül… |
|
| Egymást keresve, ezt írjuk Veled |
| e porból kis száraz grafittal |
| s a mérhetetlen partok felett |
|
| az innen, oda… Szinte rettenet |
| e vermek és szerkezet felett |
| a frigy e másik hatalommal, |
|
| mely innen szólítja át, oda |
| és mind, de már a tiszta porba |
| lángol az út s vezet egyetlen híddal… |
|
|
Egy vad vonzás
| egyre fénylőbben és nem a mélybe… |
|
| nő az anyag fölé és rajta |
| már túl áttetszőbb és arctalan |
| az évek és a test hatalma |
|
| Kutatlak így e kis szonett |
| A szerkezet és dallam megett |
|
| egy vad vonzás izma emel, |
|
|
Meglopva érted
| Nem távolabb, de mindig közelebb, |
| szinte már tudatomba nőve, |
| mint élő mozogsz az időbe, |
| mely mint a hóhér, úgy végzett veled. |
|
| Kilopva hát, mint elitélteket |
| Burkoltalak nem lepedőbe, |
| megkerülve a zordon hegyeket. |
|
| A rendet, mely hogyan is lenne rend |
| s teremtés az, mely halált teremt?… |
| Viszlek, mint ütközetből, tudva bár, |
|
| hogy két árok között, de rámragyog |
| a tett, hogy általad így több vagyok, |
| meglopva érted s veled a halált. |
|
|
Áttetsző és mély szárnyakat
| Most lettél az, mely változatlan |
| s teljes a kegyetlen anyagban. |
| Áttetsző és mély szárnyakat |
| bontasz az évszakok alatt. |
|
| Föléjük így állsz láthatatlan, |
| átlépve már abba a tájba, |
| amely mindenkinek hazája. |
|
| teljest ragyog, mint a szivárvány |
| s a nagy ív jegyeit kibontva |
|
| ragyogsz ránk, fölénk magasodva, |
| szinte már fogható jelekkel… |
| Szavaim közt minek is kereslek? |
|
|
Hegyi cellám előtt
| Itt csak a szárazság varázsol |
| és nem a zöld hajszálcsövek. |
| tömbjén a tűz vésője lángol. |
|
| Sugárzón röpköd és ahova ér |
| csörren alatta és a lengő |
| fényben torzókká dől a lejtő. |
| Vad koccanástól zeng a szakadék |
|
| Ujjam közt egyetlen virág. |
| – Hogy adjam át? – S e koponyák |
|
| s szívek kő-völgyén négy szirom |
| a széthullott anyag s eltorzult istenek |
| zord hekatombáján mit jelent?! |
|
|
Mészkőhegyünkre
| Hogy rád emlékezik, így benne te |
| tovább is élsz s mint kegyelem |
| szólítsz s öt érzékszerven át |
|
| e mészben, melyet a tenger itt hagyott |
| felém fordul, veled ragyog, |
| hegyek nyelvén szólít a kő. |
|
| S mert így és ez marad tovább is, |
|
| mert minden változás, s a vágyak |
| kiteljesítői csak a világnak. |
| Ezt olvasom most itt e mészből. |
|
|
Mert a kézzel foghatónál
| A szó, mely szólít, egyetemesebb |
| és gazdagabb lett vele már a nap. |
| Valamit átadott közénk, veled, |
| a megszokottnál e szokatlanabb, |
|
| mert a kézzel foghatónál a világ |
| más rendjéből hozott nem foghatót, |
| melyről ritkán jeleznek hajók… |
| Új partokat… Új kontinenst hozott |
|
| nekem, hogy lássam és éppen veled, |
| ahogy e fényesebb, zöld szigetek |
| a hiányból teljesbe nőve át, |
|
| mint része bár, de nem a résznek, |
| jeleddel tagjai egy oly egésznek, |
| mely talán több is, mint ez a világ. |
|
|
Ahogy a pillanatból odaát
| Onnan, hogy mit s hogyan… Hiába |
| szólnál… A létezés iszonyába |
| elvész, mert minden oly esendő, |
| mint az időben az esztendő. |
|
| Kitárt tájak között csak változó |
| jelek sora pereg, akár a szó |
| s testet nem ölt, de mégis abba, |
| mintha állna egy tükör lapja. |
|
| Enyém így vagy s maradsz!… Az irgalom |
| épp abban, hogy mégis láthatom |
| e rettentő szép változást, |
|
| ahogy a pillanatból odaát |
| – kegyetlen bár, de lényegülve –, |
| suhogsz egy méretlen tükörbe. |
|
|
Azt szoktatom ide
| Együtt suhanva, tollamat fogod |
| s e táj ölén a rózsa, szilva |
| testébe is de több van írva. |
| A szárny is más léghez szokott! |
|
| Viszel az évszakos világon át; |
| vakot, ki minél távolabbra lát, |
| annál hangyább ez a világ. |
| Azt lopva át, azt szoktatom ide, |
|
| melyről csak ritka pillanatba |
| csapódik egy-egy vágás síkja; |
| Mont Blanc fölötti kontinens hire… |
|
| Tavasztól őszig így veled |
| együtt kószálva kerteden, |
| más csokrokat köt ez a szerelem. |
|
|
Egy tiszafa-tisztáson
| Kivel beszélnék?… Csak veled… |
| felnő e szavak csöndjibe. |
|
| Piros bogyókkal szíven üt |
|
| s ahogy kilépsz, e zöld körív |
| egy jeltől lényegülve át, |
|
| s új tájjal épülve világ, |
| időt testté villantva át. |
|
|
Mit hoz e semmi
| Az árva vadlúd árnyékával |
| versenyt úszik s hozzá beszél |
| s míg fönt az ék magasan szárnyal, |
|
| e parton, ahol elvadult bogáncs, |
| tört kórók, zsombék közt magam, |
| kivetve, várom, mit hoz e magány |
| berki kutágas bitója alatt… |
|
| Mit hoz e semmi, nélküled, |
| mely mint boglyát tarolt füvek, |
| úgy vesz körül e vödrös rúd alatt, |
|
| mely csillogott, mint a neved, |
| s most dőlt kút kávájára hull szavam… |
|
|
Vad rétegek
| Lesárgult már a nyár a parton, |
| ami maradt, eszi a birka. |
| Folyónkról fölrepült a háló. |
| A mult védett romokba írva |
|
| kószál a park mértani táján. |
| Majd gyorsan nád közé szalad |
| s jelenbe ázik talpának nyoma |
| a foszló, ritka csillagok alatt, |
|
| melyek, míg éltél, nem is ott, |
| itt köztünk fénylettek, ragyogtak, |
| de lassan nincs mit róluk mondjak, |
|
| mert egyre mélyebben kereslek. |
| alól kisért arcodnak vonala. |
|
|
Élő rétegtan
| Erdők, szőlők, mezők és lejjebb |
| már kertek palaszín sora. |
| A rét vékony s a láppal s náddal |
|
| Élő rétegtan: nőve, fogyva, |
| még talpon, mint tavasszal te. |
|
| Szemem előtt az égeres alatt |
|
| sarkam alatt és döng a mély idő. |
| Zöld szittyó-szőrökkel kinő |
| s rá éles pengékkel süt a nap. |
|
|
Amíg téged
| Betelt a nyár s most epét hányva |
| sárgától csillog… Nem arany, |
| nyirkos, fanyar szag dől a tájra. |
| Avar tengerben cammog a varangy. |
|
| A pára, mint az évszak füstje |
| Már vakotás a víz ezüstje. |
|
| harsan fénnyel, ricsajjal néha. |
|
| gyűl, mint a roncs a faluvégen |
| s amíg téged idéz e séta, |
| vad barlang tágul szét az égen. |
|
|
Új mértant bont
| Négy hónap és a zöld piros lett. |
| A kint már reggel oly hideg, |
| hogy átmászik a pók a résen. |
| – Nem is rovar! – Akár a szeg, |
|
| amit október vert a fába, |
| olyan, ahogy az ajtót nézem |
| s a zsalun átvibráló ábra |
| árnyéka játszik bükkfa-széken. |
|
| Új mértant bont a tölgyek teste… |
| Négy hónap hosszú s így vele |
| más lesz minden szerkezete |
|
| a szívben is s a szem hiába |
| keresgél ott, ahol a nincsen |
| keze már rajt ül a kilincsen. |
|
|
Szövetségben velem
| Már duzzadt, élő vánkos a moha |
| a mészkő-vályúk őszi öblibe |
| s amit a tudós nem ért meg soha |
| arról beszél, míg lassan hűl köve… |
|
| Esztendők délutánjai ragyognak. |
| Egy nimfa-táj késő-virágos ősze. |
| Itt vannak mind, amik csak voltak, |
| a sejtek és kristályok fogják össze |
|
| s szavad bujkál, ahol a cinkék |
| és látják is és át is adják |
| szövetségben velem e sziklák. |
|
| Így járok itt s ezért magamba, |
| mert kinek is, ha nem nekem |
| adnák, amíg reád emlékezem. |
|
|
Szárnyának jelbeszédje
| A kukorica és a park közt |
| Szopja a fényt a rémült zöld, |
| mert alig sárgul már a nap. |
|
| aztán piros bogyók közt eltünik. |
| Körünkből október varázsa |
|
| a rózsák szirmát, dőlt virágokat |
| s kaszát fennek a gesztenyésbe. |
| Ahogy villog, suhog az éle |
|
| és hallom, látom is szavad. |
| Szólít szárnyának jelbeszédje… |
|
|
Tüskék közt emlék
| fanyar szagával áll a tájba |
| és levelét lágyan pörögve |
|
| járom a mezőt… Mennyi mag |
| csiccsegnek és a néma fák |
| közül egy-egy fácán kiszáll. |
|
| e némaságban, úgy recseg. |
|
| Tüskék közt emlék szendereg. |
|
|
Keresve lent
| A darázs a fürtbe költözött, |
| sovány és karcsú teste fázik. |
| Dideregve dőzsöl a szemek között, |
| nektárba, napba, dérbe ázik. |
|
| Érett vesszők sorában járok. |
| Aranylik a megszedett sok tőke. |
| Elmaradt fürtökre vadászok. |
| Így érek föl a hegytetőre, |
|
| ahol vörösből kékbe nőtt az ég |
| és párás fényporában vadludak |
| hullámzó ékje vonja az utat |
|
| s keresve lent a lenvitorlát, |
| emléked itt suhog a szélben; |
| pirosló rózsaszál alkony kezében. |
|
|
Partunkig hozva
| Az árnyék áll… A víz szalad… |
| Itt vagy velem a fák alatt, |
| e víz színét alig csak érve |
| ragyogsz, mint nyárfák tükörképe. |
|
| Fut a folyó-idő, de rajta |
| s az állandó, ami a lényed, |
| közénk köti a zöld mélységet. |
|
| A túlról így, egész e partig |
| reszketve kezemig hanyatlik |
| s nyárfákkal, őszi, messzi éggel |
|
| oly súlytalan, hogy nincs mi mérje. |
| Tükör síkjában él mélysége, |
| más távlatot ragyogva széjjel. |
|
|
Álmában készülődik
| Már kong… Üres… Villog a kén |
| s a hordó-lyukban ugrál a dugó. |
| Borköves dongák közt a must |
| elszenderült és lassan itt a hó. |
|
| fölfűzve csillog, mint a gyöngy. |
| A dér átváltozik és mint a jég |
| villog… Sziporkázik a tölgy. |
|
| Álmában készülődik minden |
| s talán a nyárra is emlékezik |
| a zöldje-vesztett ág s a rét |
|
| szép gólyát lát s bogyók szemét |
| idézi föl s tűnt lépteiddel |
| házunkig jön s veled együtt belép. |
|
|
Bennük, velem
| Neked csöngetni nem kell, a kulcs |
| Otthon vagy jobban, mint ezeddig. |
|
| Küszöbtől, s ahol a gerendák |
| te tartod, mindenben otthon. |
| A tárgyaknak lettél a tükre. |
|
| És elmondják és lassan megértem |
| – akár a kéz és a szokások –, |
| mert némán is rólad beszélnek, |
|
| hogy anyjukként maradva nálam, |
| nem kulccsal nyitsz reájuk. |
| Bennük, velem lakod a házat. |
|
|
Tört kő
| A sírodon egy száraz pálmaág |
| A Palatinus csendes vonalát |
| s szemednek olajzöld szinét, |
|
| amelyen láttam, mint hajózik át |
| a mult, mint tengeren a gálya. |
| Felém fordulva ringott a világ |
| a Fórum kövei közt állva. |
|
| Tört kő, előttem, magad is |
| és pusztulóbb, mert agyagba zárva |
| nézel e száraz pálmaágra, |
|
| mely itt, akár a holt sugár, |
| napjától megfosztva, homlokodra |
|
|
Mely több már jóval
| A pincémben, mely lényed őrzi, |
|
| valahonnan hozza a szavakat, |
|
| hogy vigyen, de úgy takarva, |
| hogy fényesen és nem is várva, |
| a legszebbet villantsa szárnya, |
|
| mely több már jóval, mint ami volt… |
| Így kisért e szikla-bolt, |
| együtt veled pincébe zárva… |
|
|
Melyben ha el is alszunk
| Az úton látszik még lábad nyoma. |
| magasan egyik, távol a másik, |
| közömbös téli ködben méláz. |
|
| Egyedül jövök haza a hegyből, |
| Nézem a feketén fénylő utat, |
| szólítgatva a süket köveket, |
|
| a fákat és e téli fénybe, |
| – melyben ha ki is alszunk sorba, – |
| dobog a tárgyak szívverése |
|
| tovább… És most is, mintha szólna, |
| a horhó löszbe vágott mélye |
| élő szavaid visszhangozza. |
|
|
Egy fényképre
| Két rózsával néz rád a váza. |
| Mögötted hosszú, szénás völgybe |
| zizegő fa a zöldjét rázza |
| s kéklik az emlékek ezüstje. |
|
| A volt e képből nyíló forrás |
| tükrén remeg… S a nyárból |
| most szirmok közt arcod szomorkás |
| nemes derűje rám világol. |
|
| Kószálsz még egyre itt és vissza- |
| szólítsz e hajló, völgyi hídra, |
| mely félig vízben tündökölve |
|
| lábad nyomát már akkor is fölitta, |
| de most a sok széthulló ismeretlen, |
| mint szép kezed fénylik öledben. |
|
|
Szál rönk a híd
| Új esztendőt nyitok… Jeges |
| Karácsonyt kaszál a hold… Az |
| s mikor lesz hajnal, s még tavasz? |
|
| Az arcképed fenyőm alatt… Veled |
| jönnek a kárpátalji képek… |
| Szál rönk a vad Nagyág felett… |
| Sűrű szapora szívverések, |
|
| s ahogy átérsz a karomba esve |
| derékig hóban, csattog a jég… |
| De mit jelent és épp Karácsony este |
|
| e gleccserre festett jászoli kép, |
| ahogy dédem csengője néma rézzel |
| dermedt pásztorként közénk térdel. |
|
|
Mintha az egész
| Ahogy az óra nálunk ketyeg, |
| nem hallod… Alszol messze-mélyen |
| kis rózsák és nagy csillagok alatt |
| földben s tőlünk elszokva régen. |
|
| Csupán a magok és források |
| s visznek tovább e földi létbe |
| hálóba s kékbe szőve lényed |
|
| és kilépsz az égbe és a völgybe. |
| Habok közt fürdesz, mint a nimfa |
| s most fénylik csak szemednek zöldje. |
|
| Terünk ekképp hódítva egyre |
| körül veszel, már többet tudva, |
| mintha az Egész tiéd volna. |
|
|
Vásznamat hajtogatom
| Hordóba must, sarokba kapa; |
| a sarkcsillag jegesen tüzel. |
| Sűrül, feszül… Őszi vitorla |
| kontrázgat, de nem hegedüvel. |
|
| Réztorkú kürtös lett a társa. |
| Bukott körhintás; a hegy mögül |
| jött, mint a szél a repedt házba, |
| s a lyukas kőfal bástyája hűl. |
|
| Huzatban reszket a fügefa. |
| Én is vásznamat hajtogatom. |
| Valami megveszett hatalom |
|
| szorít a hegyről… Gurul az út. |
| Erdőn szajkó és fűrész foga |
| s rámnéz és hallgat az orgona. |
|
|
Még helye sem éget
| Elúszik, mint a holdfény… |
| magányos tárgy… szavak… szívek… |
|
| csak váltják némán helyüket, |
|
| mert kéz, se horgony… Csak viszi |
|
| A hiány!… Mint a karszton |
| forrás… Gránit csucsán a fa! |
| árnyéka úszik… Nincs szava. |
|
|
Épp csak átszalad
| Nő a liliom kardja a vízen… |
| az árnyék szívébe mártja. |
|
| s a mélyülő völgyön ekkép |
| a tükrön épp csak átszalad. |
|
|
Sejtektől árnyas
| Mászkálsz a mandulák csúcsában. |
| a hajnalod és alkonyatod… |
|
| Földből nőtt tündérek ága… |
| Kis zöld kagylókba rejtve |
|
| a mész, a tűz hajdan-korát, |
| melyet itt hagyott a tenger. |
| szigetjén soros szeptember. |
|
| melyekkel itt lapul e falba |
|
| őstársa, száz gyökeret hajtva |
| s e mandulák csúcsából én |
| tapadnék följebb, magasba, |
| mint szalakóták, cinegék. |
|
| feszít kettős tenger fölött. |
| S pincénk döngő tatjáról nézve |
|
| tavunkról!… S e fák kagylóiból?… |
| A csontkemény, determinált |
| sziget s a mag csirája lángol. |
| Sejtektől árnyas kusza fák… |
|
|
Oboaverseny a pince előtt
| úszik… Kiköt lassan a test… |
| Kapacsengés és szúnyog helyett |
| zörgő ág alatt érett zene |
| forgatja, viszi a hegyet, |
| mint kocsit gurít a kereke… |
|
| Kis cimbalom higany-habon… |
| Kék, zengő sor karókhoz kötve |
| melyet fehér kőpárta szeg… |
|
| Torlódik, hódol pincém előtt |
| helyben tapos… Egyszárnyú orrszarvú, |
|
| A kőműves méri, függő-ónja |
| nappali csillagról mintha lógna… |
| Karcsú kapák, reszelt vasak, |
| kik velünk fürödtek sóba, |
| Szárnyat pattintott darazsak |
| csapódnak izgágán a mézre… |
|
|
A nem-létező elmúlás versei közül
| A nincs ablakán kinézek ide, |
fáid között itthon vagyok. |
Itt álmodom és alszom is. |
| Az idővel pontosan halad. |
| Oly pontos és úgy ragyog, |
|
Athanasia?
| az ültetett, száradó öröklét… |
| Itt, amit keze… És az is, ott, |
| lehet, a semmitől lakott, |
| mert ott sincs… Hiába kéklik! |
| Csillagokon túl is sötétlik, |
| ami hiányzik lent és odafent… |
| Csupán a gyökér nyúl le érte, |
| hogy zölden vigye a kezébe… |
|
Rajta át minden
| E láva tiszta, szép hajlásain |
| a tűz helyett a zöld parázs |
| világít és jelen van itt; |
| s kinéz az ablakon a láz… És az a ház… |
|
| Nem is a kő, de ami lényege! |
| Mellyel megszálltuk e hegyet |
| s leraktuk mind… Legyen helye… |
|
| Ő tanyázik már e tűz hajlásain! |
| E zöld parázs fényében nézzed a hegyet. |
| Rajta át minden s a hegy is teljesebb… |
|
|
Még ott is élnek
| Szétnyílt a felhő, mint kapu. |
| A baglyok a fák közé kiszálltak. |
| Szárnyuk rügyekkel érintik az ágak |
| s a fal tövében rohad a lapu. |
|
| Fénylik a kő: a kerek asztal |
| forog, mint patak fölött, amikor |
| hajtotta még a víz. Az ácsolt malom |
| zúgott s a méhek is tavasszal. |
|
| Most fénylik csak… Igy él, mert biztos |
| hogy semmi, senki sem halott, |
| csak láthatatlanok az ablakok |
| s a rézcsövek lencséje piszkos. |
|
| A kő mellett most is ül valaki… |
| Lehet, hogy kettőzve magam, |
| s a kőhalak úszását hallani? |
|
| Mint a patak, mikor forgatta |
| e követ és a víz neki beszélt. |
| Nézem a baglyok jelképes ívét |
| s ahogy elindul sok alakban |
|
| az időt, tavaszt és őszt is játszva |
| a szívemben és tegnapot a ma. |
| Őszül a téli kis füvek haja |
| s vagy kétszáz év sétál a házba. |
|
| És mind, akik csak benne éltek. |
| Tárgy és anyag s az ajtók is velük, |
| és mint a fény, még ott is élnek |
|
| a Pegazus, Kaméleon mögött. |
| Minden, mi teljesült vagy eltörött |
| épp most, vagy réges-régen… |
|
|
Kehely
ébresztjük föl a semmiben? |
S ekként támadva, hogyha szólna |
a Világ, már mintha miénk volna....... |
Szemünk és agyunk képlete! |
Csepp birtokunk, mint fő-ige, |
melyet a tárgy és emberforma |
kis napjainkra is arany-kehelyt… |
|
Eudémonia
| gyűlnek dolgoznak a napok |
| az órák és percek kegyetlenül |
|
| és most már hogy lassan vége |
| és úgy áll minden a világba |
|
| hogy tovarepül és átlényegül |
| de ott is dolgoznak azon a szérűn |
| csontjaink s a tér vázán a szárnyak |
| s az egész csak mélyebbre szépül |
|
| fehér síkok között mozogsz |
| tovább lépsz vagy az árnyék |
| mely ha nem is mozdulsz vonul |
| s a fény bejön nyáron a ház ég |
| s az áram amely a falban fut |
| csak pillangók helyett a denevérek |
| csapkodnak zárt kelyhek kapuk fölött |
| a titkaik szirmát se érve |
| a könnyű szív zavartalan hona |
|
A négy elem zónáján túl
A gordonka a sok virág fölött, |
mint óriási dongó röpködött… |
mely, mint egy ősi emlék, |
melyben már, mintha nem is lennék, |
s gyökér és szirmon áti tájba, |
messzebb, mint képzeletem. |
|
Árnyéka sejteti
| viszi egy ismeretlen szárnya |
| a horizont mély távlatába. |
|
| már itt… De hol?… Akárcsak… |
|
| illat és ág… S e tény körébe |
| S kezemben már? – Vagy mégse? – |
| Csak kisért az út s hol lenne jó… |
|
|
Megnyitni azt is
| Szikrázik ujjam és a hang! |
| A tárgyak is, amerre szól, |
| a némaság szótárrá válva, |
|
| Földöntúli koszoru fénylik |
| s a tarló, mint sárga léghajó, |
| emelkedik, megnyitni azt is, |
|
|
Égő utakon
| A kocsi széjjelzörög a napban… |
| a lovat… A kő a küllőt… A hang, |
| hogy égő utakon kocsi zörög… |
| Kocsi, a kézbe nem fogható évbe… |
| Hogy szerda van, augusztus vége |
| s e félálomban írt szavak |
| tartják e szerdát és lovat… |
|
| A többi?… Szólítatlanul zörög: |
| a csé és ű nélkül süket csütörtök, |
| vagy vissza, még mindig a kedd, |
| Mert jel nélkül hiába húz a napba… |
| Lovat, kocsit számon ki tartja?… |
|
|
Enigmák
| A fügefa bölcs és átváltozott. |
| kést, fejszét, villát, kötelet. |
| de tud-e rajtunk segíteni?… |
|
| Fület repeszt, ugy sír kapunk… |
| Nézem… Nyílik és tárva már. |
| – Be, ki jött?… Nem látom én, |
| csak kaszával vállán, aki megy – |
| Kezében korsó – Reggel adtam… |
| Megáll és visszaint a napban… |
|
| Ha minden mozog s csak változik: |
| épp azért!… Az a pont és forma, |
| az üt szíven, hogy legyen a nincs |
| szárnya és lába is a porba! |
|
|
Állíts a versnek…
| E szikla lapjai olyan csiszoltak, |
| hogy tökélyük már csak kophat… |
| Most vedd ki kezükből, ha tudod |
| s állíts a versnek monumentumot! |
| De bírja e papír és asztalod |
| e ránk szakadt tökély-pillanatot?… |
| Ki rózsa-mosollyal méri vonalát, |
| nem olthatod ki reflektorát. |
| A percek és elemek egyre csak növő |
| áramkörében tovább kopik a kő… |
| s ha róla szólsz, mint ködön a tű… |
| Csupán a semmitől teljes a mű!? |
|
Álomi vers
| Szánkózni szerettem volna |
| s oly más lett – akár a holdba – |
|
| a földi s még rá hogy tél se volt |
| de utcánk völgyén szakadék |
| s szemedtől mély az is a mennybolt |
|
| Hágcsón vagy zöld folyondár inda? |
| Ereszkedtem mint kút a rét |
| és intett – vissza! – az álomi kéz |
| pedig a lombsátorban mintha |
|
| te s parancsra már újra fönt |
| szánkónkra dőlve a keresztnél |
| szembe három ló akár a szél |
| s a külső bólintva köszönt |
|
| – Nem is ló – szólt a nyerges |
| Szerszámot ennek nem adok |
| Lába se láb Akár a kéz lobog |
| s talán egy rózsaszáltól vemhes – |
|
| S fölöttem három piros rózsa |
| repült a kőkereszt felett |
| Majdhogy letépték köpenyemet |
|
| a kútcsorgó patakká válva |
| s te ingben félmeztelen állva |
| eveztél Fénylett ágyékod íve |
|
| suhantál Én is És repülve |
|
| utánad ház és kert felett |
| s te angolul egy régi levelem |
| versét idézted csak nekem |
| melyről azt hittem régen elveszett |
|
| Minden sorát tehozzád írtam |
| Úszott a csónak A szavad felém |
| A multból pirkad így az ég |
| mint vers-szirom kopott papírban |
|
|
Kert- és folyó-variációk
| Most újra látom… Pontosan a kertben… |
| nagyok, akár a pálmaágak. |
| Fölötte rózsaszín-lila: ez a fa. |
| s megzendül jobbkézről a méhes. |
| Sonkoly és méz parfőmje vállán |
| s ott áll már Ádám mellett… |
|
| Miénk volt akkor a folyó is, |
| a réten át, malomtól malomig… |
| Kilenc szilfa volt a sziget és hajó. |
| Éhség?… Halat húztunk a fára |
| s fénylett ott fönt a zöldbe. |
| Kolibrinél tarkább a naphal! |
| Tündöklött, mint a szerelem |
|
|
| szajkónk szedi a mandulát |
| zománckék és olyan fekete |
|
| kőrisfám nyög fürtje is zörög |
| alatta nyirkos tölgyfalap |
| figyelt s nem jajgatott a lomb |
|
| A tar ágak közé beköltözött |
| egy idegen és keze kirakja |
| a rácson átvett végtelent |
| mint kockáit gyerek a padra |
| izzad a sor s a tölgyfa lapja |
|
| titkos jelre üres lett az ég |
| üres a fönt és üres nagyon a lent |
| karóbahúzva üvölt a csend |
|
|
| és horgászgatunk a sivatagban. |
| de gyönyörű patak kanyarog… |
| A fatörzsek, mint a szobrok. |
| Így vesz körül a legteljesebb világ! |
|
| Itt van… Legyen ez is tiéd. |
| Csak nézel… Nyúlnál is, látom, |
| de hol a nap és hol a hal? |
| a csillagokon túli világokat. |
|
|
|
Románc
|
Anyám emlékére
| csak ment, ment; makkos kalap, |
| nem válaszolt, nem is felelt, |
| lányára vissza se nézett… |
|
| Nagy réten csattog a puska, |
| nyulat hoz hajló fűzfaágon, |
| a hurkon fácán, pitypalatty… |
| És áll a vizsla, csahol a kopó, |
| a mocsolyából négy tiszta talp, |
| mint tündérrózsák szirmai… |
| Alattuk két sápadt gyermekarc: |
| örökre már békás iszap alatt. |
|
| És csahol a kopó és visszanéz |
| holtan a két kicsi barát… |
| oly metsző…És sípszó, |
Ki fütyöl?… |
| Két mosolygó vadgalamb repül! |
| És újraÉs sípszó! |
és mégse jön |
| lábamhoz, hiába szól a síp. |
| megy, csak megy, már utána… Nem felém, |
| a nyárfasorban megy a bécsi vizsla: |
| a puska, a makk, a hárs is… |
| Már alig, alig hogy látom, |
| És valaki egyre-egyre csak sípol. |
| Nagy réten fütyöl metszőn, kegyetlenül! |
|
|
Családi titok
| fölmentem én is a holdba. |
| Egy langyos, delejes este |
| magasan, a tündöklő fénybe… |
| valami fura nyelvet beszéltem… |
| – Holdbéli tájnak nyelve?… – |
| De értették és csak néztek… |
| Többet erről sohase beszéltek… |
|
A gyerekemlékek vázlatfüzetéből
Nyolcévesen: A játszótérről
| Mikor a hattyúk erre szálltak, |
| még szikrázott a szittyó és a nádas. |
| A négylábu sárkánykigyóra |
|
| emlékezve, mindenki tudta |
| hasa alatt ledőlt a torzsa. |
| Két nyelve volt s fürdött a tóba. |
|
| A pelikánnak nyoma sem maradt. |
| Sivatag falta föl a halakat. |
| Csak tört csigák zúgnak, ragyognak itt, |
|
| s a szélben kvarckristály vakít. |
| Vigyázz!… A sárkányfogakat |
|
| e tőzeg rejti még és tündérlányokat. |
| Bikákat hajt rájuk az alkonyat… |
|
| A fuvola, de kinek ajkán?… |
| A kert szól, avagy bátyám |
| alkonyi tiszta szoba-kékbe |
| A zongorában tarka kis-kakas |
| ugrál és sarkantyúz a kalapács. |
| A hátasló benéz az ablakon. |
| Szemében két fekete csillag. |
| Fehér cukor, feszes tenyér |
| Szatelliták nélkül jelez. |
| Könnyű nagy gömbök, lámpion- |
| Fénylik egy ünnep csillagrendszere |
| mögött és fölött… És mindenütt |
| a fuvola s a cifra kis-kakas… |
| El is szállt az a ház s a zongora. |
| Csupán az acél váz maradt. |
| Viszi, azt is viszi a fuvola… |
| arany bilincs!… Ívébe zárva |
| fénylik a fölkapott világ… |
|
Kettős pályán hátrál
| A régi házak járnak az eszemben. |
| Belenőnek lassan az időbe, |
| mint kiszáradt hársfa fekete |
| Gerle is szól a kitömött bernáthegyi |
| fölött… A pávák gyönyörű sátrat |
| fújnak rozsdás kaszák közül. |
| Seregélytrágya festi a padot |
| s egy láthatatlan tüll uszályát. |
| A mogyorók gyökere közt a macskák |
| Zeng a kakukk a pörjés kertből |
| és Kossuth szól az előszobából. |
| Összebeszél a kép a madárral |
| s a téglák lombot, a lombok téglát |
| bontanak… Magasan a tornyon |
| orgona erőlködik habarcs között. |
| Hozna virágot is, de valaki |
| ott fönt minden tavasszal leszedi. |
| – Ki megy föl érte?… Van-e szárnya |
| s kinek hozza, sehol egy váza?!… |
| Lépcső se föl, pincébe se. |
| Betömve és régen lezárva, |
| palackok szája és az ablak, |
| amely csak volt, de félíve mégis |
| nyugattól északig bolttá feszül, |
| mint pókhálós és egérrágta ég… |
| Alatta két ló, a Piros és Szedres |
| csalánból ég havára fölnyerít. |
| S lovak helyett már hattyúk húzzák |
| erősebb és fehérebb az idő is… |
| Számok kopott sora mit se számol. |
| Áll a tüzes gömb!… Hiába áll a ház is. |
| Árnyakat sem mér az óralap. |
| Kettős pályán hátrál a világból |
| a ló, a kút, kutya és pince, |
| pad, macskák, torony és orgona! |
| Csak nevük világít… Még meg sem kérdezik: |
| – Hová pókhálós, egérrágta ég? – |
| Csillog némán a csillagok pecsétje |
| és csillog a seregélyürülék… |
|
A takarodó emlékére
| s rezének fényével a dal. |
| A takarodó, olyan lágyan, |
| mint kristály-mélyben a hal |
|
| úszik s csak fénylett az a kürt. |
| Zengett… Aranyló szárnya volt… |
| Fújta, hogy szinte folyt a könnye |
| és ragyogott a kaszárnya-domb. |
|
| Álltam, az égbe fogódzva és |
| mint szertartás, a sok baka |
| csattogott és ahogy halkult, |
| megtelt a rácsos laktanya. |
|
| Kihalt a város… Csak egy diák |
| állt a folyónál… Nézte az eget… |
| A hold óriás rézkürt szája |
| s a hang, látta, mint csillag remegett. |
|
| Sugarába fogódzva, most is |
| hallom, hogy szól: – gyere-gyere-haza – |
| és jön velem, mert ki nem irtható, |
| mint szívünkből a sok eltűnt baka!… |
|
|
Emlékszem, így…
Egy Rippl-Rónai kőnyomatra
| A falon a zöldes kőnyomat |
| néz rám az üres éjszakába. |
|
| És ujjad némán, könnyű lágyan |
| elindul és a zöld vonásban |
| asztalra száll piros borod. |
| Kint nyitva még… Az otelló csorog… |
|
| És ősz… Vén pad… Nagy fák s a lányka |
| fehérpettyes szoknyában ül |
|
| Emlékszem, így… Akkor… De most |
| csak újra itt és ami volt, |
| keret szorítja, mint a csont. |
|
|
Mezei vázlat
| A szervetlen fénylőn dereng; |
| a csend is, a fecskékkel, |
| és benne egy szögletes, zöld batár |
| Nicolas Poussin modorába… |
|
| És lábamnál vérezve kiszáll |
| a látványból egy érett rózsaág. |
| Piros gyöngyökkel maga az ősz! |
| S a tüskés, gyönyörű hírnök |
| ujjával, mint lantot, az eget |
| megpengeti a tó és a vár felett. |
|
|
Változatok egy érzésre
| A moszat fürtös erdői alól |
| A levegő bokra vízre hajol |
| s ez fénylik a világ dolgaival. |
|
| a suhanás tükrös felszíne. |
| az oszló valóság ragyog a semmibe. |
|
| Lábamnál hal… Fölöttem sólyom |
| s az ég s a víz is jeltelen ragyog. |
| Nyúlnék és nincs… Mibe fogózom?… |
| Iszonyú árva?… Még az sem vagyok! |
|
|
| Valami kimondhatatlan árvaság |
| Se atyja… és anyja is bújik, |
| s ekképp ránk mi is maradt? |
| És kihez szólhatnak a szavak? |
| A földi és éteri süket falak |
| farkasüvöltést visszhangzanak. |
|
| akit körülvettek sintérei, |
|
| Már talán nem is az ihlet |
| valami más kell hogy segítsen |
| mint a szerszámok ablakot |
| melyen át hová is láthatok |
|
| egy tájra melynek nincsen fája |
| de árnyékába ez sincs minek |
| és kik azok akik segítenek, |
|
| hogy mégis mint út végén a ház |
| valami szikrázó fényben állsz |
| s kezedből versek és szegek |
| csattogva messze-messze fénylenek. |
|
|
|
Berzsenyi végbúcsúja szülőföldjétől
Nikla, junius 5-d. 1811. (A Kazinczynak írt levél után)
| Ledőlt a vén ház fejem felett… |
| Aranyam semmi… üres ól… mező… |
| Reményem összedőlt, nem
térhetek |
| kies honomba vissza már soha. |
| Nem fénylik rám a Ság és
Kemenes |
|
| És Róma?… Ifjúság!… Emmi és
Dudi? |
| Szörtyög a berken fekete iszap. |
| Itt állok, reményem veszve
mind: |
| Feketevíz-Fekete-tenger… Nikla-Tomi… |
| Harminchat év s az
alkony rám szakadt. |
| A Szerencse szent oszlopai közül |
| kiűzve álmom,
kócsag madaram… |
| „Édes szerelem, édes poézis |
| mi is az ember
nélkületek” |
|
| Házat?… Még rakhatok: szépet, nagyot, |
| de fölötte nem az a nyájasság ragyog, |
| mely első könnyeimre szórta sugarát… |
| A fák?… Majd azt is ültetek… és három gesztenyét… |
| Csak
lombjukban soha thesszáli ég… |
|
| Búgnak a
gémek, bölömbikák. |
| Nimfátlan nádas, sötét berek… |
| – Pegazus? – …
Lovamnak nyerge is üres. |
| Békák és szúnyog… Diófám alatt |
| tüzemet
nincs ami gerjessze |
| s malmomon zokogva bújva át |
| kertem alatt styxi
folyóm kerít. |
|
| somogyi tölgy a gyertyám felett… |
| Letettem ágyamat, honnan a halál |
| s hiába nézek, hiába vissza, |
| elfedi arcodat Somogy, Bakony erdeje… |
| Isten hozzád hát újra, örökre |
| tündér Kemenes áldott mosolya, |
| messze sötétlő Ságom teteje. |
|
|
„Fekete órák”
| – A sorsa ellen senki sem tehet?!… |
| Hiába kéred… Sosem engedett. |
| Csak a magáét… S ez lenne az a rend, |
| amelyik munkál mindenek helyett?! – |
|
| – Tettél-e, hogy e ház s a vad berek?… |
| S szóltál-e néki?… Te!… Mások helyett?… |
| Hitted csak, kegyetlen építve tovább |
| magadban Azt, mi nincs is odaát… |
|
|
Ott jár közöttük
| Micsoda kert… Zöld hádeszi világ. |
| s a lomb sötéten izzó térbe nő. |
|
| Szőlő-barlangba hull vadon |
| s tükrén és fönt is álló csillagok… |
|
| Ott jár közöttük… Mégis idelent… |
| a gazda itt e hatvan hold ölén. |
|
| Mint almadin, olyan sötét a hang, |
| ha visszaszól neki e park. |
| Vén törzsek szobrain, sok odvas száj… |
|
| Itt jár közöttük… Mégis odafent… |
| sarkantyújától peng az égi táj. |
|
|
Melyben ragyogva
| Ha jött az esti szél, megállt… |
| Ó, nem a Pireusz felől. – |
| A berek küldte vad szagát, |
|
| a végtelen, melyben a Jóni |
| és gyöngyözve kezdte fonni |
|
| a koszorút, melyben ragyogva |
| És üstökét mélyen lehajtva, |
|
|
E látványra
| A kaszák is elhallgattak sorba. |
| – Zeusz csordája hova lett? – |
| Most látta fölöttük a sast, |
| s érezte fürtjén a szelet. |
|
| Keringett rengő képzelete… |
| Hó oszlopok a kócsag szárnyán. |
| Vitte s a szörtyögő sziget |
| szittyója közt megállt a márvány. |
|
| – Kaszák?… A hattyúk szárnya villog! |
| Az ingó-lápon már a csorda… |
| És látja Krétát s bika hátán |
|
| Szép méhraj Dániel fején, |
| s e látványra az ember-állat |
| torpan!… Az isten ráragyog… |
| Aztán döndülve tovavágtat. |
|
|
Nem volt és élt
| Én láttam még malmod helyét |
| Még délben is élt a sötét |
| és átszúrta a zöld falat, |
|
| mely nem is volt, csak egykoron. |
| És álltam a molnár helyén, |
| hol liszt helyett fekete korom |
|
| A kék és zöld között feszült |
| és árnyéka melledre dűlt. |
|
| Nem volt és élt ez a malom. |
| bronz törzs a korhadó hídon. |
|
|
Berzsenyi szelídgesztenyefáira
| Zölden és magasan, mint tenyér, |
| gesztenyefád Hélioszhoz ér. |
| Jelképesen, mert ott és itten |
| csak így ragyoghat minden |
|
| és tollad alatt, amely a tárgya, |
| az anyag a szárnyait kitárta. |
| Gyökere mély s éterin lebegve |
| Phoebusz kocsiját megérintette. |
|
|
Helyettem, Párka
| sombokraid közt villogott a Sors |
| piros nagy cseppek ágról és a föld |
| iszamos mint a vér a sok gyümölcs |
| s a Párkák is arany méhek között |
|
| mert ott állt méhesed és zümmögött |
| a sok-sok isten és bogár szava |
| kivenni tőlük csorduló világ |
| pergő orsók és lépek illata |
|
| kisértette időd dúlt pergető |
| álarcban égből hajló ág alatt |
| a zöld titok maszkjába zárva mind |
| emésztve álltál ölve magadat |
|
| szemed csak egyre rajt a zümmögőn |
| tollad nagy néha percent a padon |
| a gyertyaláng halk helikoni lány |
| körötted vad mezei szorgalom |
|
| ó méhes oda már minden remény |
| a sombokrok közül kiáll a kard |
| még egyet azt a mágus költeményt |
| helyettem Párka mondd ki írja majd |
|
|
Tündöklő forrás
|
Hölderlin és Berzsenyi emlékének
| Már csak a rózsákkal beszélt |
| a tübingeni kertben néha. |
| Agyából virágpor szitált, |
| szirmok közt szavak maradéka |
|
| átszisszenve repült ragyogva |
| tovább s egy távoli rokon |
| fénylett s nagy tűzzel is a boglya… |
|
| És nem a kis toronyban szólt, |
| de pásztorok között a flóta, |
| Niklán a berek álmos holdja. |
|
| Már ott állt mind a kettő |
| a kerek és nagyívű térbe, |
| és túl szívünk s szemünkig érve |
|
| fénylett és láttam is, magam, |
| a porzók kristályos porában… |
| Aludtam, szóltam is velük, |
| mely oly üres, a sárga házban. |
|
| arany vályogra rálehelve… |
| A csontjaid ott voltak, – ó, |
| kimondjam-e? – az én kezembe… |
|
| És szóltam, mikor az urna |
| lassan s az ég tollamig érve |
| s benne e rózsák és a méhes |
| forgott az isteni kerékbe, |
|
| mely visz, de mindig egy körön! |
| – Belőle ki? – Egyetlen útja, |
| hogy teljesebben összehoz, |
| mint a vizet a forrás kútja. |
|
| Tündöklő forrás, így ragyogsz, |
| világ!… Együtt és visszahozva… |
| S lejegyzed azt is, ami ott |
| izzott s ragyog a csillagokba. |
|
|
Rettentő szépségek között
| – fölöttem köd, lábamnál harmat –, |
| Hordom s aprítgatom a gallyat. |
|
| Csattog a fejsze az idő ellen. |
| – Meddő?… De védekezni kell – … |
| Nap se látszik… Egyre hidegebben |
|
| a stigma, amelyet ráütött |
| E rettentő szépségek között |
| mind szebbeket szülő enyészet. |
|
| És csattog a fejsze ellene! |
| mindenben s pontosan egyszerre |
| s forgácsának is éle van… |
|
|
Kivénült barackosomra
| – Hamvasmellű páros gyümölcs?… |
| melyik feküdt az éjjel? – |
|
Egy mandularönk szoborra
| Széptestű, csavart mandula. |
| Kiszabta a fűrész és a bárd |
| Mint sziklatömb, göcsös feje |
| a rozsdás drótszálakra dől |
| s ha zúg a szél, bár nincs keze, |
| kiirtott erdőnk mészkőoldalán |
| ujján, mint hárfa, úgy dalol |
| a szöggel ajzott barna húr… |
|
Kapás-emlékmű
| Vörös golyók… Szárad a paprika… |
| s majdhogy ujjamra száll a cinege… |
| Nagy kövek nyomják a vállamat. |
| Könnyű neked zöld cinege! |
| olyan csiszolt, akár az istenek… |
| Szédülve, lábon eget cipelek. |
|
| Déli egünk torzóit – Pheidiász – |
| vad indás hegyről hordom én… |
| Hol pelyva-sár, patics a ház |
| s makkfák között kopog a tér. |
|
| Itt emlékmű alá a cefretömb |
| szárad és vésők helyett, csak satu töm. |
|
| Kapások szobra!… Ide kell e kő! |
| Úgy rakni föl, mint törte az idő: |
| embert, meszet és hatalmasan, |
| ahogy széttépte e kavics a vasat. |
|
| Vállára kapát… Szárad a paprika… |
| Szobor fejére gombos korona. |
|
|
Tudja, hogy készül
|
Egy kapa hangját hallgatom – veri a földet aki meghal –
hallgatom aki meghalok – És készül az ünnep –
Gerendán lábát lógatva – Bacchus ül…
Készül az ünnep… Satuk karók között – s lábát lógatva
ő csak ül – Nem gondol kapára a verseinkre sem – Kihúz egy száraz nádat – alig-alig hogy zengeti – mert tudja jól – sohasem hal meg ő – és tudja mit csinálna
– ha eljönne most a lányka…
Tudja hogy készül a bor – tudja hogyan a szerelem – nélkülünk is kétezerben – mert ő itt marad – és
eljön majd akkor is a kedves…
|
Pozitív kripták
|
Nem az örök, a földi béke kriptái ezek a hűvös hegyi pincék… A kulcsuk is melegít. Kovácsoltvasuk
biztat, mint a kézbe ült, gondűző öröm.
– A teljes örömé! –
Mert földalatti rendszerükben minden, akár a kör, oly teljes és egész… A hordóik lapja is. Mester szabta
mértanuk, akár az égi pályák ívei… És köreikben emberi kézzel égetett jelek. Mögöttük rendszerük
fénye… És a csurgó nap fókusza a csap… A földi rontás ellen titkos számok a tölgylapokon és
gerendákon és a csontfehér falakon.
– Fényükből egyetlen korty! –
És talpraállnak az ásók és kapák közül, mint Lázár, sorba mind… A gyertyaláng a rühes róka farka…
Dani János kezében csak ez maradt… És kiugrik a borz-zsírból a hegyi nyúl… A nád zsupjában csörög…
Titkos kockajáték… Játszanak az óvatos pölék… A somízből a szarvas kristály szeme néz… Szügyében
hosszu nyárs… Előtte, csak a puskájától rettegő vadász… És kicsattan a pinceajtó… Se szél… Csak nyári,
esti csend… És berepül a lány… Nyakában már a szoknya. Akár a tűz, úgy fénylik s az ajtóhoz szorított
sötétből János, mint a csillogó hús, úgy repül bele. A peckes hús, mint szalonna a parázsba… Ó, ti
tündöklő vermek… Pozitív kripták…
– Gyönyörű lüktetés a föld alatt! –
Nem az örök, a földi béke, az élő lélek közös, de szép magányának kriptái ezek a hűvös, hegyi pincék.
Fölöttetek nyugtalan az árnyékokat mérő és hordozó föld. Az időt mérő fák gyökere és az ég
csillagrendszere is zörög. Zörög nyugtalan!… Hallom… Mint kék zsákban a csillogó kacat…
|
A hegyi Marcus Aurelius
Nem lovas… Mén helyett a vágó alján halomba hordott mészkövön ül… Forró kőhalmon ülve törli a
homlokát… Törli, mit rácsapott a világ és a fény, s amint emeli, keze, mint a császáré, mintha áldást
osztana… A keze ragyog!… Nem a bronz… Az emberi kéz… Izzadt homlokáról siklott át a fény a
tenyerébe… És ő egyszerü mozdulattal a zöld és a kék fölé emeli ezt a sós, arany ragyogást… Emeli úgy,
hogy ott is marad a fény… S már ő maga is szobor… Bronz nélkül ragyog… Örökre?… Ameddig itt marad
a hegy, házam alatt ragyog, összehordott kőhalmon a hegyi Marcus Aurélius szobra is… |
Cirreg az esti kotta
| s hol kékek voltak, feketék |
| barlangom körül e hegyek… |
|
Egy nem példánya
| bujkálsz, mint maga az ősz… |
| Borókát, fenyőt válogatsz |
| – piros tenger levél-habja közt – |
| mint szilárd családfák emlékműveit |
| a triász, júra, kréta obeliszkjeit… |
| – S te csak bujkálsz közöttük, mint az ősz?… – |
| Egy nem példánya a történelemből, íme |
| koponyák és koronák között, |
| hogy csákánnyal és ásóval lerakja |
|
Aranyszín okarína
| Kövemen Li Taj-po issza a teát. |
| Magam kortyolgatom a beceit… |
| Kettős hegycsúcs ragyog a vízen át |
| s szavad nélkül is értem verseid… |
|
| Aranyszín okarína repdes. |
| Hol itt… Majd ott énekli telt dalát. |
| Rigó?… Vagy bátyám eltört hangszerét |
| idézik s zengetik, mint madarat, a fák? |
|
| Ki szólhat rólam?… Magam sem ismerem… |
| Lábamnál sárga búzatábla. |
| A tölgy-gyökér a sziklán át fogja kezem. |
| Versembe nőtt… Együtt lakunk e hegyi házban. |
|
| Az oszlop hengerén jelet se hagysz. |
| Csak cirregés… Cirr-cirrr… Te szólogatsz! |
| Mint a tücsök, Po Csü-ji dala. |
| Sugárzik tőle kis házam fala… |
|
|
Nyolc szeptemberi sor
| A gomba már kalapot emel. |
| szarvasok… Vargányák illata… |
|
| Halványkék tüll… A zsalun át- |
| dereng a köd: szőlőn, szobán. |
| A szép Leányka már megért. |
| Reszket melle a szüretért… |
|
|
Badacsonyi képeslapok
| Tőkék közé szalad az iszalag, |
| Függöny mögött a dalosmadarak |
|
| Nem szőlő ez, de elvadulva |
| Görény, pocok és rókák útja |
| s lassan a könnyemet iszom |
|
| a bor helyett… Gödör, árok tele, |
| szeméttel a hordók szentelt helye. |
| Tőkék helyett virul a parlag. |
|
| Némák a dőlt vulkán-falak. |
| Bazalt tövén csak egy-két szemre |
| sugárzik már a naplemente. |
|
| Templom volt, aztán földet fogott. |
| Szétvándorolt a múlt a hegybe, |
|
| melyek előtt csörgő kopár: |
| kidőlt lépcsők, egér, gyíkok. |
| A semmi, néha az se sétál… |
| Korhadt pad zuzmóján írok, |
|
| Kapát nem látott ez az oldal, |
| amely együtt lángolt a borral. |
|
| Ma itt-ott még egy-egy borág. |
| Tört karók, földig dőlve nád |
| idézi a szüret helyét s dalát. |
|
| Itt tiszafát, ott szelídgesztenyét, |
| gyönyörű házat vertek széjjel. |
| szinte már részeg szenvedéllyel. |
|
| Ahol tüzes, épp ottan lett kopasz. |
| Beléndek, koldusbot tanyája. |
| Kapált talajra lelt a gaz. |
| Zsombékból néz a nádas tája, |
|
| hogy jönnek egyre-egyre lejjebb, |
| egy szikrát sem gyujthat alája. |
|
| Kis híjja csak, hogy nem mocsárba |
| rakják az oltványt, szinte fűbe, |
| mert többet csordít így a pince. |
|
|
Barbár szimpozion
| Nincs és nem is volt szolgahad. |
| Szedted és iszod is magad… |
| Sem amforák… Maguk a hegyek, |
| – mint kehely ölén a csepp – |
|
| És csapolva, itt a szomszéd: |
| s a szakállas legbölcsebb szobor |
| felhős fürtjével asztalodra forr! |
| Velünk iszik a fönt és a lent |
| vitázik barbár szimpozion. |
|
| Goethe szavával maga a világ |
| a költészet éden-fátyolát |
| önnön kezéből nyujtja át… |
| Így a nemrég hamvas fürt maga |
| biztos képekkel mintha szólítana, |
| tisztán, és lényege – akár Platon, ha szólt – |
| köztünk ragyog az élő idea!… |
|
| S a szerkezet?… – Mint felelet |
| rácsattan a roppant mechanika |
| s már új holdakról új méheket |
| jelez a hamvas és okos viasz |
| s fut körbe-körbe a szalag, |
| mint tengelye és napja körül… |
| És oly simán, hogy észre sem veszed |
| a legnagyobb is parányok foglya… |
|
| Nyelvünk kóstolja, vagy csak a pohár |
| az anyag kemény és nyers ízét? –… |
| E törzs, mint Arisztotelész |
| tartja az igék és ágak csupasz lényegét!? |
| S kiöntve itt, mint egykoron |
| a mindig és egyre tovább osztható |
| ujjad között úgy átsuhog, |
| akárcsak ott e csillag-fényű tó. |
| Köved fölött teremtő szárnya |
| fénylik a tűzoltó poharába… |
|
| Csepeg a rizling… Csillag csillag után, |
| s míg áll a fejünk fölött a láng, |
| előttünk, mint piacon kofa-viták, |
| szívünkig üt, mint tiszta kártya… |
| Kosárral karján most barna lány. |
| És táncol, mint hajdan meztelen |
|
| Körbe a szobrok… És köztük a flóta… |
| Hangját és testét viszi egy madár… |
| Nézi a kőműves, tűzoltó, tudor, |
| mint nagyító-lencse ragyog a bor |
| tágul és teremt a szárny… |
|
| A kőlapon tündöklő kócsag áll, |
| mintha csak véletlen ideszállt volna. |
| Élő mikroszkóp e barbár szimpozionba. |
| Lába borban… Csőre csillagokba verve, |
| állnak a csapdák kegyetlen kivetve… |
|
|
Egy athéni levélre
| az Akropoliszról köszöntenek, |
| ki nélkül rámcsapott az ég. |
| a romjaikban is isten-oszlopok, |
| – rózsállón fénylik a kezem – |
| egy szép követ hoztál nekem… |
|
| És itt a kő és itt a levél… |
| De Te?… Talán e szép redőkbe, |
| Istenek ruhája!… Vagy a tenger?… |
| Asztalomon nézem a levelet. |
| Egy zöld vitorla suhan ott, |
| mint egykor Byron kövéről |
| szemednek smaragdos kékje |
| suhant a jóni messzeségbe… |
|
|
Ritka pillanat
| Ritka pillanat – a talpaspohár – a malomkőre áll… |
| Rózsaszín sugarak – az alkony szivét – elöntik, mint a könny… |
| Hamvadó színekben – úszik hajók helyett – és hálók fölött a völgy… |
| Két ujjad fölcsípi – elefántcsont a mandula bele – |
| Érzékeny ecset az utolsó sugár – s ahol vadászok állnak – a táj játszik vele… |
| Pettyes felhő a seregélycsapat – Ugat a vizsla alkonyat – s kilép a képből – fütykösét emelve – a mandula ága – és rásújt a kövön – a metszett pohárra… |
|
Tövének vissza sem felel
| Egy-két nap jön a fanyarízű ősszel, |
| amikor könnyű lesz a csont s az ég. |
| Megbarátkozunk a rezgő levegővel, |
| amelytől vattás, szebb e hegyvidék. |
|
| Rókák nyomában járva, guruló kövek |
| bazalt várában zörög a dél. |
| Sólymok, galambok egyre följebb; |
| kering a toll s egy villanásnyi szél |
|
| jelez, hogy oly rövid e pár nap itten, |
| akár a szüret kétszázötven éj után… |
| Suhog a kráter ölében az Isten |
| és már arany csapással ott a fán |
|
| gyantás vérben a fejszevágta jel, |
| hogy lehull, mint az a korona, |
| amely tövének vissza sem felel, |
| ha kérdi: – Kinek leszel az otthona? – |
|
|
A magyar Waste Land-ek
Hegyközségeink pusztulására |
T. S. Eliot emlékének
| s az, ott kint, az sem kell |
|
|
|
Pannon mediterrán
| A górék arannyal megtömve |
| s mint kincstárára néz a süldő, |
|
| Szolgáit lesi, hogy sürög |
| a sok nadrág és cifra szoknya, |
|
| s bár arany a kukorica-cső, |
|
| mint egykor ott, tragédiát |
|
| kopasz ágon, csupasz füge |
|
| kibuggyan… Kis kobak hegye… |
|
| Északra tévedt… Nagyon árva |
| s csak ül… Mögötte a bazalt |
|
| a füge lát… Kék déli tenger |
| mossa lábát, mint itt szeptember. |
|
|
Falusi szonett
| Kék füst bújik be zöld zsaluk között. |
| Fü harmatja fölött a fekete |
| bevonja már az almát és tököt, |
|
| A kertre rávonul az este. |
| Tyúk álmába fácán kiáltoz |
| s az égi sarló sápadt déje |
|
| Így a holdba nem harap kutya. |
| Sötét gömb Ácsék bukszusa |
| s a tűzfalon a szám se látszik. |
|
| Parázs mozog… Nagy úr pipázik. |
| Köztünk jár s nem megy föl a fára, |
| mint szomszédunk fehér macskája. |
|
|
Hegyi naplómból
| Az éveket számlálni nem lehet! |
| A számok csupán csak számok… |
| Az évek ott állnak minden megett, |
| mint itélet mögött a királyok. |
|
| Már újból befulladt az év. |
| Pára lepi és lila magány. |
| Fejszét teszek a fejem alá, |
| mert szörnyű lila e magány |
| s ki tudja, be még ki nyit? |
| Egyedül lakni ilyen házat |
| kisértés mindig egy kicsit, |
| s én igen kegyetlen egyedül |
| lakom e párás őszi hegyben. |
|
| Egy titkos jelre üres lett az ég. |
| Nem hálózza már a seregély… |
| Üres a fönt és üres nagyon a lent. |
| A karók közt üvölt a csend. |
|
| és túl is csak te vagy a part… |
|
| kettős jelükből ki néz rám? |
|
| De nem a magasba, mint a szentek, |
| s hogy zöld legyen a kert, |
|
| Megőrült postás, millió lapot |
| zúdít nyakamba ez a hónap! |
| – De ábécéje mégis hol lehet? – |
| Szólnék a mindent titkolónak, |
| íly árván és vakon mért hagyott, |
| nem is az ősz… e téli hónap. |
|
|
Létünk csőrevett szíve
| lábnyom s egy sáska-arcú gép… |
|
| És reszket a földig csontváz, |
|
| Agancs közt hideg csiperke. |
| Villog és villyog a karvaly |
|
| s még messzebbről a gép zörög. |
|
| s a sáska-arc körül a táj. |
| Létünk csőrevett szíve: kis őz, |
|
|
Kegyetlen látvány
| Ez itt a nyers való!… Sehol a lomb – |
| ruhája, mint kórboncnok asztalán, |
| úgy fekszik a völgy… A hosszú domb… |
| Bibircsók, ragya látszik valahány. |
|
| Nézem… Tapintom… Keményre jegelt, |
| de tudom, biztos nem halott… A tél |
| hiába ül – zord sirató – meszelt |
| pincék között s üvölthet is e kép. |
|
| Csikasz torkából majd virág repül. |
| A varjú sem vághatja ki szemét, |
| mert épp, hogy lásd, anyánk csak ledült. |
| Szép, nemző ágyékát feszíti szét |
|
| a föld, mely szült és befogad… |
| Kegyetlen látvány, pucér meztelen |
| e szívdermesztő hideg ég alatt |
| a sárként kötő anyaszeretet. |
|
|
Miért is
| Lépen halt madár?… Töpörödött |
| kökény a tüskék nyársai között. |
|
| Nyikorog a nád a patakban, |
| ahogy gázolom… De miért is? |
| Mint a madár, repülnék én is! |
|
| Nem térdig, ha ezüst is e sás… |
| Szebb lenne az a villanás. |
|
|
Oszd szét titkodat
| Már csak a tüzet, már csak a prést |
| Az égtől is megrogyó kéményt |
|
| Így áll a dombháton magában! |
| – Rongy jelkép e téli világban? – |
|
| Hallom, ahogy körüljárom én |
| s míg tüze kezet melegít, |
| hét szarvasra vágódik a fény. |
| Törzsek villognak, gerinceik… |
|
| Így vonulnak… Satu szorítja: |
| Hogy állsz még, ránk világít nyitja |
|
| melyben, mint a fürt a világ |
| és lélek… De itt valaki szól |
| hozzánk és hallgatom szavát… |
|
| Megállni ekként alattatok |
| ostyánál fénylőbb áhitat! |
| Nem barbárul, mint e szarvasok… |
| Kis tető, oszd szét titkodat! |
|
|
Az erdei Apollinaire
|
Várkonyi Nándor emlékének
KÜLÖNB LEHET-E, MINT A SÁR? – |
A zöld mohán tintás papír… |
|
A forrás nem nézett a völgyre, |
– A VÉGTELENBEN HIÁBA MINDEN ÚT! – |
Tenyerébe vette az írást. |
a forrás többé szomjat nem olt. |
|
A vízről a tintás papírra dőlt. |
– A SÁRBÓL KI LETT – alá. |
|
mint egy erdei Apollinaire, |
„A MEGSEBZETT GALAMB ÉS A SZÖKŐKÚT” |
csontjainak árnyékára írta. |
– ÁRNYÉKNÁL SEMMIBB, MI RAJTAM… – |
|
Üres ujjakkal folyatta tovább. |
a gólyatoll úgy keringett, |
ahogy lent, az üres kézzel írt betük. |
az égen is olvashattam már, |
– ÉS ESENDŐBB, MINT A MEGSEBZETT
|
|
|
Dante szarkofágja előtt
| Kőkoporsódat érintve, mintha |
| fehér tűz ütötte volna át |
| kezem s a megrendült létbe nőve |
| fekete fényben reszkettek a fák… |
|
| Babérfák hűtötték a fénylő sebet! |
| Ravenna, mint ájult sziget |
| ringott… Néztem a kupolán… |
| Ott lüktetett s a seben át |
| a márvány és mocsár felett, |
| mint élő mozaik sütött a jel… |
|
| hogy szóljak róla, a rejtélyes mező, |
| melynek szívében nem Apollinárisz… |
| Zöld mezőben kék tökély s szavad!… |
| Mint az ivó és figyelő galamb |
| kövezett ég és jelképek alatt… |
|
| Így álltam már Veled s velük a pálma |
| és az arany-szertartás között. |
| Megértettem, a kockák és a Játék |
| miért csattognak azóta is, |
| mért villámlik e két komédia |
| kezünk és márvány koporsód fölött. |
|
| Látom és láttam a mártírok |
| hosszú s a csodák még hosszabb sorát. |
| – Itt állok!… És vagyunk! –… |
| S a Nuovo jégcsap oszlopain |
| a Palota és Kikötő között |
| zöld réten koronás, szárnyas világ. |
|
| Véren, tűzön kiizzadt glóriák |
| Menny és pokol között a tiszta Mű |
| reménye!… Hogy befogad!… Még itt, |
| mint Téged Ravenna; nyitva szárnyait |
| a sas, körmét oroszlán, szarvát bika… |
|
| Kilépve, mintha nőtt volna a tér is. |
| E bolygókkal, köddel tágas mozaik, |
|
a teljes, hullámzó létezés… |
|
| A levelek, mint sötét aranykövezet |
| ívükbe fogtak, hol áthaladva |
| tollat Te feszítettél a napba, |
| hogy tartsad, mert arcukról is tudtad |
|
a Szó nélkül minden üres. |
| Gyémántja nélkül a szivárványban is |
| Üres a lét s a kő, mint koporsód |
|
|
A Ponte Vecchión
| Firenzében, ahol megálltam, |
| és nem a brilliáns és Kert tüze, |
| Éreztem szívemen, hogy ég! |
| Lábam alatt az Arno is szaladt |
| s mint lángoló Tölcséred mélyén, |
| és köröttem az csak tágult, |
| mint távolabb és beljebb, |
| a kilenc Kör egyre sebesebben! |
| arcodnak metszett, tiszta éle |
|
A freskó zenitjén
| Egerszegen ütött szíven a hír. |
| Ott ültem az Arany Bárány alatt |
| s kocsit vártam, mely szép Göcsejbe visz, |
| olajmezőn virágzó fák alatt… |
| A Népszava!… Az adta hírül, |
| hogy itt hagyott… De tisztán ment oda, |
| melyről, ha szólt, akár a gyémánt! |
| S tudom, onnan is tisztán néz ránk… |
| Csak egy fohászt, mely máma nem divat… |
| Kocsmából át gyorsan a templomig |
| s ott álltam már a két torony között, |
| hogy lássalak, mintegy keresve Téged, |
| mert Báránytól a Bárányig az ív |
| rövid és egyben olyan végtelen. |
| S ott Salamon és István közt az ég, |
| – ahol, hogy épp tetőzzön –, leszakadt |
| s a freskóból por lett a köveken… |
| E Jel s a Hír két kézzel fogta torkom. |
| Az üresség… De soha szebb helyet, |
| s mert nincs véletlen és nem is lehet |
| a boltozatra írtam nevedet, |
| az ív zenitjére; kivel együtt |
| indultam és hogy csillogott Dunánk… |
| – Hogy hányszor szóltál értem, szóljak-e? – |
| S a fénykép Szárszóról – Te küldted el; |
| a vers mellett – Attila sírhelye, |
| melynek sarkába fát ültettem én… |
| – De él-e az a tölgy?… Él-e ez a négy?… |
| Vagy csak a sár s a rámszakadt hiány? – |
| Néztem a festett királyok között |
| a magas ív kihullott közepét |
| s láttam arcod… Ahogy próbára tettél |
| akkor s nem Supervielle-t s Apollinaire-t |
| kinálva, de Budán kinálva borral… |
| S ahogy megcsillant és a nyelvemen |
| szétáradt, már láttad is kilobbant |
| szavamat: – De hogy?… Hiszen ez becei? – |
| Nevettél, fénylett arcod és szemed, |
| hogy eltaláltam, mert Nálad ki tudta |
| jobban, hogy íz és fény a versbe-borba |
| biztosan ragyog!… Ki tudta jobban a szabályt, |
| mint tőr s köd nélküli esztétikád. |
| S most ott, magányosan, ahogy szavam |
| a két Torony s a két Bárány között |
| repült, kitöltötte a tört helyet. |
| És a freskó zenitjén, mint ragyog, |
| láttam, hogy fénylik s csak néztem nevedet. |
|
Negyven év után Seurasaariban
| Tegnap volt?… Néhány perce csak… |
| Közben mi is volt?… S ha volt: |
| hol az?… Mintha csak a pillanat |
| folytatódna e fenyőfák alatt… |
| És tizenhét lépés a kiállított hajó. |
| Leléptem, mert tudtam, annyi… |
| De az a negyven!… Az akkort, most folytatom? |
| Áll a hajó a parton, szárazon. |
| Benne ülnek a láthatatlanok… |
| Megállnak itt… Kiszállnak ott… |
| Nézik az esküvőt, kelyhet, papot |
| a sziklán… Öléből semmi ki nem esett… |
| Rózsaszín szirtek a gránit szigetek. |
| Köztük eveztem… Tudtam, Suomi szeret. |
| Együtt készültünk ide, Veled |
| s most mérem: tizenhét lépés, |
| meg az a negyven… A Tiéd, ha három. |
| Visz a tölgyfa csónak… Nem is látom… |
|
Anna Maija Nieminenéknél
| A légykapó beköltözött a házba |
| Nézzük könyvek közül, üvegen át, |
| hogy él a légykapó család? |
| olyan velünk, mint szárnyas anya; |
| s a rég elvált-megtért rokonokat… |
| Gyertyát is gyújt: pirosat-fehéret-zöldet, |
| valami tiszta ragyog fölötted |
| s a nyírfatea magyar bodzával, |
| mintha csak nem is ez a század… |
| Mikor még egy volt… S a szívekbe, |
| mint remény világít az északi este… |
|
Fél évezred
| Mit nem láthattak e szelídgesztenyék? |
| E törzs körbe hat méter lehet. |
| Befogja korával falunk felett |
| történelmünkből majd a fél eget. |
|
| A dombról messze lát… Lenéz: |
| horhók, csatasík, a gát s a bánya |
| nagy sírjából, amint épp kihordják, |
| a viskók vályog-sorát is látta. |
|
| A régi falut, amelyben új az út. |
| A pincékből szellőzik föl a mély… |
| Fölöttük forog a vetési varjú, |
| mint papír-sárkány a tűzhely üstökén |
|
| ott lent… És itt a kukoricás |
| a szőlők helyén, már csak az zörög… |
| Állnak, mint élő fekete tömbök |
| e gesztenyék hittevő erdők között. |
|
| Törzsükhöz vetve a hátam, íme, |
| hol senki, nézem és szólítgatom |
| s megindul az egymásra tipró |
|
| Fél évezred szorít!… Ide szegez! |
| És leszek véle és velük is egy. |
| Gyökerük, kérgük fog és emel, |
| csapdák, szavak fölé is ez a hegy, |
|
| hogy lássam, miként ezek a fák, |
| – érezve fejszét és szíva napot –, |
| mit takar s teremhet még az ág, |
| amit az idő törzsünkön hagyott… |
|
|
Kövek között
Egy bozót-temető 17. századi sírkövén | „Itt nyugszik hat magyar gyalog-katona. |
| Ibrahim, a lovas, orvul vágta le. |
| Apródok hordják a virágokat. |
| Él mind-hatuk emlékezete.” |
| A Hagyott-vár tövében pásztorkunyhó: |
| akácdorongra nylon, rajta gyöp… |
| Néha előjön egy-egy patkó |
| s a sáncon tüzes mén táncol odafönt… |
|
Zrínyi elődje
Horváth Márk szigetvári szobrára
| „Honából ha hagyja, hogy kiűzzék, |
| vesszen, mert eddig sem érdemelte! |
| Jöjjenek a sokaságra büszkék, |
| vagy jöjjön a szultán kegyeltje!” |
|
| Így szólt Márk, a végvári szablyás, |
| aki a törököt tűzzel és vassal… |
| Nem dics volt akkor a kapitányság |
| Sziget mocsarában teli hassal, |
|
| de mindig készen!… Nyeregbe, nőre! |
| Villogott a szablya és a szerelem |
| s tartotta keményen Zrínyi elődje |
| a falakat, itt a végeken… |
|
|
Mikes Kelemen elveszett leveleiből
| Az én Uram engem el nem hagyott. |
| Szorgalmasan gyalul és ácsol. |
| A tenger az ablakán messze ragyog |
| s bár köztük él, megóv a pogánytól. |
| Hát írhatok… Sok is, kevés is dolgom. |
| Az étket asztalára egyedül hordom. |
|
Soproni disztichon
Kölcsey és Vörösmarty tónusában
| Várak-földje mögötted Bécsnek kincseit óvta; |
|
ám, ha a kard fordult, védtek minket is ők… |
| Zárták féltve az ország lejtős, tünde határát, |
|
hol most, mint üde park, úgy szeg a soproni táj |
| drága Hazám s mint szép hajadon lány, kertben a Város |
|
tiszta szemével izen s lángol a selmeci mult!… |
| A szeretet szava szól köveidből és a szivekből, |
|
mert hűséggel együtt él itt most is a szép. |
|
Versek közti jegyzetek a zöld füzetből
Az első: az oroszlánszagú szél
| A monostor már régen magtár. |
| barna galambok repültek ki a rácsokon… |
| Egyik-másik – vagy csak a szárny – |
| és nézik a napos fehér kerengőt. |
| Kukorica-csövektől lángol… |
| A kút vödre, középen, inkább szűrő. |
| Már eladták régen Ferencet is, |
| mint vásáron hajdan a szolgát… |
| alkudott rá egy régiség-kupec… |
| tartotta csak, mint hajdan, |
| búcsúkor, a templom előtt… |
| Keze üres és lyukas volt, |
| Nézték a galambok a kakas hátán. |
| s mikor megkondul a harang, |
| akkor, a nyitott kriptában |
| megzördülnek a kegyúr csontjai… |
| Nem a patkányok, sem az egerek… |
| Az oroszlánvadász lábánál |
| – mert végül is az ütötte le –, |
| csupán apacsot játszanak a gyerekek… |
| Fölöttük kakas, galamb, torony. |
| Körben elvadult orgonák, gledicsiák |
| és Ferencet hátán viszi tovább a kupec, |
| mint az emelő e falak közé |
| fuj az oroszlánszagú szél. |
| A tevét keresztülvezették |
| Aztán a faluban tanyát ütött a cirkusz. |
| Úgy-ahogy, de ment az üzlet. |
| A teve éjszakánként szabadon kijárt |
| és kint a borókás homokon megállt, |
| Feje magasan… Gondolkodott… |
| Egyetlen élő a pusztaságban |
| a szétlőtt zsidótemető mögött. |
| Ekkor történt… Nem csoda, de mégis |
| mintha sírból állt volna oda |
| egy ember s a tevével beszélgetett… |
| Esténkint ment minden tovább is rendben, |
| mert ottkint, már várta Ő… |
| hogy elég volt, tovább áll a cirkusz, |
| Pontosabban a kötélből a teve |
| és semmire se mentek vele… |
| Csóraggal, szóval, banánnal. |
| Lábát csak szétvetette, akár a torony. |
| Ezzel jelezte pontosan, hogy marad, Vele, |
| kivel beszélgetett esténkint a homokon… |
| mert úgy megszánta a tevét, |
| beállt Ő is a Mester cirkuszába. |
|
Farsangi versezet
Csokonai kaposvári szoboravatására
| hogy Somogyban születésnapomra |
| esett e szoboravatás, így az eset |
| kettősen is megörvendeztetett… |
|
| Meg ám, hogy Vitéz Mihálynak |
| végre Kaposban szobra áll |
| s tolla alól már nemcsak poéta-álom, |
| de maga a való tündére jár. |
| Itt vonul előtte ím e karnevál… |
|
| Előtte, mint vidám hadvezér előtt |
| nem éles, szerkesztett fegyverek, |
| de harsány szinpompás sereg, |
| – mint Velencében a vizen – |
| csak itt kövön és aszfalton kopog |
| és ropog a patkó és szekér |
| a város fő útján és terén. |
|
| És e vidám nép fölött és vele |
| feléd integet Kossuth keze. |
| érc-szobor-kezével gratulál |
| és látom, nyújtanád Te is |
| a volt hercegi ház tövén, |
| Te vidám és nagyszívű vezér, |
|
| És ez szomorít és kegyetlen, |
| hogy vidám vezérünk e szemlén, |
|
| Így állsz, csak így Kaposban, |
| hó papíron és vad tájunkon át |
| szárnyalva és gyalog a fél megyét |
| e kis és nagy hazát itt vitte… |
|
| De ragyogsz így is! Akár az ég, |
| bár csak a melled döntheted felénk!… |
| Döntsd is, héroszul örökre! |
| S teszed, szerényen is, mert Vitéz |
| kéz-láb nélkül is olyan legény… |
|
| És hallom – és szavad leint – |
| mert ha farsangi módra is, |
| de szavad komolyan vidám. |
| Hadd hallja hát e karnevál! |
|
| – Láb, minek?… Van itt másnak! |
| Ki is tapossák, amit megkívánnak… |
| A lényeg, hogy nektek legyen |
| másszívű dámák és hercegek!… |
|
| És szemetek is, akár a sas, |
| hogy lássátok, mint akkor én |
| merre tündöklik magyarul… |
| merre vigyen az út e honban! |
|
| most is és akkor is így akartam |
| árván a két palota között, |
| mikor a megye és a herceg |
| kegyesen vállon veregettek… |
|
| Ám a nagyúri karnevál felett |
| akkor is láttalak titeket |
| s mely olyan komoran volt vidám, |
| átírtam pukkasztó eposzba azt, |
| abba a farsangba is festve tavaszt… |
|
| Dorottya!… Hajnallá derülve |
| azóta és most is itt lebeg. |
| Maradjon örökre ifjú bennetek. |
| Fölöttem és nézzétek, fölöttetek |
| pirosló-gyöngyös szárnya zeng, |
| s ha nekem nem is adtak lábat, |
| nem kettővel, de mint a fa, |
| melynek földje a világ-haza, |
| „az áldott országba” Somogyba beérve, |
| ezer gyökérrel, gyümölccsel, levéllel |
| állok ím köztetek vitéz reménnyel!… |
|
|
Néhány xenia párizsi útifüzetemből
Tűnődve az Art Moderne-ben | Nem időszerű, mondják itthon |
| s már maga a szó is, hogy haza, |
| szótári adat… És rég lejárt… |
| Hirdeti nyiltan nem egy modern |
| s hogy Illyés is az utolsó nemzeti már! |
| Hirdeti és bele sem sajog… |
| Tűnődöm és itt látom és érzem, |
| e kicsit Bugacon túli vidéken, |
| hogy amíg róják a nekik új lapot |
| s ahogy fölrakják avatag képbe, versbe, |
| még szép, ha csak mosolyog Párizs, Firenze. |
| Kijut egy-két sor… Mindenütt kijut, |
| mert sok a fa és alig látszik az út… |
| S az enyém?… Külön is kegyetlen |
| e kettős Párizs-somogyi rengetegben! |
|
Úti ajándékok
Egy nemrégidőre emlékeztető kikiáltónak | Döngeti mellét s hívja Marxot is magát. |
| Átszerelt cécót, sőt vádat is kiált. |
| És miért?… Ha ember, nemcsak divatból… |
| – S ha úgy hozná, kiállna-e a sorból? – |
| Én álltam így s mert sohasem elég, |
| nyelvemen mindig együtt a nép és a szép! |
| akár a beszéd értelem nélkül… |
| És íme, ez a különös praktika |
| a tollad alól divattá szépül. |
|
Epigrammák
| Csánki megint megszólalt!… Berzeng s teljes erővel |
| a kritikusra zudítja haragját… S mért ez a vad düh? – |
| Mert hogy az ismeri, sőt el is olvasgatta a művet |
| s hogy nem a rőfhöz – Csánki eszéhez – mérte a költőt, |
| hát neki most s míg jobbkézről nyugtatja a Múzsát, |
| balkézről bele mindent!… Horgait osztja vadul… |
|
| Berci tudós lett s túl a folyón már nyúzza a lantot. |
| Ismeri mindazokat, versbe mi most divatos! |
| Ám, hogy a Múzsa szerint ki a költő és mi a líra, |
| gőze, de még szive sincs… Líránk ostora ő! |
|
| Kész skatulyácskák… Ezt ide, azt oda… Kész is a rangsor! |
| Sőt Pityi Palkót is megkérdezik, oly sokat ért ő |
| s mézük a költők is beleszórják, paprikaízzel… |
| Hejj, kisöreg Gyulaink, megvan-e még az a bot!? |
|
| Hogy mire vállalkoztam?… Nézz ide, itt ez a pár könyv. |
| Olvasd… Arra figyelj és ne a Suttogira! |
|
K. J. 60. születésnapjára
| Jóska a jóért mindig lelkesen égre viharzott |
| s hogyha borult is az ég, bízva a fénybe, remélt. |
| Őrzött, ámde az újért sem volt rest soha s tudta: |
| nemzet s emberiség együtt mindig a szép! |
|
| Csánki nem olvas… Csánki itél!… Így kár neked írni… |
| Minden sablona kész s rádveri, mégha fejed!… |
| Lábad? – … Mindegy, hogyha az is kint… Ez neki játék… |
| Zenghetsz… „Verba volant.” … Lényeg, fogjon a vas!… |
|
| Szajkó, hagyjad a mandulafámat!… Menj el itésznek!… |
| Nem kell ott kikopogni a csontból sokizü magját. |
| Jellel festve a fán a gyümölcsök… Szedje a csőröd, |
| úgyse nagyon finnyás… Méltán illeti tor! |
|
| Fölvett Miska a bakra, de ostort és nem a gyeplőt |
| adta kezedbe!… Te verd a lovacskát… Jószivü ember… |
| Fönt a bakon, de nem üt… Téged is égre dicsér! |
|
| Csánki, szegény még mindig a tájról fújja a nótát, |
| mint a süket birkás!… Unja a nyája is őt… |
| Hol az a rét már?… S erdő volt-e csupán az az erdő? |
| Rengeteg árnya kisért. – Hallga barátom a hegy |
| zord köviből is idő szól. – S fényből, lombszinü lencsén |
| csillagi mély zeng!… Zenghet!… Csánki süket! |
|
|
Pegazus-huszár
| Hogy te az égbe repülsz, kétség nem férhet a jelhez! |
|
Nézd csak a sarkantyúd. Szinte taszítja a ló! |
| Mint a cigány bikaszarvtól űzve toronyba, te költőm, |
|
zengve repülsz!… Hát, dobd el a tolladat is. |
|
|
| Átsüt a csákódon szikrázva a goethei lángész. |
|
Tarsolyodon címered: tűzszinü rózsaszirom |
| s Hunnia csókja a homlokodon, mint glória fénylik. |
|
Színed előtt ne csudáld, hogyha Petőfi pirul! |
|
|
Az Óceánia-kutató jegyzeteiből
„A maszkot most olyanra kenik, |
A skalpokat is megkeresztelik. |
Atyát varázsolnak a szigeten! |
kezében ért kalász ragyog |
|
Ciprus fölött
| Kisebb incidenstől eltekintve |
| a sáv két oldalán narancs, füge |
| és négyezer halott!… |
És a sebesült, |
| – mint fölrobbant mitológiába – |
| kinek maradt még keze, lába, |
| mint barom, kétszázezernyi menekült |
| bolyong az istenek nyomába… |
| Az állat bőg; teje… Az embert; könnye… |
| S már nem a szerelem vad lángja |
| nyitja szép combjaid… |
Páncélos ék |
| nyomul és lucskos Aphrodite szárnya |
| s Ciprus fölött gyalázatosan kék az ég!… |
|
Szép vagy, ámde mégis
| Jánusz mandulafácskáján a virágot a május, |
|
ám az enyém levelét nyár tüze égeti át. |
| Szép vagy, ámde kegyetlen szép Pannónia mégis; |
|
jégbe veted szirmunk. Tűzbe a fák levelét. |
|
Idill?
| Jánusz, mint a kazal, nézd akkora gesztenyefákról |
|
pattog a barna gyümölcs. Tüske alattuk a föld. |
| Mintha Itália lenne e táj és Csánki nyökög: |
|
– Pannon idill! – Ám ő még sose látta milyen |
| ősszel, ahol én járok sziklák erdei közt |
|
sütve az édesen ért barna gubót a tüzön. |
| Hát még, Csánki, ha látnád mekkora zöld koronával |
|
dől az ezüst fügetörzs pincetetőre vadon. |
| Ez sem idill, de közönséges látványa e kertnek. |
|
Ám hogy a sok dallár még sose látta meg ezt, |
| Csánki ne szidj, gyere, szedd a liláshasu bő fügetermést. |
|
S nézd, mi öröm versben s szívben is épp ami új! |
|
Emlékek, köszöntőbe Csorba Győzőnek
| Így élünk, Győző, vidéken bizony |
| s vidéken még jobban, a kegyetlen idő!… |
| – De mondd, ugye hogy Pesten is szalad? – |
| És így utolértél, Öcsém!… De hol van |
| az a lomb, mikor még hatvan |
| kivel – bár agyam nem vésett márvány – |
| oly sok közös szépre emlékezem, |
| mit együtt… Bizony már harminc… |
| hogy ott álltunk Arezzóban mi ketten |
| s a Petrarca-ház szeme deres… |
| Ó nem a szerelem… A könny?… |
| A hideg!… az a szokatlan odalenn |
| nem a szív tüze… Szonettek, canzónék, |
| melyhez, hogy fordítsunk erőt |
| ott gyüjtöttünk e ház előtt… |
|
| És Assisiben, a nem éppen szent, |
| megakadt rajtad… Emlékszel-e?… |
| És átölelt s a csók, hiába mondta, |
| tudtuk, nem a magyarnak szólt, |
| neked… Pirulsz?… Nevetsz?!… |
| De tempora mutantur és benne |
| Ferenc utódja is, e szent… |
| S az óriási festett péniszek |
| a pénzért kinyitott táblák mögött, |
| hogy drágábban, mint a szín-arany |
| s lenyomnak minden mérleget, |
| hirdették Pompeiben a falak. |
| Az utcakő lapján is, vésve, |
| krétával nyíl, a harc iránt, |
| de itt a kemény kőben állva, |
| vezették a harcost a lupanárba. |
|
| Borzöld tenger!… Capri… Solfatara… |
| Édes gyümölcsök, szúrós kaktuszok |
| között gőzölgött Campagna |
| s a sibyllai tájban annyi |
| szellem, de nekünk mind magyar! |
| sugallata és éber fényben lengve |
| láttuk Aeneászt s Pannóniát, |
| Vergiliust… A kék Bukolikák… |
| És mutogatták a sírt, ahol |
| nem egy árva nemzet süllyed el, |
| de honnan épp a költészet emel, |
| miként minket a véletlen szárnya |
|
| Haditerv szerint, mint Zrínyi |
| a hét halmot úgy portyáztuk át. |
| Este a térkép, ha jött a hold |
| ablakunk alatt, akár a kard, |
| akkor kötöttük már a szablyát |
| s korán kicsaptunk, rázúdulva |
| amig Pilinszky s szegény Toldalagi |
| egy szobában délig aludtak |
| és Sándor is az ágyból mondta meg, |
| a Pantheonnál is mi szebb… |
| De újra, hogy ne szidják a pogányt, |
| húnmódra fosztogattuk a Vatikánt, |
| mert csak Attila állhatott |
| a gyöngyöt, szobrot, könyvet és a nőt;… |
|
| Etruszk sírokra esküdött Kerényi. |
| Zrínyi nyomában itt most Klaniczay |
| és Jánuszért hevült Kardos Tibor, |
| míg lovasjáték döngött a Pincion, |
| píneák, élő ernyők alatt, |
| mint Duffy képén kék-sejtelmesen, |
| de bátor zöldben a lovak, |
| zsokék, a pálya és körbe mi |
| szálltunk, szép verseny, nyitott kapu |
| és zászlók és nem a vas, köröttünk |
| arany kalitkát lengetett a nap |
| a sok makaróni és a sajt felett |
| és nemcsak a gyümölcs, a Paradicsom |
| maga sugárzott és benne Fülep |
| és Lukács egy gyepen az Akadémián |
| mutogatta, cipője lyukas… |
| Milyen idők… De szép s bár hatvan |
|
| kék tajtékon és fent szivárvány. |
| Szédülve ültél, ám a látvány |
| nyugtatta idegeidnek iszonyát |
| és Messinában már futottál |
| a mólón, hogy kezeddel mielőbb |
| érintsd a mondák, istenek vizét |
| s ahogy lenyúltál Neptun s Venus helyett |
| úszott forogva, égre fölragyogva |
| a Ion-Tirréni hab határán |
| egy hatalmas matróz ürülék… |
| Az ember, az istenek helyett, |
| – gépek hugyába dőlt szobor – |
| szennybe fürdetve Magna Graeciát, |
| mint lakk-rozsda a reneszánszt, a képen |
| sárgítva az „égi és földi szerelmet”, |
| Madonnát, várat, emlőt, mandulát. |
|
| Giorgione képén nézd ezt a „vihart”… |
| Keserűn nézte Ferenczy Béni. |
| Szobra állt a görögök között. |
| És verseink!… Cataniában… |
| Narancs és tenger, közte láva |
| s útunk apró babércserjék között |
| kanyargott le Siracusába… |
| És ott, a zsarnok szinpadán a Szózat |
| – mit el is felejtett már a nép – |
| szabad tenger szelében szállt, |
| csengett a szó s a kagylós félkaréj |
| mérnöki pontos akusztikája, |
| Ott állt Balázs, Nemes Nagy Ágnes |
| és hallgattuk a szavak visszhang-szavát!… |
|
| És újra Róma, ahol fölcsaltalak |
| Ahogy kinéztél, nem a Sátán, |
| a tér, a látvány s az idegek szava |
| együtt, mint élő Piranesi-metszet… |
| Az oszlopok fölött lehunyt-meredten, |
| mint a megkisértett álltál. |
| Lábunknál dőlt és új történelem. |
| Nem harminc, mint hatvan éved fele; |
| háromezer, Világgal tele. |
|
| Óriás csomaggal a Terminire |
| Búcsú a Széptől?… Ég veled… |
| S a sziklán már magányosan néztem |
| a látnok Sibylla templomát… |
| Tivoli… A Villa d’Este kertje, |
| ahol lefestett aztán az a lány… |
| – És hol az a fiú? –… De nem a kép!… |
| Győzöm, ma újra én és Az. |
| A régi szívvel így köszöntelek, |
| idézve föl a tűnt emlékeket… |
|
|
A kapitány
| Hogy jól lásson és az ólomgolyó |
| találjon mindig pontosan, |
| ezért csillogott fülében gyűrű! |
| Bámulták is a kapitányt sokan… |
| Hitték, szemet erősít az ezüst |
| s padlás zugán, akár a puskacső, |
| arany-keretből nyakig porosan |
| fénylett e szempár élesen elő, |
| mint pisztoly, padlásunk zugán |
| ő célzott rám, a fülbevalós kapitány. |
|
| Mellette bőrből, jólszabott, puha |
| bársonnyal bélelt fekete doboz. |
| Sokszor megnéztem… Benne ült a sas!… |
| Gerendán így, a csákó homlokán arany |
| menyét, oroszlán, sas, pólyák, kereszt |
| és bástyák, nap és oldalvást a hold |
| s még szárnyát sem nyitotta szét, |
| de padlásunk fölöttem szétrepedt |
| s a pusztától a mélykék tengerig, |
| mint délibáb rezgett az ég. |
| Brassó, Ragúza tornya, havasok |
| jéggel-kereszttel lógva, fejtetőn, |
| de csúcsuk közt így is feszesre húzva, |
| a sodronyon, mint zsonglőr, a huszár |
| és patkójától szikrázott e táj. |
| Hallottam, zúgott az a drót! |
| Láttam!… Zengett a vad csikós-galopp |
| s a lóról ím, egyszerre jachtra száll, |
| mint Byron állt már ott a kapitány… |
| Feszült a szélbe dőlt vitorla, |
| olyan ferdén, mint Pisa tornya |
| s fülcimpáján fénylett a kis ezüst. |
|
| Hát nem csoda, mint annyi mást, |
| most engem is szíven talált… |
| Nem ő!… E széles, óriás terep!… |
| És mind… Ez mind, mint birtoka |
| a padlás és a nagy terasz alatt |
| az óperencián a dalmát szigetek |
| és Gács és Montenegró, Hercegovina… |
| Medvék, török és birkanyáj között |
| ebéd után nadrágtartós király, |
| tarokkozott is vele Nikita… |
| És aki lány maradt és itt maradt, |
| zöld házacskából kis madár-szava, |
| tovább csácsogta Stancika, |
| hogy lengyel dámákkal volt a pikét. |
| Csúszkált a lába ide-oda; |
| Vénusszal táncolt a kanász… |
| Szérűn színpad… Madárfogás |
| s az utolsó lándzsázott vadbölény… |
|
| A szétnyílt padlásról bámultam én. |
| cserép között csikált a fény. |
| Már szóltam is neki: – Herr kapitány, |
| ha élne, bácsikám lenne nekem. – |
| De menten visszaszólt a kép: |
| – Minő dolog?!… Padláson tengjek én?! |
| s mint ők Aradnál egy szöget, |
| tán tőletek is megérdemlek én… – |
|
| Így jött le ő, hónom alatt. |
| Szöget is kapott és falat. |
| Mindenki nézte, mint bikát; |
| nem orrában, fülén a karikát. |
| Körében, mint másutt a glória, |
| zsíros legendák, parfűmös Bakony, |
| kondér és kard fénylett s gatyák szaga… |
| Szobánkban máris fata-morgana |
| rezgett s a csontra festett kebleken |
| lángot fogott a rokolya!… |
| Szította csak és szorított |
| a láng a szép selymek alatt, |
| s a jól kifent bajuszvégek között |
| feszült szép illatos szivárvány. |
| melyben a színház és szerep vakít |
| Miramarétól holdas Sztambulig… |
| Fölötte freskó s mint a pávák, |
| legyezők szárnyán földi dámák. |
| Felhők közt rózsaszín, pufók |
| gömböcskék, selymes krinolin-hajók |
| és lóról térdre, lesve az eget |
| huszárok és nem szerzetesek… |
| Andocs sem látott íly csodát! |
| Kardot markoló kemény áhitat |
| sóhajtozott a kunkor léghajók alatt. |
|
| Kit hónom alatt hoztam én |
| s szivarját Mostárból maga, |
| ha intett egy-egy legyező, |
| repült, mint Bugacon a mén. |
| Házunknál így lett legnagyobb legény… |
|
| Már féltem is, hogy zsebbe nyúl s lelő, |
| mert mit tagadjam, mint a pulyka |
| duzzogtam már és irigyeltem őt |
| magát s honát is!… De hogy vigyem |
| padlás-zugába vissza, amikor |
| épp Adakaléba indult ladikon?… |
| S ha versre pendült meg a kedve, |
| Ő Lénaut s Thalyt szerette… |
|
| Néztem, néztem a szétnyílt nagy tetőt |
| s már szólni sem mertem: – Herr kapitány, |
| kiűztük réges-rég a törököt |
| s nyakunkon Ön, mint a basa?… |
| Azért, mert nagy… – Mi erre rím, |
| dehogy írom… – Inkább fejem töröm, |
| hogyan vihetném vissza Önt? – … |
| S ha vinném?… Akkor is marad!… |
| Tetőnk nyitott és állnak a falak. |
| És áll Buda s a létra is… |
| – Hogy néhány fok törött és a török?… |
| Jól látja ezt ő, mert szemét, |
| ahogy szűkültek egyre a körök, |
| csak élesebbre fente az a karika |
| s ha mozdulok, a tarsolyába nyúl. |
| Két párbajpisztolyt von elő |
| s ahogy a kódex és szabály, |
| az egyiket kezembe nyomja |
| és bukfencet vágok majd, mint a nyúl! |
| Mert bácsikám olyan legény, |
| hogy hálából, mint a halál, |
| oly biztosan szíven talál… |
|
| S az ébresztő?… Még ebben is nagy úr! |
| Angyal helyett a kürt s ő trombitál. |
| Recseg a csontrakó huszári mult… |
|
|
Nő a borostyán rőfje
| csúszkálnak le az öregek. |
|
| Csak játszik… Nagy gyakorlat |
|
| s Malvinnak nincsen párja! |
| Oly karcsú már, mint a menyét. |
|
| A lábán nincsen szattyán. |
| Nincs főispán, se pipabolt. |
|
| s mint Csele sarát a király, |
| issza itt Hőss Pál s Nyúl Pali. |
|
| Hanyatt, mint a teknőben, |
| csúsznak a szép ledőlt kövek. |
| Mérik, nyújtják az öregek. |
|
|
A pásztorházon túl
| nyersen adja lényét az ág, |
| ahol magány és szél tutul. |
|
| Fessetek hát fekete lombot |
| A cső, mint pásztor az ostort, |
| durrog-durrog és füstje hajt. |
|
| Se nyáj, se nyár… Mindörökre |
| szilvafák fekete lombja zár? |
|
| a magas sasharaszt között. |
| A varjak fényes begye nő… |
| Csülkök mintázzák a gyöpöt… |
|
| Vadak csapásán jár az ember: |
| cső les rá, csattanó lakat. |
| Gyertyátlan szorít december |
|
| s a pásztorházon túl a semmi |
| kékülő zöldben kezd remegni. |
|
| Egyetlen élet… Nyúl szalad. |
| Tőlem vagy tőled emberiség? |
| Pusztuló gyümölcsös… Dőlt falak |
|
| a kuvik néz farkasszemet. |
| néz, néz, akár a szemetet |
|
| e pásztorház körül… Tíz éve |
| eltűnt a nagytorkú gulyás. |
|
| mintha nem is lenne szárnya! |
| Nem is nyithatna kék eget |
|
| a délkörök csontvázas rácsán |
| s mert gép sincs a kezembe, hát |
| pótolni lencse villanását, |
| nézem az alkony ceruzáját |
|
| mely egyre sötétebbre húzza, |
| feketébbre a szilvafákat. |
|
| az a madár… A pásztorházban |
| szól a kuvik! – Reszket a füzes? |
| Hallgatom farkas-magányban. |
| Csattog az út, keres, keres… |
|
| S rezeg a lélek, mint a tű |
| kékre mázolt hideg hegye. |
| Bujkál a pólus: ember-derű, |
| menny és föld útvesztőibe. |
|
|
Három etüd
| Nyomot, mint holdon a talp, |
| ha tudsz, hagyj örökül ilyent, |
| mely évmilliókon át is egyre tart, |
| pedig nem is láthatjuk idelent… |
| Iszonyú térben vacogó magány |
| levelecskéje zireg-zörög a fán… |
| Világról, Rólad visszacsengő |
| a halhatatlan csak te vagy |
| a mindent kivégző fal előtt… |
|
Tudása titkon ehhez nőve
| Ami volt, már rég tudom, marad, |
| csak láthatatlan mappa rendezi. |
| Csendet sugárzó nagy lapok alatt |
| élnek leglényegünknek sejtjei. |
|
| Magunk, ha alig is, de sejtve, |
| így épülünk közöttük állva. |
| Nem is tárgyai, de teljes valónk |
| oldódik át egy mélyebb tájba, |
|
| mert jelek között jár, aki él. |
| nyílik, mint virág és megérzi |
| jelenben még, de már jövőbe, |
|
| ahogy a legnagyobb csillag alatt |
| egy érzékeny tudásnak lesz a része, |
| mely magán át látja azt a tengert, |
| melynek nincsen se partja, szintje, mélye… |
|
|
A szépen túli messze
| Zöld és csontszín lapok… Én kedvelem |
| az élő és a holt virágokat. |
| Ők mindig voltak és vannak velem. |
| Beszélgetünk a Teljesről sokat… |
|
| És követnek, mert mind igen serény |
| a kérdésben s nem várva feleletre, |
| csak jönnek és fénylenek felém, |
| mert bennük a szépen túli messze, |
|
| s talán ez adja, hogy csak sejtve, |
| de érzem is e szirmokat kezembe |
|
| s e lencsésváltó szép növénytan |
| mögénk néz, de úgy, hogy megadja tán |
| kimondani a porzó idő szavát. |
|
|
A tárgyak közt nem is a szárnyak
| és visszaválaszolva, látom |
| a tárgyak közt nem is a szárnyak, |
| valami fény suhog a kis és nagy világban. |
|
| Mindig köztük és már hozzájuk szokva, |
| nem Azt, de ami lényegük… |
| Így nézem tollam vonalát… |
|
| Hogy honnan?… És ki adta ezt, |
| minden mögül ahogy kilépnek |
|
| ide e lapra is, hol otthon vannak, |
| betöltve házam és magányomat. |
| Akár a halak vagy a lepkék, |
| a soraim közt ők játszanak… |
|
|
Ahogy közelget
| Lakótorony helyett egy cella, |
| de magasan, fönt a hegyen, |
| magasan és oly magányosan, |
| hogy nem is én, a tollam fogja a kezem… |
|
| S ahogy közelget, veszem a ceruzám… |
| Nem is látom, mit is írok. |
| Megtelnek furcsa kézjegyekkel |
| a holdkoronggal préselt papírok. |
|
|
Visznek tovább és gyűjtenek
| Velünk telnek a dolgok és a tárgyak |
| s visznek tovább és gyűjtenek… |
| Egy teljesebb világnak léte reszket |
| üres szavunk, hátunk, szemünk megett… |
|
| Nyelvük – mert él, ki egyszer élt már – |
| szótárukba gyűjtik a csillagok. |
| S nem mérheti a gép, csak kergeti |
|
|
| Valami túli-túlon, vagy itt |
| e porszemen belül e dráma? |
| Itt döng a padló, csak szavuk |
| nem csattan át s nem áll a szánkra… |
|
| Ezt adni vissza, lennél legnagyobb… |
| Késsel állnak körül az angyalok. |
|
|
|
Árnyékán üresen
| Ami azzá teszi a jegenyét, |
| Több, mint a törzs és a zöld |
|
| tudás, mely mindent részeire |
| vág s kórboncnok asztalán az ige |
| nem suhog s hiába, hogy szétnyírt a fa, |
| árnyékán üresen megyünk haza. |
|
|
Áthajló ritka képlet
| Érezve még, de másképp tapintva |
| Majdhogy már egy… És ők szűrik |
| ki vágyik kertjeidbe vissza? |
|
E föl- és így kinőtt világ
| melyet csak rejt a forma, |
|
| s szemünk megoszt a nappal, |
|
| s e föl- és így kinőtt világ |
| kristály azon a tűzön át. |
|
|
Áttéve oly tájról
| Egy borzolt fény hegyes átlóival |
| kagylók, halak fölötti éggel |
| sokszor már majd az asztalomba nőve, |
| betünk közt húz a messzeségbe… |
|
| Ahol márvány partok csillámlanak |
| és ketyeg egy ismeretlen morze. |
| Őrtornya tükrén gyémánt – |
| jelét alig olvashatod le, |
|
| áttéve oly tájról a verset, |
| melynek nem volt s nem is lesz nyelve, |
| de zeng… S a legkisebben át is |
|
| hív – helyette szóljál –, mert kitárt |
| sugározza nyers mértanából |
| élő és teljes leglényegét. |
|
|
És ott lakunk tovább
| Az árnyékok népe külön világ?… |
| Elmennek ők is?… Mint álmaink… |
| Vagy maradnak mégis, valahol tovább, |
| mint elapadt medren a ladik?… |
|
| Állnak egy óceán s egy part között, |
| oly senki-földjén, amelyre tisztán |
| átvittek és ott lakunk tovább |
| velük és szemük szomorún néz ránk, |
|
| mint tökély az egyre csonkulókra, |
| mert emlékeznek és rettenet |
| a volt rózsái, ahogy látják |
| a napot s a kegyetlen dárdás eget. |
|
|
Egy üzenet
| Valaki forgatja füzetem lapját. |
| kristályokkal kezemhez ér |
| egy üzenet s áttenni volna jó |
|
Vakok nem ők
| Hová mennek, hová az álmaink? |
| És élnek-e tovább, hogy újra |
| átlépve kinyított kapunkba, |
| lehet, hogy így egész és ők ekképpen |
| szemük is mindig rajtunk tartják. – |
| Sok ismeretlen él a térben… |
|
| értik mind e láthatatlanok. |
| Ülnek körünkben, asztalunknál |
| s vakok nem ők, csak mi vagyunk. |
|
|
Már ismerem az órát
| A lepkék szárnya ilyen, de lehet |
| ki mindig pontosan… Már ismerem |
| az órát s ahogy suhintja vállamat, |
| leteszem ceruzám… Írni hogyan?… |
| kísértenek a legmélyebb szavak, |
| melyekre nincs se kép, se tárgy… |
| Csak érzed a metszést, amely mögött |
| egy lepkeszárnyon a Legteljesebb pihen. |
|
Kettős teremtés
| s a csillag is mi vagyunk |
| s már lépcsőnek lépked a mész. |
| s e tényben, hogy így vagyunk, |
| kettős teremtés tárgyain át |
|
Pengetik ovális lantjuk
| Tudom… Látom… Itt vannak mind… |
| Kibontja lényegéből azt, ami |
| küszöbig hozza az egészet |
|
| s a nyárból és nyárfákból némán |
| kilép az elrejtett közérzet. |
| Nem is tündérien!… De mint a kés |
| átszabja s fák, kazal lényünkben ébred. |
|
| Szárnyakkal új alany… S közegük |
| elhagyva, ekként mást teremtenek. |
| sorok közt húznak új eget |
|
| a nyersből lényegülve át… |
| melyik a világ?… És merre rejt? |
| De pengetik ovális lantjuk |
|
| a kazlak, a nyár s a fű szénába |
| átrepül fanyar, zöld illattal. |
| Színét már ekként érzed és nem szemed! |
| S míg ott a hold a fényre koplal, |
|
| s mint kezedben e fehér lapok |
| betéve, ők is összehajlanak |
| s hogy tájuk érzed, már el nem hagyod… |
|
|
Értelem szélén
| Erdő és nád között keskeny perem. |
| Rajta szobám, ahol lakom. |
| A hegy és láp titkait ismerem… |
| Az ég is itt lóg… Az ablakon |
|
| benéz… És ő a démonibb!… A sok |
| a semmiben gyémánt fúró forog |
| s azt is látom, a zöld halat. |
|
| Uszony-szárnyon repül, lebeg. |
| Értelem szélén erdő s a nád |
| között itt játszanak velem. |
| Labdázó delfin teste szánt |
|
| tükör-lapon és nem is verssorok… |
| A nagy öböl maga jön értem. |
| Az ég mögött meg is fogom |
| s mert órám áll, időnket is elérem. |
|
|
Az készül itt vagy…
| A pára lassan mozdul, indul… |
| A kék lustán lép át a zöldbe, |
| akár az értelem álom után |
| velem a hosszú, metszett völgybe, |
|
| amig világuk másolják a képek… |
| S közéjük lépve, nem tudom, |
| a most, vagy az elúszott évek, |
|
| vagy ami jön a jött után, |
| az készül itt?… Vagy bennem e délután? |
|
|
Egy gondolat sejtrendszere
| És mint az üzenet – egy magasabb |
| és messzi képlet lényege, |
| az anyagból a szerkezet ege. |
|
| Együtt ragyog a sok külön, |
| de oly rövid… S a szajkó hangja, |
| akárcsak hangszer, látható |
| a ránk mért aranyló magasba, |
|
| ahonnan most pereg az alkonyi |
| s a tér, a tönk, a tó, a tölgy |
| valami másnak lesz az otthona. |
|
| Uj formák belső, mély szava, |
| egy gondolat sejtrendszere |
| kristálya, mintha fénylene |
|
| a tárgyakból kibontja a jelet |
| s mit rejtenek, felénk dereng |
| vak kezünkből s betüm felett. |
|
|
Szirén-vers
| Hévíz tavából, mélyről, vízen át |
| nézem az éger fekete vonalát |
| s a pára közt suhanó fecskeraj |
| tükröm síkjára ahogyan lecsap, |
| megkarcolják s alattuk én |
| lesem, akár egy föltámadt szirén. |
|
| A csöndet kitölti s belenőve |
| határtalan lett most a tó. |
| a versnek is más lenne lényege? |
|
|
Újra csak átlényegülve
| Csak barna sziromféle leng… |
| Árnyéka?… Az sem a világnak… |
|
| Csak némák, de sohase holtak, |
| létük mérhetetlen gazdag… |
| S nézünk rájuk, mint kedvesünkre. |
|
|
Nekem sohase tárgyak
| Mert lelkük van, nekem sohase tárgyak. |
| Vadul kitettek az elmúlásnak. |
| Így sorsunkkal egy és kézhez álló, |
| ahogy titkukba von a háló… |
|
| És sehol sem hagynak magunkra, |
| mert a lényegest hordják karjukba |
| s a szintig hajolnak, akár a lepke-ég |
| s egy nagyobb óceánt húznak elénk. |
|
|
Mint itt e rönk és ott a rög
| Mi jogon vennéd magad külön? |
| Egy vagy a többivel s a többiből, |
| de úgy, mint itt e rönk és ott a rög |
| és rajtad át is az és ő köszön, |
| ami össze s egésszé fogja mind |
| a létezés belső és külső dolgait. |
|
Két vers, ugyanarról
| Mindig ők, mert itt vannak, tudom… |
| Párákban is mélyen alszik a fény. |
| Nem írhatón jönnek rejtett uton |
| s elénk nőnek… Egy virág áll elém, |
| szép álarca alatt is azzal |
| Magunk, ha alig is, de sejtve, |
| s már nem is tárgyai, teljes valónk |
| rakódik, épül egy tisztább tájba. |
|
Oly jó, hogy néha befogad
| Egy isten hazája ez a nádas. |
| aki nem ismeri a pihenést |
| s oly jó, hogy néha befogad. |
| Hallgatom és már-már értem |
| az érdes és tiszta szavakat… |
|
| Néha kék árnyékán megállok. |
| s egy éber, láthatatlan áram |
| tovább emel széthajló nádban… |
|
| Megyek a sásban… Mellemig ragyog |
| a harmat gyöngyös vértje. |
| Beöltözöm s e bajvívó mezőn |
| keresztet szórva földre-égre |
| Páncél-kesztyűben sujt rám tenyerük. |
|
|
Értelmét szólva
| E mészből, amit az idő árnyalt, |
| sugárzik valami szép erő. |
| Szárnya, mint szobor, hegyünkre nő. |
| értelmét szólva egy rendnek, |
| – De hol csírázik az a mag?! – |
| Fehéren fénylenek a tömbök |
| és suhognak egyre a mészkőfalak. |
|
Magunk biztatása
| Semmit sem tükröz vissza, |
| csak önmagát adja a nagy tükör… |
| Össze az sem ér, de legnagyobb |
| mégis és kör csak így az a kör. |
|
| Csak a van fénylik és titka |
| tündéri játék színfalak mögött! |
| Költők, nosza!… Itt harsog varázsa, |
| mint üllőkön szikrázik a csönd… |
|
|
A múlhatatlan
| Mikor végtelen lesz a csönd, |
|
| Csonkjaival s a gyökerek, |
| melyet a mélyben zártunk. |
|
| A múlhatatlan gyűl körénk. |
| Vert ágak, de göcsük ragyog. |
| bontanak ki az őszi napok. |
|
|
Negatív jellel
| Nagy ív, vad lendület, szeretlek, |
| akár a csillagot s a végtelent, |
| ahogy szívem és ablakom előtt |
| kezed a ritka semmibe vezet… |
|
| Ezt látom… Már-már foghatom |
| és mindig itt és ködön-napon át |
| az Isten mindig nyitva tartja: |
| negatív jellel néz a szemhatár. |
|
|
De honnan ez, ide?
| Nem fény ez, s ha fény, nem inneni… |
| Tört szobrokon ragyog, és néha |
| oszlop törzsén s e rózsaszín, lila |
| kísért… Tűnt korszak omladéka |
|
| Athén körül, vagy Cordobába |
| láttam… De honnan az ide? |
| Pincém körül valami cirreg, |
| s e fénnyel tágul a tó vize. |
|
| A halász érzi csak és tudja, |
| megérkezett… S hogy itt az óra, |
| indul a csónak… Fátylas uszony |
| viszi a zöld márvány-bozótba. |
|
|
A roppant maradás
A nemlétező elmúlás versei közül
| És vándorol a foghatatlan |
| titkával, hogy megérik majd a mag. |
| Tartjuk bár gonosznak, nem létezik, |
| csak mind szebbek lesznek a szavak |
|
| mikor szólítanak s magunk |
|
| oly áramot s érzékeny tudást, |
| mely mindent fogad és szólít. |
| A Teljes maga s rendjében mélyen |
| értelmesen tovább oldódik. |
|
|
| Az állandó tovább kezdete |
|
|
S mert az még nem honom
| Érzem, tudom, hogy nem a szél, |
| E borzongás úgy szíven üt, |
| mint a forró, tiszta menny. |
|
| Színe is más… Hangnélküli, |
| de átremeg a véren és tovább |
| onnan, ahol gyökér nélkül |
|
| egy gondolat, hogy fogjam |
| egy belső, messzi hatalomnak. |
|
| a törzsek még élő ajtaján. |
| de sejtem is másik hazám. |
|
| Ritkán, de egyre többször |
| közénk, mint az óceán öléből |
|
| de egyre fojtóbb levegőt… |
|
|
Éles pávakékbe
| Hosszú árnyék vág a dombra. |
| Vállamon mintha jegenye volna, |
| tartom kis présházak fölött. |
| Domború lapján rajzolja a zöld. |
|
| Ilyen az ősz… Poharam ívét |
|
| kéménnyel, híddal és rajtuk át |
| meg is mutatja másik oldalát |
| csillaggal s újra másik háttal. |
| Azon is árnyék jegenyefákkal. |
|
|
Annyira létezik
| Leírni nem lehet, annyira létezik |
| a részek és a teljes mögött |
| és láthatatlan szárnyakkal kinő… |
| Fénylik, mint szaharákban a zöld. |
|
| És cammog a beduin-képzelet. |
| Arany-por körülötte a világ. |
| Lekopott tökély telt romok felett. |
|
|
Lassan testébe nőve
Úgy szűkül a világ, hogy egyre hatalmasabb! |
Már-már kiléphetem a végtelent s a Teljest, |
megcsapolt föld és csillagok. |
S már Krisztus igéin, Kolumbusz reményein |
és Einstein álmain is túl, e ponttá se sűrült |
geometriában az Egésszel, lassan testébe nőve, |
|
És Ródosz oly messze-messze
| Nem lakhatom Ródoszban én. |
| – szívemen túl – ideszegez; |
| húmusztól nyúzott mészbe, |
| melyen nyomod, akár kezed |
|
| Nem lakhatom Ródoszban én… |
| Kövülő testem tündöklő része |
| te, te szólítasz és itt fog |
| melyből a legszebb fürt kihullt |
|
| Nem lakhatom Ródoszban én, |
| és nádból rakhatok ötös-sípot… |
| Hajóm?… Szerencsés égi nép… |
| Hajóm csupán a képzelet… Innen |
| Serceg köröttem már a föld |
| a vas rám jégszilánkokat dobál… |
|
| Zörög, pereg fáidnak lombja és |
| hálójából nincs aki kibont… |
| Magány, szegénység és jeled |
| hegyes gyökérrel mind ideszegez, |
| s Ródosz oly messze-messze. |
|
|
Így közelítve
| Nincs s szívembe szeget kalapálva |
| Dolgozz kegyetlen angyal, |
| Mint aki megjárta mind és újra |
| elébe állt és maga sem hiszi, |
| de tovább is csak rajta vihet át az út, |
| így közelítve emléked és valód, |
| nyitom, zárom előttem s mögöttem a kaput. |
|
Lettél a tüzes fő elem
| Mert vagy!… És ez adja itt |
| És ami e nyersen túl remeg |
| az oszló és osztódó világba, |
| fénylesz s idézve szíved tájait, |
| Oly nyers erő, mely éltet, |
|
Két áram sugár-körén
| – ernyőmbe fogva sugaradat – |
|
| mintha kihullott volna a tér. |
|
|
A világ így és ebben
| Nem tudom mi a közel és távol… |
| Lényed mint a csillag világol |
| valami sugárzó belső térben! |
| Itt és mégis iszonyú messzeségben |
|
| s e borzalmat feledni nem lehet… |
| A halált sem testünk méri ránk. |
| Rettentő képlet szaporítja a teret |
| s a világ így és ebben közös hazánk. |
|
|
Egyedül a kiszórtak
| Présházfalát iszalag futja. |
| Tört ablakon zöld koszorú |
| s mit fölvert, nádja, megőszült. |
| Lesárgult, törpült a dió, |
| a földhöz, melynek lakója lett… |
| a ház végében összebújnak. |
| Kiszórt árvák: csuprok, kaszák |
| és donga, drót egymást takarva |
| Róla, hogy árvábbak most lettek igazán. |
| Az idő öléből csak az árnyék |
| lelke esik meg rajtuk… Talán |
| ez tudja még, e pontos lépés, |
| mely mindig visszatér, hogy élnek… |
| a kidobott világ értelmét |
| Egyedül a kiszórtak értik, |
| kiknek testvére a rothadás, |
| S közéjük állva, rám fénylenek |
| és iszalag koszorúban mintha értenék |
| e jól tagolt és tiszta csendet, |
| mely gazdagabb és biztosabb, |
| mint az A és Z – közé vert szótár |
| és kezünk alatt a megadott szöveg… |
|
A messze is veled
| és olyan távol vannak a fák, |
| fehér és jéggel csipkézett |
| felhőknek látszanak a mandulák… |
| Nem felhők, szerves talaj |
| amelyen elsüllyedt a zöld, |
| csilló homok-táblái között. |
| És messze, még messzebb az oszlopok |
| s a lépcső, melyen a föl és le is mehet… |
| És állnak-e?… Vagy épp csak ködlenek, |
| melyeket kezed naponta megfogott. |
| De rajtuk át e jellel nő tovább |
| a látható s az elrejtett világ. |
|
Hálója itt lobog
| Bevonja mind, amit talál. |
| A felhő eltéved a fák fölött |
| s vadászni már bagoly se száll. |
|
| Kéményben ül kormos keretbe. |
| Rólad tünődik?… Avagy rajtam?… |
| S míg zúg a poszméh helikoptere, |
| ajtómba állsz… Fénylik az ablak, |
|
| a fába metszett és nem árnyék, |
| de túli-táji csillogás ragyog, |
| amelyben – akár ha odalátnék – |
|
| az álmok népe mintha élve |
| labdázna emlékek kertjébe |
| s a labda átszáll, hálója itt lobog. |
|
|
Visszatéréskor
| fölnéz… Aztán helyét keresve |
| indul s e kettős némaságban |
| – Együtt néztük meg Granadát? – |
|
Egy ötödik évszak
| Rám, aki gondol, nem ember az. |
| Valami érzés, mely bolyong, |
| mióta nincs semmi vigasz. |
| Egy ötödik évszak klímája fog. |
|
| Olyan derű, amelyben méla |
| s nagy ritkán megemelve, néha |
| a lánc alól valaki néz rám. |
|
| Tűnő vonás hullámzó tükre |
| suhog, mint parthoz a homok. |
|
| Fekete sziklák horgonya fog. |
| Fénylik a lap, ujjamon át |
| üzen és hallgatom szavát. |
|
|
Mert ami lehetetlen
| Lehet, csak Granadában jársz talán |
| vadul-zöld ciprusok alatt?… |
| Mert elmentél… Ezért oly némák |
| és sárgák e rózsaszín falak … |
|
| Sárgák, de most is zöldre válva |
| Fra Angelico fest e fákba |
| az udvaron a rózsáid között, |
| míg te Velencében megállva |
|
| a nagy, piros torony fokán |
| tünődsz, alig gondolva rám… |
| De este, tudom, mikor a hold sajog, |
| elindulsz, érzem, könnyű gondolán |
|
| felém… És lehet, hogy máris itt? |
| Mert ami lehetetlen, foghatón |
| nyújtja kezét s szólítva, újra hon, |
| árnyékod ajka mozdul a falon. |
|
|
Öt érzéken túl
| itt suttog Dionüszosz ajka. |
| Este, mikor a lomb vállamra üt, |
| egy érzés ül mellém a padra. |
|
| A kőlapon tárul a barlang |
| s kilép, akiért itt vagyok. |
| Nem földi, de égi sem e hang, |
| inkább úgy, mint a csillag ragyog… |
|
| Ő szólít, mert ott járt velem |
| a sáfrány-színű hellén hegyeken |
|
| öt érzéken túl, mint a hatodik |
| hozza s átadva pincém kulcsait |
| körénk feszül a kőasztali kör. |
|
|
Mint tölgy mellén
| Nem a kétes távol peremén, |
| de itt, szétnyitva fátyolát, |
| völgyed ölén – mint ifjú pásztorok előtt –, |
| rég kóstolt tájadon megint |
| – idézni élő sejtek egét –, |
| s szirom ajkán, amit takart, |
| szép lényege fekete visszhang |
| szűk partok között… És almadin |
| kristálylapok tükrén lila |
| csermely csörög… És pengeélü hab |
| kék szirmok zöld bokraiba… |
| Gyémánt tövis, örökre már |
| s mely átölelt, most látom |
| pillás forrás-mohák és medvefű |
| szigetjén, ezüst gyertyán-liget |
| lágy fényében elcsattant villanás… |
| Testtelen, de lángjával mégis |
| fényesebb és szívem fölött, |
| mint tölgy mellén villám után |
|
Az arany-körön kívül
| zsongó törzsembe, örökre egyedül, |
| elszállt szárnyas lakóimat! |
|
|
Valami visszhang
| Csak valami zöld s valami dal… |
| Nem fák lombja!… A remény? |
| És e dal?… Sehol egyetlen madár, |
| de szól… Valami visszhang |
| e kietlen hegyen énekel tovább, |
| az a most sincs, sehol se madár. |
| A gyertyánfákban nő a zöld |
| Fénnyel kiteljesülni újra |
| adj szárnyat, mint a zöld. |
|
Ha éjszakát is hord
| de mindig szívig ért a szárny. |
|
| – Ilyen? – … Kérdeztek így… |
|
| szül… S adott is magából… |
| mint a test egykor a sárból. |
|
| De abból, csak te az egy, |
| ki szólít, hogy élni kell, |
| ha éjszakát is hord a menny, |
|
| Ám benne így… És ekkép a csont, |
|
|
Idézd reménnyel
| Táblát, ablakot rá isten se rakhat, |
| de az a sárga-rózsaszín ház kísért. |
| Az időben vissza |
a szépülő értelem megy |
| egyre-egyre érte… |
A tér megformált benne |
| a végtelen ez a sárga-rózsaszín ház. |
| Kék bárányfelhők ballonjai |
| Kék bárányfelhők ballonjai |
emelik sarkait. |
| Szélkakasa arany tollaival |
| elhomályosítja a csillagokat, |
| melyek kegyetlen földre vernek. |
| Vad szédület, vigyél |
s idézd reménnyel |
| és azt a megformált teret. |
| Nem kőből rakott |
emberré szülő házamat. |
|
Profán triptychon
Középső rész, egy még házzal
| Iszonyú délután… Szép rettenet… |
| Két tarka és egy fekete kutya |
| fogad a már kerítés-sincs megett, |
| ahol az útnak sincsen útja, |
|
| de rajta megyek, ahol a többiek, |
| kinyílik… Egy konty fészke libeg |
| kő szárfa-rámák közt zöld semmibe. |
|
| Bosch rakta kép… Madár kisértet, |
| Az idő nyers vázlata éget. |
| Tülök szavát bent jól hallani. |
|
| A vak tükörre sorba föltapadva, |
| most egymásután, akár a film |
| leválnak; egyik, majd a másik arca, |
|
| Kerek torony, szép fehér kályha, |
| tornácról rejtett folyosó. |
| Az elveszett gyerek csontváza |
| jegesen fénylik, mint a hó. |
|
| A mordály-csőben állatok s egy lélek |
| vonít zöld puskaállvány plüssén. |
| A pálcák lovakat cseréltek. |
|
Az egyik szárny, megérinthető talányokkal
| Gerendát bikavér?… Attól lehet… |
| A füstölőből most ki lép elő? |
| Kiknek talpától reng a mennyezet? |
|
| fehér és másutt csupa lyuk. |
| Font rácson át gyümölcsös?… Sírkert?… |
| Törzzsel-lombbal az álmuk |
| s nem hozza vissza semmi szent. |
|
| Hiába… Fejetlen mind a kettő… |
| Donát és Vendel és e festmény |
| kiszúrt szemén át dupla cső |
| és puskaport köp rám a fény. |
|
| Ez, vagy ezt sem?… S ki hagyta ezt, |
| az elvittek, sorba eladtak? |
| Kié volt és mért, hogy nem ereszt |
| a volt, e hely, az ablak?… |
|
| e pincék fölött is dohosba |
| megjövök. Beállok e semmibe |
| villogó fogak közt forogva. |
|
A másik szárny, csellóval, holddal
| Nézem helyét s hiába nézem, |
| hogy itt volt élő, ami volt. |
| Gyönyörű cselló bukdácsol az égen. |
| Száraz belén penget a hold. |
|
| s a hurkák füstjében megállva |
| és egyre kormosabb a szárnya. |
|
| Tatár, ha látná, megesne szíve. |
| Fekete angyal áll az égen. |
| Kit és ki őriz?… Nem tudja senki se… |
| Magam sem – hazám! – réges-régen. |
|
|
Lábamnál patkány
| Száz év után puha a zsindely. |
| Nincs mit fedjen, inkább lebeg, |
| vakszemű cetként úszik a tető; |
| földbe-fult falak, emberek. |
|
| Lenéz a nap az égi karsztról. |
| Süllyedt hajónak nézi, vályog |
| a téglák résein s az ablakon |
|
| És patkányokra lő a mester. |
| Kirakja… Icce-bort kapott… |
| Hajdan, ha nem volt negyedik ember, |
| ő lett!… És kártyát oszthatott. |
|
| Ében tyúkól, a zongorában. |
| Vak sár, vak cet között az óljuk |
| zörög s a nap az égi karsztról |
| nem is várja, hogy szóljunk |
|
| e versről is, hogyan került |
| e házba, padlóra szegezve. |
| Magam is mély és furcsa lázba |
| állok zöld tollal a kezembe. |
|
| a cet, hogy leng a padló, a falak… |
| A ház vagy én?… Ki búcsúzik? |
| Lábamnál patkány, hajamban halak. |
|
|
Mint az emberi történelem
| Mocsarán szivárog át a patak… |
| Az idő?… Ráér… Az élet, csak kísért, |
|
| s e gátja sincs, kereke volt, |
| döglött tavaszban vigasztalom. |
|
| Csúcsa a sarkcsillag maga! |
|
| ahonnan és ahová minden befér… |
| ujjcsontjaim fölött az ér. |
|
| réteges tőzeg szivacsába, |
| – mint az emberi történelem – |
|
| Mert olyan ez, ahogy letarolja |
| a tél, mindig visszajárva… |
| Versenyt ragyog a torzsa, |
|
| Közöttük ostor leng… Ahogy a szél… |
| Alattuk bedőlt kútgödörbe |
| nyakán a kolonccal, tágul |
| az elveszett pásztor csöndje |
|
| aki mindezt ide szögezte. |
|
|
Egy cella-térben
| A remetéhez járnak néha, de itt |
| vad szirt, kastély, torony helyett |
| magyar magány egy cella-térben |
| s ki számolja a versek szavait? |
|
| A kastély tornyán valaki sétál. |
| Ősszel, mindig csak ősszel látom. |
| Átlép egy tiszafáról s föltűzi |
| forgóját és csak megy tovább az ágon. |
| Leírni nincsen rája tinta, |
| a tornyon át hová megy vissza… |
|
|
És györök felől
| Ott ültem, faggatva a jósdát, |
| s most itt ülök Pannóniába. |
| Ciprus helyett a jegenyék |
| és tenger helyett a tó világa. |
|
| Delphi kisért s az őszi nap |
| és szíven üt ez a magány. |
| fénylik… Suhog a kaszaélű szárny |
|
| s a jósda is: – E tájon mindig így lehet… – |
| A borbogár gyászával tölti poharam |
| s nagy este jön, látom, házam felett. |
|
| Este és holdtalan, csillagtalan. |
| Nem látom azt sem, mit írok. |
| És Györök felől kabóca-dallal |
| a tollamig fénylenek a sírok. |
|
|
Kívülről fénylik
| Erőltetett… A dal sem igazi. |
| Konzervgulyás, birka helyett. |
| Mintha lopnánk és kés fojtaná |
|
| – Batárok, puttonok, hová?… |
| Látom, vagy láttam szárnyatok? – |
| Egy óriás pillangó himpora |
| messzi magasból még ragyog. |
|
| A tárgyak arca és az emberé |
| korváltóba, tudom, kopott. |
|
| egy kép elé, bámulni azt, |
| hogy szüretel, ki szőlőt se látott. |
| Kívülről fénylik, nem belül. |
|
|
Farkas helyett
| Zöld rácsait átrendezi a hegy. |
| Az évszak is kezére játszik. |
| Sárgára mossa át a permetet |
| és mész, kavics és csont csillámlik, |
|
| s jönnek a nagy hegyi gigászok. |
| Szakálluk szél, hatalmas lábuk |
| Teli szivacstól görnyed hátuk |
|
| és fuldoklik a völgy… Amott |
| csontig vágott sebet kapott |
| vályog falán a zsuppos bárka. |
| Alighogy áll a sárga árba. |
|
| Átrendezi a rácsait most újra. |
| Szép rőtről csupasz venyigékre |
| s farkas helyett az ember és agancs- |
| talan jön le a szarvas télre. |
|
|
Ekként kicsit
| Maulbertsch innen nézte le |
| és egünk Sümegre tette át… |
| Ott látom ezt a balatoni fényt, |
| az színezi a nagy-templom falát. |
|
| Halászaink már észre sem veszik |
| János és Józsefek feje fölött, |
|
| A megnyilatkozásnak fénye is |
| az arcokon, akárcsak ott, |
| s az osztrák ezt látta és a létrán |
| gyorsan borz ecsetet fogott. |
|
| Ekként kicsit magyar remek |
| Rideg kanász, menyecske és halász |
| így lettek szentek, angyalok. |
|
|
A szántódi révre
| Északról még fénylett a Lilla név |
| és esküre emelte két ujját Tihany. |
| Nézte Mihály és sóhajtott, – soha – … |
| Megingott és indult a rév- |
|
| hajó: Szántód–Tihany, Dorottya–Lilla… |
| Nézte könnyel a tengernyi tavat. |
| Sirályok fénylettek latin-lila |
| felhők között, mint háfizi szavak |
|
| s kápolna és mocsár között a rév, |
| a mindig szent, mert átemel! |
| Táncolt a lapát-vitorlán az ég |
| s hívta Somogy méhes erdőivel. |
|
| Kongott a híd, a tölgyfából rakott |
| s lovak, disznók közül kilépve |
|
| s tűnt kócsagokkal az a szó és az a rév |
| vaskompok oldalán ragyog. |
| Széphalmi úr, Dorottya, Lilla él! |
| Hozzák-viszik nagy hófehér lapok… |
|
|
Jelenés?
| s átlátszó, rezgő mozaik alatt |
| döngött, mint méh a bika szarván… |
| És egybe-olvadtak Bizánc és Granada, |
| törzsek és táborok – virágok, harcterek |
| a barlangtól e papírlapig, |
| s mögöttük zebranyáj üget… |
|
Dunának, Oltnak?
| Hazám az is, mi rég halott… |
| Beitta agyam és a szívem. |
| A földje él talpam alatt. |
| Szablyák villámlanak az égen |
|
| és fényüket feledni soha… |
| Igák súlyát, azt sem lehet! |
| Egy pásztor tülkéről ébred |
| könyveim között Napkelet. |
|
| Képek, melyekről ifjak álma |
| talán, ha kél, még ezután. |
| Nem szégyellve apáik múltját, |
| legszebb virág lenne a fán, |
|
| melynek szirma alatt felnő |
| s új korszakot nyit majd a szárny, |
| mert oly avas, hogy – Dunának, Oltnak? – |
| A világnak egy a hangja már! |
|
|
Repülőnk találkozik Don Quijotéval
| Mint zöld bársony a császár előtt |
|
| Narancsfák s oly sötétek, |
| hogy Afrikát idézik és a mórt. |
|
| s egy gólya dárdája feszül |
| a szélmalmok kör-bástyáira. |
| A lovag álma meg egyre följebb |
|
| talárban úszik már velünk. |
| Két légcsavar előtt gebén… |
| Ó, drága, bátor Don Quijote, |
| törékeny gyémánt, tiszta fény, |
|
| Hogy lássalak!… Azért jövök |
| s már tépett sas, felhőnk alatt |
| zuhansz jeges sziklák között. |
|
| A tíz malom szunyog se ott… |
| Por-négyszög csak az El Escoriál! |
| De Téged kocsma, sár újra emel, |
| mint sárkányrepülőt a szárny… |
|
|
Spanyol füzetemből
| Aranyból verve dől a tér. |
| Vissza kalásza veri a fényt. |
| Magányos pálma áll a közepén; |
| bíbor és fekete történelem |
| sötétzöld szárnyain lebeg… |
| Két jámbor szent, egy izgága bölcs |
| trágyában és a fényben állva |
| Kaktusz-karámban narancsliget. |
| Tüskék mögött az ember, állat. |
| – Tanya ez itt?… Vagy maga a világ? – |
| Nem is látom már Andalúziát… |
| Követ a kép: – Kaktusz-karámba!? – |
| S szöknél… És átjutsz Afrikába… |
| A toreró kocsmájában egy este |
| szikrázó bort kaptam… Akár a vér!… |
| s az asztalon fehér kenyér. |
| Templomban se ily tiszta áhitat |
| s poharam, mint kelyhet, e fényen át |
|
A nagy tabló
| Ezt vártam én… Már régtől ezt a percet, |
| hogy lábam szikládra tehessem, |
| Hispánia… És titkon – bár reméltem –, |
| nem gondoltam, hogy ezt megérem, |
| hogy itt az Alcázár tövében |
| próbálgassam a toledói pengét, |
| mint egykor Zrínyi; nem itt, de ott |
| a tüskevárak közt, ahol lakom: |
| Babócsa, Berzence s egy tégla-vár, |
| mit széjjelverni kész német, tatár… |
|
| Most itt magamból kilesve, |
| nézem várkastélyodat Toledó. |
| Vörös szikládat, gót bástyáidat |
| s ott lent a San Martin hidat… |
| De más ez így!… Együtt és romtalan! |
| Ahonnan jöttem, a magyarnak, |
| mit érez itt, kimondhatatlan, |
| hogy mindig csak a tűz s acél… |
|
| Nézem e pengét… Hozzám beszél!… |
| Nekem és nem e vásári népnek: |
| – Te tartasz most! – De én tartottalak! – |
| És míg kosarában kezem ég: |
| – Hallgass! – súgom. – Szép volt, de már elég |
| a Zrínyi-sors, Balassi-tánc… – |
|
| Folyó ívében büszke Toledó |
| ne pengéd, Grecót küldd nekem!… |
| Házát is láttam… Még Krétában, ott |
| s gályás Velencét is, ahol lakott… |
| Egy régi ismerős Pannóniából |
| áll itt műved csodálva s városod, |
| s ahogy Orgaz fölött rámnéz szemed, |
| amely szablyát alig, de ecsetet, |
| s a nagy tabló sziklát-lelket ragyogva… |
| Hadd térjek így, Veled, honomba! |
|
|
A Giralda alatt
| Egy sekrestyében több van itt, |
| mint amit meghagytál nekünk |
| füstölgő magyar történelem, |
| szennyezve hazát és egünk. |
|
| Kövek?… Csak föld alól… S lókoponya; |
| cirógatlak, de itt ragyogva |
| töretlen úszik Krisztus, kagyló; |
| arany horgonyt vetett a flotta |
|
| és fényben tobzódik Sevilla. |
| Kert-tükrű, kékszemű folyón |
| a hold nekem kétágú villa |
|
| s nem vízre, de szívembe verve!… |
| És azték-magyar vér csorog |
| a fényes, hűs márvány-erekbe, |
| mit ránk mértek a századok. |
|
| Állok a pajzsos Szűz alatt. |
| A mór torony fölött forog… |
| Most vált a szél!… Nyakat fölszegve |
| lesem s körben magyar Kolumbuszok… |
|
|
Levlap Granadából Baranyába
| Igen… Ide kellett a pénz! |
| fénylett a kereszt s az arany |
| Madridból átfolyt Flandriába. |
|
| Kert és ötvös… Soha egy végvár! |
| És várhatta Lajos király. |
| Az folydogált, csak a Csele |
| s fénylett a baranyai táj. |
|
| És lőn!… Bizony, hogy lett csoda! |
| S melyik nagyobb?… – Hogy itt vagyok, |
|
| mert kelet jött otthon is! |
| Dráván a híd s nagy mozaik |
|
|
Magyar 17. század
| Itt állt az erkély… Rajta állt |
| a Múzsa s míg nézte a tájat, |
| nem Vénuszt, kérte a halált |
| s körülfogták másnap a várat… |
|
| Ha fölnézett, már ő sem látta Őt. |
| Szíve fölött csak falba lőtt golyót. |
| Petrarca… Dante?… Kis jobbágy-sereg |
| s had-mérnökének versbe szólt. |
|
| – Úgy rakd a templomot, hogy védje… |
| Szentélye legyen várunk vértje – |
| s ahogy kinézett, máris látta, |
| torony helyett hogy épül bástya. |
|
|
| Fegyverkovácsokkal hosszú vita. |
| Farkasveremben rövid muzsika… |
| Egy könyv… Egy iskolának terve |
| és sok arany… A Porta és Velence… |
|
| – Török?… – Tatárok! – Már repült. |
| Fürjek fölött patkó és csalogány. |
| Forgóján harmat s vér nyoma |
| s mintha hollót vinne a buzogány. |
|
| Már életével kifaragta azt, |
| de dalmát mestert hozatott. |
| – Oroszlán fején legyen a lábam! – |
| Vésette így a szarkofáglapot. |
|
|
Egy rom-kertben
| Sarokkő volt és szétesett… |
| Oszlopfej-rózsa?… Elrepült… |
| Hogyan koccintsak veletek, |
|
| e parlagi, vad reneszánsz |
|
| akikről egyet-mást tudok. |
| Sarkantyútok még pengetik |
|
| S e kút?… Mi volt a harc után, |
| ha véres volt s lyukas a vért?… |
| Mit nem adnék, ha tükriből |
|
| és az a jel, mely hirdeti: |
| sarokkő, rózsák, oszlopok, |
|
| egy elveszett kor küszöbén… |
| fölvirrad-e még az a fény? |
|
|
Pontosan talál
| Kinyítják éküket a vadludak. |
| Seregély-fátylon érces gágogás… |
| – De hol még a szüret? – Lúdbőrös fürtsorok |
|
| ahogy vonulnak rom-várak felett |
| zengő haddal, mint a történelem, |
| mely szüretet itt sosem engedett! |
| Sárkányfejek a kőcímereken |
|
| s izzó golyód is falba csap. |
| Nem érlel!… Bemérten talál |
| s pora, mint füst, pincénkre száll. |
|
|
A murteni toronyból
| Itt verték a mocsárba a svájci parasztok a burgund |
| Zápolya Jánost s fő-zászlósurakat, lovagokkal |
| nyomtak a káka közötti iszap sürü, barna levébe… |
| Vitte a hírnök s Fribourg városa zengte tovább már: |
| – Nem uri kard, de a nép keze védi ezentul e földet! – |
| Mind, ami nem sikerült Dózsának, e dombsorok alján |
| győzött!… Büszke szabadság síkja ragyog föl e várra!… |
| Állok a murteni bástyán… Lengnek a kantoni zászlók. |
| Fényben a hattyu s gyász szine csattog: Dózsa–Temesvár! |
| s túl a hegyen erdők parazsából lángol a trón rám… |
|
Kocsma-cégér
| Megdermedt idő… Tovább se lépett! |
| Kör-őrtoronyban íj ívén a pók… |
| Jeges hegyek… Zord vertikális képlet |
| s zergét szőtt szőnyegen hajt a kopó. |
|
| Medvén alszik az őr, kezében jegy. |
| Sólymokkal játszik tornyában a pap… |
| Ki jön s miért, nem figyel… Egyre megy |
| s arany zsinóron bíboroskalap |
|
| fityeg a sekrestye gót ívibe |
| s az ujjaim között csobog a kút |
| gleccser-tejből leszűrt hűvös vize, |
|
| hogy véle oltsam gyomrom, homlokom, |
| mert nyársba húz a perc, rámsujt a kő: |
| kocsmán Mohács évszámát olvasom. |
|
|
Szent-Gallen alatt
| Mint egykor azok, akiktől származik, |
| végigszáguld… Szent Gallennél kinéz: |
| Áll-e az a torony?… Zöldell a réz!… |
| S az a lovas, az int, mert ott lakik… |
|
| Ő int, mert itt maradtak csontjai |
| s hogy itt vagyok, hűségesen kisér. |
| Egyenes ágon hullámzik a vér. |
| Ép ezer év!… Ki tudna ellentmondani?… |
|
| Ily távlat fénylik!… Nem a Jungfrau |
| s a pusztáról ki jött, tünődve int, |
| forgatva sorsa kódex-lapjait, |
|
| mely egy azzal s azokkal mind, akik |
| már látták s bár toll nélkül, de rendre |
| emlékeznek nagyobb s magyar hegyekre. |
|
|
A vándor elhagyja Helvétiát
| Kolompolj tisztes, lomha unalom. |
| Nagy tőgyek úsznak hersegő fűben. |
| Nem vér, zöld trágyák langy lepényei |
| hizlalják földed, kék Helvétia. |
|
| Béke és pénz, tőgyes felhők hona |
| hová visz, mely hágók fölé utad? |
| Kanyargó milliók betonba, de |
| légylepte milliók csontvázai és |
|
| sorra vesztett csaták szent síkjain |
| mocsár… Huszárvár… Magyar martalék |
| s nyakalt fejek szájából ostya-szó: |
| – hazám – … S tört szablyák érted is világ! |
|
| Fagy és szél véste zord szoborcsoport, |
| Alpok, egy beteg kontinens szivén |
| ragyogsz…Hókeblű márvány, ég veled! |
| Kolompolj hizlalt, tőgyes unalom. |
|
|
Ez formál, oszt
| szemében sarki táj ragyog… |
| Így látom ezt az őszi fényt, |
| s benne, amit majd itt hagyok. |
|
| kék távlatok jelrendszere |
|
| Ez formál, oszt szívet, hegyet |
| s gyűrt rétegekkel az idő |
| feszül, vetődik, betűmre dől, |
|
| – Mi látszik még?… És ki marad?… – |
| Vad jéghegyek villámlanak |
| s tüzükből, mit itt hagyok, |
| lyukas salak… Az sem ragyog… |
|
|
Ahogy süllyed
| A légnyomás kék tűje szívemig |
| feszül… Arany időm repül. |
| Sötét, már tudom, ez a tét. |
| Süllyed s a kert füsttel telik. |
|
| Az ablakon bevág, amit magam |
| szítottam s mint a mérget nyelem… |
| Rajzomról almafa tört vonala |
|
| Rajzok, szavak édeni vadonán |
| hüllők… Toronymély mocsár |
| s ahogy süllyed a lélek és merül, |
| a krétakor iszonya visszajár. |
|
| rajzolja azt az oly biztos jelet. |
| Végigcikáz az őrült grafikon |
| villámhegye fejünk felett |
|
| feszül… Kozmikus vihar terül, |
| sötét… És tudjuk, mi a tét s napunk |
| bár áll még, a létezés kihül. |
|
|
Mélyebb lényegét
| Nem is a hőség… Mélyebb lényegét |
| mutatja meg… Szövetkezett |
| s mi eddig volt szemünk megett, |
|
| kilép a héjon, csonton át |
| s repül a zöld ajtót kinyitva. |
| Barlang öléből fénylik a világ |
| s a démonin sugárzó tinta |
|
| és vele száll, egyetlen szót sem írva |
| a toll, érintve mind!… Vagy ezt se?… |
| De ábrák kongnak kék lapon |
|
| és tisztán lép ki az a minta, |
| amelyről másol az élet egyre, |
| teljes világgá mindent vakon. |
|
|
Mintha szólítás szólna
| A szántásból kitört a zöld. |
| Közüle mintha szólítás szólna, |
| hallgatom és hallgatja a föld… |
|
| Már helyükön nem is a jegenyék |
| s a pára rettentő csendet hordva |
| e hallgatásban a minden lényegét |
| hegyem körül szótlan kimondja. |
|
|
Mert benne élnek
| E végtelen köd és sejtelmei |
| oly biztatón és jól szemlélteti… |
| Ezért, hogy kedvelem, mert benne |
| élnek időnk s a tér szellemei! |
|
| Kihaltak a hegyben a tehenek, |
| s békéjük megszentelt varázsa, |
| mint aranyló flamingó libeg-lebeg |
|
| Hogy ekkora magányt hogyan lehet?… |
| Csak nőnek tetőmre a hegyek |
| s a fáim, kiknek, akár az atyjuk, |
| rám villantják süket zöld malasztjuk. |
|
| Nem volt már más, kiálltam |
| s a hegyről hangosan szólva |
| már vele és veled voltam. |
|
|
Bontom köztünk
| kenyeret kap vagy paprikát… |
| Így élek, zord sziklák közt járva |
| és hallgatok; akár a fák. |
|
| Növényeket, – mint más a gyermekét – |
| tartok és egy fedél alatt |
| lakunk, de úgy, hogy egyre |
| bontom köztünk a falakat. |
|
| Zuhog a langy eső a fákra. |
| Zöld kagylóból néz az új világ |
|
|
Versformák rajza fog
| Uszályok járnak már csupán |
| s alig látszik Fonyód kettős hegye. |
| a vasbordák borsózó semmibe. |
|
| s a többi is… Habos turzás a strand |
| s kagylókkal jön a vershozó idő |
| az égerek és nádasok alatt. |
|
| Iszapból fénylik és suhog |
|
| Kilép és bronzabb, mint a naspolyák. |
| Füzetlapról versformák rajza fog |
| s kezembe adja azt a ceruzát. |
|
|
Eléri fáját mégis
| Az őszi zümmögést is kizárva |
| nem hallom, látom, ahogy a tűzfal |
| szikrákat szórva eget köszörül. |
|
| Ablakom tükrében őszi lepkék |
| gyönyörű szárnyán csapkod a nemlét. |
| Üvegen innen s kék szárnyon azon túl |
| egy távoli harang szava kondul. |
|
| Moccanatlan most a tájék. |
| Eléri fáját mégis az árnyék |
| és egyre csak hosszabbra nőve, |
| átmegy egy másik legelőre. |
|
|
E nagy családnak
| A végtelen szól, mindenből a végtelen… |
| Magunk is így, e nagy családnak |
| részei már, egy rövid átmenettel; |
| amíg lágyan kinőnek mind a szárnyak. |
|
| Megjöttek… Ceruzámra ülve |
| itt van a nagy zöldszárnyú szöcske. |
| Sarkantyúját feni… Mit kezd velem? |
| Szárnya alatt pihen a kezem… |
|
| Kertem óriás zöld kalitka |
| s szabad rácsok között szép látvány, |
| ahogy piros szöcskét vadászva |
| fű-dzsungelben kapkod a sok sármány. |
|
| Szobámban egy nappali pávaszem |
| mind többször csak elém libeg. |
| Aztán eltűnik, de másnap újra |
| s van úgy, hogy zöld füzetem lepi meg |
| sötéten s mintha szavakat keresne, |
| csápjával tapogat a versbe… |
|
|
5×4
| Zörög a levél… Csillan a harmat, |
| napozni most jött ki a gyík. |
| Lüktet a torka, kék hasa… |
| Alszik s tán rólam álmodik… |
|
| Aranyfürt virágtól sárga a hegy. |
| A szüretről beszélnek biztosan. |
| Díszíti őket boróka bozótja. |
|
| s az élők majd vállamra szállnak. |
| Egy vándor füzike s tücsökmadár |
| villantja tollam és a nádat. |
|
| A szürke-kék előtt jeges-sima |
| a víztükör és benne fürdenek |
| a fák és Badacsony, mint kék hajó, |
| árnyékával érinti kezemet. |
|
| Telten ragyog és minden oly meleg, |
| mint Paganini hegedűversenye. |
| Játszik szikráival mező, a tó. |
| Érett vággyal lobog, mintha intene. |
|
|
Elvont és mindig más valót
| Kárminlilán tört ránk a zúgás |
| és jégtől fényesebb eső szakadt, |
| majd kékről tűzpiros kagylóba |
| szedte a tó a kis hullámokat. |
|
| Az őszi hegy puha és hallgat |
| gyümölcs ízét, virág színét |
|
| Szép a kék füst gyönyörű fátyla |
| s az őszi okker-ragyogásba |
| mintha egy tündér haja szállna |
| e Botticelli rajzú mandulásba. |
|
| Pikkelyes vízen a felhők rajza |
| hosszú és éles ábrákat vágva |
| elvont és mindig más valót |
| suhint a szeptemberi lázba. |
|
| Mondhatják, a legszebb te vagy, |
| s tükröd ezüstje él a tó vizén. |
|
|
Csak a sarkcsillag
| Fügefa előttem… Mandula mögöttem… |
| Ülök az esti fekete zöldben. |
| Áll még a szőlő, holnap szüretelnek. |
| Zengnek a kabócák szurokszín csöndben. |
|
| Iszonyú sötétben kis fehér bárka. |
| Csak a sarkcsillag vigyáz a házra. |
|
| Diófa csontváz szinte feketén |
| Alatta, majdhogy rajta át az út… |
| Kiszórt kismacska vacog küszöbén. |
|
| Reggel már bejön a köd, köszön. |
| Térdig harmatban nyitok kaput. |
| Csepeg a lugasról, ahogy megyek |
|
| Elmentek a szüretelők. Csak ketten |
| maradtunk pincebolti mélyben. |
| A fölrakott prés csepegése szólít: |
| – Ketten?… Egyedül állsz az éjben! – |
|
| Három szem szőlő… Ennyi maradt! |
| a kert s az ősz utolsó napja, |
| mint elitéltre a gilotin. |
|
| Vattás párában prést mosok. |
| A must nem mozdul, hallgat. |
| ködhegyek lent és a magasban. |
|
| Sirályok voltak itt… Helyettük varjak |
| csapnak a friss, szántott mezőre. |
| Csillámló szárnyukon néz át az ősz. |
| Tegnap jött föl a hegytetőre. |
|
| Beethoven, bor, versek és ősz |
| s úgy zörgök már, akár a kóró |
| a stiglicekkel téli szélben. |
|
|
Kőasztalom szélére
| és sárkányból Vasarely-lapba; |
|
| fürdenek lila felhő-cetek… |
|
| Mikor kikötnek mind a csillagok, |
| a terasz mély csenddel telik. |
| A fény megpengeti és illatot harsognak |
|
| Ismét egy nyár, alig van fecske már. |
| Ha házam előtt egy-egy elsuhan, |
| szárnyuk idézi ifjuságomat. |
|
|
Hegyi napló
| Irtják a szőlőt… Fejsze, méreg |
| szövetkezett, hogy gaz legyen az Éden. |
| Szín, illat, zamat helyett |
| bódék mögött isszák a rövideket. |
|
| Elment a dédi és kihalt a szőlő. |
| Az unokának kell a szebb világ: |
| a sörbe rum, csárdásból rumba, |
| s mint kutyát vezetik a szalufát |
| s nem bolha, a szú pattog benne… |
| Egy présház sem marad a hegybe. |
|
| Fújja a sárga gép a mérget. |
| Köröz az ész s lehull a fecske. |
| Rakódik, mint iszap, a méreg |
| s halál-fa árnya nő az Éden-kertbe. |
|
| Kezemben lengetem romantikád! |
| E kövön állt Csobánc úrnője és |
| patkók szikráznak ujjaim között. |
| Szakállas-puskát rejt a rés. |
| Kövén gyűrűm a hiteles pecsét. |
|
| Hajdan török s német fejét |
| verték szét, most meg Krisztusét. |
| Arc nélkül néznek a keresztek. |
| Vad utak szélén üres szentmisék… |
|
|
Átjön az üvegen
| Csak ezt látjuk s e látó vakság |
| kegyetlenebb, mint a hívő sorsa, |
| de ő sem lép tovább, a tagadó. |
| Az mennyet s ez csak port lát a porba. |
|
| A szürkeség a legkegyetlenebb. |
| Körülveszi most őszi hegyemet. |
| És minden színt magába falva, |
| átjön az üvegen a fehér lapra. |
|
|
Ez Árkádia?
| néha nagy agancsot talál. |
| Felszögezi a présház-falra, |
|
| Egyik alul, másik fölöttem. |
| Így lenne jó, ily egyszerűn, |
| ott lent is majd a földben. |
|
|
Tanulom előre
| Végül is ez marad, ami most. |
| Egyedül a hegyen bezárva, |
| tanulom előre… Csurog az ősz… |
| Hideg van, nagyon hideg a házba. |
|
| Nagy lesz az is és igen mély magány |
| és kulcsom se lesz a zárhoz. |
| Csurog a víz… Pálinkát iszom… |
| Keserű gyökér szalad a számhoz. |
|
| Folyik a víz az üveglapon. |
| Folyik ott is a fekete lapon |
| s tölgyfám dalát nem hallhatom… |
|
|
Bartók
Ágán az ölyv is elcsúszik |
|
Forrást hozó és kutak ostorát |
mélyen a legtisztább tükörbe néz |
Szent kávák moszat-szakálla közt |
Te nézel föl az elszórt szigetek alól |
s az is ki zeng a jég alól |
|
Fekete hegytől még sötétebb tengerig |
ha szárnyal fölsérti kozmoszunk |
s marad az éteren mint üvegen |
|
s alatta zöld gyepen a vad |
Szép homlokán agancsvillájú lant |
|
|
Vulkán már készült
| Róma… Virág pohárban, asztalon |
| s a kéz, mely gipszhez, vésőhöz szokott, |
| átesve gyöngéd, szép varázslaton, |
| elénk egy szál nárciszt hozott. |
|
| Beszélgetve, arckép arckép után, |
| míg zsongott kint a tiberiszi táj… |
| Így fénylett nálad minden délután |
| s a tél sugárzott, mint a nyár |
|
| telt szobroddal Cataniába, |
| ahol néhány magyar megállva, |
| néztük az Etnát… Kék-ezüstbe |
|
| vibráltak verseink s míg arcod |
| éle a hegyre érmet rajzolt, |
| Vulkán már készült, hogy kiöntse… |
|
|
Négy Vaszary-képre
| Kifordították sarkából a fényt, |
| eltűnt a zöld, haldoklik, ami él… |
| A röghöz barnul arc, s a rettenet |
| körképe dermed, tornyosul eléd. |
|
| Emberrel az embertelen vihar! |
| Mögötte vér, s a megmaradtak |
| iszonyát a hó kegyetlen tükrözi, |
| hogy fáj és ég e vászonablak |
|
| s jönnek-jönnek a keresztfákon át |
| a szíven lőtt, még élő katonák. |
|
|
| Lila, te éber és buja, te vagy |
| maga az édent rejtő sejtelem… |
| Színed még érzékibb, ahogy |
| fölnyujtod sápadt értelem |
|
| kontyán is túl a karcsú test |
| ingerlő hegyes ujjak közt |
| tartva puha, tarka cicát. |
|
| Féltő, kináló asszony-mozdulat |
| omlik, nyílik lágy kontúrok alatt. |
|
|
| Mint a Liguri-tenger, végtelen |
| s oly zöld a fű… Simán suhog a nyár, |
| fürdik a kék lomb és az égbe |
| alig remeg, kígyózik át az ág. |
|
| Küszöb padlóján fénylő mérlegen |
| virág s egy szép nő egyensúlyozik. |
| Tarka sziget, érzéki mozdulat |
|
| Nyitott térben fölröppenő ecset |
| elhagyta rég a földet és eget. |
|
|
| A pillanat lelkes leglényegét |
| nem is látva, de jól érezve csak |
| úgy dobtad föl, ahogy száll a madár |
| ágak között, lombok alatt. |
|
| Egy délután lebeg… Három kalap |
| s üveg-tiszta jelképpel a falak… |
| A zöldből az árad, ami park, |
| színek hangjával szólító szavak, |
|
| hogy mi a pillanatnak lénye-lelke, |
| az pirkad s rá már sose hajlik este. |
|
|
|
Fények idézik
|
Egry József emlékére
| Most zöld a víz… A felhők is zöldek. |
| Türkiz szigetről felszáll egy sirály. |
| Két rózsaszín, karcsú szirom |
| lila semmin feszesen áll. |
|
| Óriás kristály hajnali tüze |
| vakít s szobám faláról visszacsattan. |
| Fények idézik s itt a mester. |
| Egry ecsetje ég a napban. |
|
| kényesen lépked, mint a páva. |
| Emeli, csillan rózsa-kék szárnya |
| s csak a harmat szikrázik utána. |
|
| Gömb gömb után kék-lila zöldben |
| fölszáll a kert a pára szárnyán, |
| aztán meg vissza és köztük rezegve |
| kétsukknyi, gyermeteg szivárvány. |
|
|
Medáliák József Attila emlékére
| Kávéillatban Vénusz-Orion s lengő padok |
| a csillagok között… A korzón ezüsttől ragyog |
| az asztal s tányérjáról az arany fácán fölrepül. |
| Virág Benedekkel a házán rőt barát hegedül. |
|
|
| Vitáid, mintha ott se lettünk volna, |
| mondtad, mondtad s hallgatta a Duna. |
| Szerb Antal közbeszólt, de Gábor, |
| a hűs halász csak jött tünődve bölcs hálóiba. |
|
| Ki sem vetette… Nézte-nézte csak, |
| hogy vergődnek, mint fölhozott síkos halak |
| kegyetlen Rend sűrű kötésibe |
| szíved csomózva össze a szavak. |
|
|
| Cirkálók közt a delfinek mély mediterrán fényben. |
| Pálmák csúcsán a majmok meghitt bölcsessége… |
| Hallgatják, hogy dörög… A négus kincseit szedi…. |
| Friss húst hány a hiéna… Homokban hullák ezrei… |
|
|
| Szép Szó… Oly egyszerű… És itt e Rend a szép. |
| A szerkesztőhöz lépett Jékely. |
| Ott álltam, s láttam, ragyog a keze |
| s az Apotheozisnak fényei |
|
| a kézirattal már kezedben égtek… |
| Szégyen a minden letiportakért! |
| Múlt és jelen csörög a hosszú láncban |
| s lyukas zsebben nyitja a kést. |
|
|
| Fél évszázad… Megváltozott a kaszinói kert. |
| Biczó Ferenc s a többiek kezében járt a vers. |
| „Pannon Múzsa”, ily lelkesen indult a sorozat. |
| Egy könyvre telt… Öreg szedők kézzel szedték a lapokat. |
|
|
| Ott adtam át… Vidéki nyomda |
| sajtója nyomta a „Kutat”. |
| Első kötet… Táskámban tíz darab |
| s mint szárny suhogott ez a mozdulat |
|
| s a kinyitott, a forgatott lapok, |
| mint hó-tollak és zöld tintám szaga |
| a kézfogás baráti örömében szálltak… |
| „Kutam” körül lélegzett a szoba. |
|
|
| Éreztem már ilyent, mikor öregapám s azóta |
| nagy némaság s egy arc úszik a kis Almás folyóba… |
| Szerelem és halál horog a szívbe és a lélek, |
| hogy járja be a bársony és éles messzeséget?… |
|
|
| December… Fütty… Megérkezett „Az Est”…! |
| Szerelmemmel a kis trafik előtt |
| aszfaltba verve, mert ott állt a hír: vonat |
| s rózsák tüze a szárszói mezőn… |
|
| Hogy önkezétől?… Nem!… A gondolat |
| hálója, a bogot verő szavak, |
| botos kóterek ajtaja s páncélkocsik |
| csapták össze a vas Tátrák alatt… |
|
|
| Rideg gulyák alatt rengett a zsombék partja. |
| Forgott a szárcsa és alattuk törpeharcsa. |
| Eltűnt aki s itt rege se maradt utána… |
| Hegyen parasztok s pincék… Lápon pákász tanyája… |
|
|
| Ó szárszói nyugati lanka… |
| Nem te, de ott, ki állt, volt mind adósod. |
| Fényképet is küldött Rónay Gyurka, |
| ahol Somogy deszkádra omlott. |
|
| négy husáng tölgyfa csemetét. |
| – Ellepte már a gaz? – Vagy égre törve, |
| emlékfák jelzik Attila nevét? |
|
|
| Villog a kagyló-száj… Fényében koszorú repül. |
| Rucaöröm, tavi tök, liliom virága |
| póri édent, szent berket is idéz, de jól tudom, |
| paták alól lidérc Mihály és Dániel nimfája… |
|
|
| Itt első szobrodra a legnagyobb, |
| ki erre járt, annak nevébe |
| tettem le koszorút s a nem hamis babér |
| Berzsenyi szellemét idézte, |
|
| a Társaságot, amelyben a „Közjó” |
| szelleme élt, ahogy Te, oly reménnyel! |
| Ó széthullt cement szobor!… Gyémánt kaviccsal gazdag! |
| Fölötted Múzsák-temploma térdel. |
|
|
|
Titkokkal volt a négy pohár teli
| E kőlap már lassan irodalom. |
| – Hogyan gurult ide s hová gurul? – |
| Méláz a hegy… Ő volt az anyja. |
|
| „Az utolsó Paradicsom”, ezt írta itt |
| Réz Ádám Bacchus könyvibe |
| s kilépve kertemből, elment a sírba. |
| Egy sóhaj hull tiszta betűire. |
|
| Már nem Paradicsom ez sem, Ádám! |
| Egy égi hang vadul kiált rám. |
| – Te ott, ahonnan az… – Én meg itt!… |
| Te ismered?… Én nem, vad titkait – … |
|
| – Hová repülnek Ilonák, Erzsikék |
| megmondanád Juhász Feri? – |
| – Ez volt a tér… Ott volt az ég, a kék |
| s titkokkal volt a négy pohár teli… |
|
| Csukát evett itt Nagy Laci… Aztán |
| Fölpuffasztják a halakat s a szép lovak |
| alól kitépik a zöld abroszt. |
|
| Jön, jön a lomb között Tüskés, Fodor… |
| Betyár-név is lehetne mind a kettő! |
| Jönnek, jönnek a jó somogyiak |
| s velük megy ismét egy esztendő. |
|
|
Tíztől nyolcvanig
|
Vas István 70. születésnapjára
| Mint mező és tenger fénylik; s mit kötöttél, |
| oly egyszerűn, tisztán, mint a rét, |
| hozzák a várost és a kankalint… |
| a velünk s velük közös időt: |
| – a kék és fekete Dunát – |
| tíztől nyolcvanig hidalva át… |
|
| Hozzák és vers-ívek között |
| és az is, szép íveivel az a Tánc |
| s a hullám… Hét tengeré!… Csikorgó |
| vas lakatra zárt vitorlák, |
| só-kristályok s buja, mézes lapok |
| s míg Szentendrén a rózsák vászna fénylett, |
| rakpartodra, mint matrózok, |
|
| Te ott állsz a Parton s együtt veled |
| mely együtt világ s emlékezet… |
| Szívet így kap a márvány! |
| ki állt a híg és szólt a zord időbe… |
|
|
Arcába vágni
| Megrendítő e hangos csendbe |
| szemem a zöld üvegre szegve, |
|
| Arcába vágni: – kuss-coki! – |
| és már-már győztes mosollyal |
| várni, amit hozott, hogy bontja ki |
|
| amely e vad zajlásból némán |
| kisodródott és itt kikötve |
| megállt, e kis teret kitöltve. |
|
| És nincs előre, nincsen hátra, |
| csak négy pohár égtája közt a béke |
| fölénk táguló fényessége. |
|
|
Mely egyre szebb
| A régi lázra jól emlékezel, |
| hát vedd a szákod és nyeled! |
| Heves horgász, a zöld lapát |
| suhíntsa kék-pillás vizek |
| s a szittyós szálas oldalát. |
|
| A nagy fogások szívverő heve |
| s kezedben áramként suhogva |
| fénylik ívén a karcsú bot. |
|
| A nagy halak fölvillanó hasa |
| öléből mind: a krokodil csukák |
| kalandja és az aprópénz keszeg |
| fölváltott pénzei kísértenek. |
|
| Vad éden!… Hol nem is füzek, |
| s a rózsa-kék-bozótú domb |
| árnyán síkos ladik suhan… |
| Nem Károné!… Neptun maga… |
|
| Hát vedd a szákod és nyeled! |
| közt ott ragyog a kettős-ívű domb |
| s előtted holt tűzhányók orma. |
| Emlékeid meg itt a csónakodba… |
|
| De mégis, mondd, hol is van az a domb? |
| S ha fénylik is, él-e az a berek, |
| mely egyre szebb, ha rá emlékezel… |
|
|
Kék kristály kelyhünket
| Szép örmény lány, aki a Villa d’Este |
| parkjában festettél le hajdan, |
| hol vagy?… Becén szakad reám az este |
| s fehéren jön a hold a gazban. |
|
| A hallgatásod szólítgat engem |
| e fényből… Aztán tovalengve, |
| kék kristály kelyhünket elejtem… |
| A kútjaid töltötték Villa d’Este? |
|
|
Úgy lényegül
| Tágul, lazul a délután köre… |
| Csak volt… Boglyánk is párába merült, |
| s a sás kibontja régi álmát. |
| Megjöttek mind és játszanak velünk. |
|
| Ezért ilyen!… Unt képletét fölváltva |
| mélyül az összetört egész. |
| Már nem is délután, de több… |
| Ahogy a szirmokról a méz… |
|
| Úgy lényegül, s elébünk állva |
| e tárgytalan, mint kalapács megüt. |
| Bódultan állsz… A testet öltött percek |
| mind rokonok… Szavuk van és kezük. |
|
|
Az bontja ki
| Kinyitja füzetem… Felüti lapját… |
| A szöcskék zizergése most elül. |
| Grafit sorok suhannak és a dél |
| feszül telt fürtökön belül. |
|
| Feszül a szóban is, magam se értve |
| e percek kerek áradásait… |
| Mintha régi ismerős kisérne, |
| nem is a fény, árnyék vakít. |
|
| Az bontja ki formáidat világ |
| s megannyi messzibb táj lebeg |
|
| és távlatában kezem megremeg, |
| akár a mész, hasadva lapja, |
| jelei szárnyát nyitva magasba… |
|
|
A szilárd messzi rend teréből
| jönnek-jönnek a zöld országon át. |
| Leülnek, félig kint… – Ki látja? – |
| Ragyog a székek fűzfa lába. |
|
| A mennyezet fehér mesze lassan |
| lassan, mintha oldódni kezdene |
| s barlang-emlék és naphalak |
| falak sík tengerén villámlanak. |
|
| Nehéz e vissza… De néha mégis |
| e kerti tér zöld csendjébe |
| egy délutánnal eljönnek ide. |
|
| Emlék vagy árnyék, nem tudom, csak sejtem |
| ők vannak itt, a szilárd messzi rend |
| teréből s szavuk és arcuk rám dereng. |
|
|
De túl e látszatok…
| Ahogy rajtam átfénylenek, |
| mintha megsejteném, hová megyek… |
| A kőrisfákon át ezüst-fehér |
| fényben ragyog kőrisfa-tér |
| és abban, ott is, itt is oszlopok. |
| Így törzseik között otthon vagyok, |
| de túl e látszatok valóján abba |
| a nyár mintha tisztább búzát aratna… |
|
És benne, mint nagyító alatt
| Oly sima és tiszta ez a csend, |
| mint ablakkeretben az üveg. |
| És benne, mint nagyító alatt |
| akár egy metszett óriási sejt. |
|
Mint négyszögű, fáradt varázslat
| Élő betük s az asztalom alatt |
| beton köbméter mély, kristály vize. |
| Hűvös és tiszta tömb s mohás falak |
|
| E tömb s e reszkető mocsár |
| ölén s között szétszórt betűkkel |
| játszik e vers, a hal s a szikla-vár |
| már jön fölhangolt hegedűkkel |
|
| felém… Az udvarában hajdanán… |
| De most, csak rímbe tört sorok |
| hozzák s ahogy a gyanta pora száll, |
| füstjében páncél mell suhog |
|
| vulkáni lépcsők lapjain tova, |
| melyekre piros páva-lepke ül… |
| S míg írom ezt, az asztal vonala |
| ciszternám kristály tömbjére ledül, |
|
| mint négyszögü, fáradt varázslat. |
| Szeme rám fénylik… Fölszabott magányba |
| egymásnak válaszol a fa s a mester… |
| Bárd csattog és szavát jegyzi a tábla. |
|
|
Nap sem nyitja
| csak a papír vagy azt is álmodom |
| sorok között is az egészbe |
|
| együtt olyan ez így nagy néha |
| mely vonz és üt a téren át |
| de nap sem nyitja titkuk hajnalát |
|
|
Akár egy kéz
| És hat szem mandulát tett valaki |
| a kádfedő gyantás lapjára… |
| Nézi a fa… Szavát jól hallani |
| s akár egy kéz lebbenő szárnya |
| piros madár repült az ágra… |
|
Akárcsak Delphiben
| Borom mellé, akárcsak Delphiben, |
| este, a szép oszlopok fölött |
| a barlang és templomok körül |
|
| és pávafényű kékbe hajlik |
| a vizen… Majd halkan az őszi bogár |
| és szárnyat kap a kő, a vár, a sár… |
|
|
E kettős-élű hallgatáson át
| Nem könnyű látni e szótlanokat, |
| s ahogy időm száll, egyre némább |
| az ajkuk, de karjuk izmosabb, |
| s telt kosarukból gyümölcs néz rám |
|
| élő mosollyal… Akár fügefám |
| márványt tetéző déli kedve, |
| s e kettős-élü hallgatáson át |
| kasza suhan és füst a kertbe… |
|
|
Világát nem bontják szét
| Vezetnek már s ott mész velük, |
| ahol szerettél volna járni. |
| A rejtett erkély is ragyog, |
| melyről még messzebb lehet látni. |
|
| Világát nem bontják szét formák; |
| tökélye így a szép Egész… |
| Járd körbe!… Biztos visszaérsz… |
|
|
Pincém boltívét hallgatva
| A szó nem jelzi lényegét! |
| Hogy is nyitná rejtett felét |
| a rím, a kép, a szerkezet, |
| ha senki sem látta földjét, egét. |
| magam biztatom, ott is van világ, |
| e köd mögött, mely kézzel fogható |
| s talán még várnak is reánk? |
| Szép azért, mert teljes titok |
| s az egyetlen ajtó hiába vár… |
| Az útnak nyoma sincs e tájon |
| s ha száll, madár se tudja, hova száll! |
|
És megnyilatkozik
| Amit bejártam s láttam, sorba mind |
| Nem azt, amit a szó jelöl s a láb, |
| de tisztább, messzi oldalát |
|
| és megnyilatkozik így mind, amit |
| az időn át csak sejtve hallani, |
| vagy egy-egy arcról vésett kőbe, |
| s behajtom füzetem előtte. |
|
|
Egy tollnak máshol élő
| ránk dőlt az iszonyú meleg |
| megtört a rózsák élő szine |
| puha lett a diófák levele |
|
| becsukta ernyőjét a bodza |
| csupán a vers mint a lustaság |
| hogy vad ábrándjait behozza |
| ujjamra ült, mint illatos virág |
|
| és izgatón – oly sokszor tette már – |
| kibontja zöldjét visszaverve |
| egy tollnak máshol élő sugarát |
| és érzem tintáját keverve |
|
| nem is én ahogy a lapra itt |
| fölírja az a vers a sorait |
|
|
Nyárvégi jel
| Az oszlop mellett álltam s megütött |
| a jel hűs, tiszta távlatával. |
| Rezgett az éles levelek között |
| s a nád alá más árnyék szárnyalt. |
|
| Megéreztem, most vált és így marad |
| az évszak borzongó síkokkal… |
| Tegnap derékig még a nyárban voltam |
| s e perc átfestette a szavakat. |
|
|
Szavukat nem nyelvük
| Szavukat nem nyelvük, színük, |
| az mondja ki, s így gazdagabb |
| ahogy ágak, szárak, utak során |
| az eltűnt kertről szólnak a szavak. |
|
| Ily látható igék kisértenek. |
| Szemem hallgatja, nem fülem… |
|
| sugárzó tiszta nyelvtanával, |
| ami az évszakokkal változó |
| jelrendszerével ideszárnyal. |
|
| Látva, mind többször hallom így s az ősz |
| ahogyan jön, mint a gyerek, |
| a színekkel róla beszélgetek. |
|
|
Élő lantból
| A tárgyak: egy asztal, rajta hagymák… |
| Az üvegen túl kőlépcsők sora |
| s váratlan kinyílik egy ablak |
|
| a kép, hol minden lényegéből metszve |
| oly más és felfokozva szárnyal. |
| Asztal mögött a lantfarkú madár |
| s Szent János játszik két hagymával, |
|
| de ott a kése is… A kámzsa |
| ragyog földöntúl viharába |
| és élő lantból tépve tollát |
|
| a forrás-szikrázásba mártja. |
| Kristály feszül s a lépcsők síkja |
| az ablakot tágabbra nyítja. |
|
|
Gyökéren túlit
| Nyárfák ezüstje mérkőzik vele, |
| de mélyebb az ősz önkivülete. |
| Lágyan remeg s idegbe nőve |
| gyökéren túlit emel belőle. |
|
| A zsibbadt távlatot kikezdi, |
| mely közénk zord tömböket rakott. |
| Recés kabóca-szárnyak hangszere |
|
| s versengő nyárfák tört ezüstjibe |
| már Hermesszel egyetlen táj ragyog! |
| Csúcsig remeg a forrás ajka, |
| az orkuszit szórva magasba, |
|
| közénk, az oszthatatlan létbe, |
| hogy minden árnyék átmenet… |
| Ujjam az őszből, mint a kristály |
| fénylik rám vissza, élő szerkezet… |
|
|
Ott tanultam mind
Egy érzésvilág jegyzetei, 1921
| Emlékszem zöld, kagylós íve alatt |
| lakott a csibor és a gőte. |
| Nem láttam benne hattyút, sem halat, |
| de tükrén suhantak a madarak, |
|
| Hasaltam partján mentás sás között. |
| a molnárka cikázva szökdösött, |
| s ott vártam félájultan a ködöt, |
| mint dalt, otthon, a zongorába… |
|
|
| Húsz zongoránál alig volt nagyobb |
| tavunk világnagyító lapja, |
| s az élőknél több mind-mind ott lakott… |
| Ki is nyitotta azt az ablakot |
| s én néha át is láttam abba. |
|
| Nap és iszap közt fénylett, ami ott… |
| S hiába, hogy most vasbetonba!… |
| Fölnéznek onnan s szólnak mindazok. |
| Egy sászöld versszakban velük vagyok. |
| Hangom látom… Úszik a tóba. |
|
|
| Ott tanultam mind s mert hogy láttam, |
| jártas lettem e morfológiában; |
| élő körön a tenger partját |
| zöld tőzegen és épp mert nem szilárd, |
| sejtettem mélyebb geológiát. |
|
| Rétegtanát fölénk emlékeink |
| mindig tágabb magasba emelik. |
| Tárnáján más a karbon, devon fénye |
| és ahogy távolabb, mind közelebb |
| kövül e magas, hozzánk lépve. |
|
|
| Húsz zongorányi tó, de mennyivel |
| többről zengett s tanított tükrivel |
| kettősen is adva a vanba. |
| Például ezt a hegyes nádat |
| egyszerre itt és ott is láttam. |
|
| A zöld lándzsát s előttem az eget |
| araszra csak csibor s gőték felett. |
| nem ott, kutatva itt magasba, |
| oly szorgalommal, mint a hangya. |
|
| S a csillagot megrezdítve a nád |
| lüktetett kettős geometriám. |
| Igy ott s egymást soha takarva, |
| ha ceruzámmal ezt rajzolni kezdtem, |
| víz, vers, ég, nád egyszerre lettem. |
|
|
| Rejtettem volna, de berkünk taposva, |
| jött s velem lépett a sejtből verssorokba. |
| De doktora mégse lehetnék! |
| Az ablakot épp csak hogy megnyitotta |
| és sosem mondta, hogy lakója volna |
|
| annak, mi ott, vagy hatvan éve |
| megkeresztelt, vizébe lépve, |
| hogy tükrén át magam is abba |
| nem sejtve csak, de mint a tárgyak, |
| álljak, s szólhassak a világnak… |
|
|
|
Ha betűink rendjével nyitod
| Tárgyakban és időnkben néha, |
| hogyha megnyílik az az ablak, |
| a mély derengés négyszögében |
| szép ismeretlenek suhannak. |
|
| Olyan szárnyakkal úszó testek, |
| melyeket itt nem tervez mester. |
| Ábrájuk zárt s oly végtelen, ahol |
| szőlők s kelyhek közt nincsen tenger. |
|
| Gyökér s ötvös viszonylatában |
| a zöld sejteken túli lényeg, |
| ha betűink rendjével nyitod szárnyát, |
| bár látod, de hiába nézed… |
|
|
Iszonytatos oszlop tövében
| A köd még sejtet néha valamit, |
| mert mögötte-táját ismerem: |
| a törzseket, a vak szerszámokat, |
| s a táblát is, melyen keres kezem. |
|
| De ott, a rajtuk túli vant |
| miről?… És így szavát is kik vegyék? |
| Állunk iszonytatos oszlop tövében. |
| Fejét a nap sem látta még! |
|
|
És megformázza élő magját
| Sok ág és kő között magam is egy, |
| akár az ostorménfa csokra… |
| Kezembe hull, vállamra dől a hegy. |
| Élünk együtt zöld barlangokba. |
|
| Mész-táblák síkjai alól a kristály |
| akárha fénylő lap ragyogna. |
| Kígyóival a sok-sok hasadék |
| új titkokkal köszönt naponta. |
|
| Én élek így, vagy ők így élnek bennem? |
| De befogad, látványon túl, maga |
| a kézzel fogható s nyers sejtjei, |
| tudom, elvisznek majd haza. |
|
| De addig is velük, mint éber társuk |
| bontom, kötöm s kitárom kertem |
| azoknak is, akik a túlról jönnek, |
| amíg majd mindet elfelejtem. |
|
| Vagy ők!… Mert kettős s így teljes e rend. |
| Bibével ecset nyúl a képbe |
| és megformázza élő magját, |
| a verset és percet idézve. |
|
| S a tarka lét nagy pátoszával |
| a porzók felhőiből mintha |
| pincémre egy flamingó szállna. |
|
| osztozva rég beszélő társam. |
| Siettem… Füzetemben volt híre. |
| Elolvastam, de nem találtam… |
|
|
Megfogni ezt
| Ellebben konyhám függönye. |
| belépett… Szavát alig hallani, |
| de ez a hang mintha tündöklene. |
|
| az élő nyárderék aléltan, |
| mint lélek forró kőszoborban |
| zihál, majd üvegen, szobán |
|
| lebben át, s a hűs vasalt lapon |
| beszólnak hozzá, akik értik… |
| A fecskék éles kése fénylik. |
| Szárny-cikkanások meszelt falon. |
|
| Megfogni ezt és mind köszönteni |
| hogyan?… Verssel, nem várt vendégemet! |
| Borostyán ág kisért az égen |
|
|
Tágabb valóba nőve
| Kőpincés zöld medencék fölött |
| berki langyos árkok hozzák a ködöt. |
| szólogat a majdnem éjszakába. |
|
| Szárnyas hordók s poharak szava |
| bennem, s körülöttem mintha |
| idéznék az abroncs lényegét, |
| mit összetart a kerek messzeség. |
|
| Szavuk tisztább szférába teszi át |
| szívünkkel ezt az éjszakát, |
| megadva, értsük képletét, |
| kinyitva szikláink ködét. |
|
| Reszketve így, valami tett |
| mozdul a csontos felület megett, |
| s kibontva azt, tágabb valóba nőve |
| mintha most tisztán pincénkhez jönne |
|
| minden… S e mástestű vegytant, fizikát |
| nyitott ajtónkra írja át, |
| s a berki sötéten átragyogva |
| fénylenek, mint a galagonya bokra |
|
| a dolgok, mint akik egyek |
| virágon túl a tágabb értelemmel, |
| mely lépcsőt rak, élni bátran, |
| mint madarak csontos cédrusfákban. |
|
|
Áttett erő
| És tovább ragyog, minden ami volt. |
| Nem szökhet titkával a halott. |
| A hű tárgyakból tovább sugárzik, |
| igazi napját így adva a földnek |
| s ragyognak ők is, akik követnek. |
|
| Fénylik, mint rejtett geometria, |
| mely lényegét a létben nemcsak |
| sejteti, de érzed s rád szegezve |
| mindenből kérdőn néz szemedbe… |
|
|
Mintha szólna is erről
| A legnagyobb, tudod, itt él veled. |
| Nyulnál is érte s nincs kezed… |
| Valami más rejtett szabálya |
|
| De itt e szőlőtő úgy áll és némán |
| mintha szólna is erről és a béke |
| szótára száll a tiszta égre… |
|
|
Varázslók vonulása váraink alatt
| A gyökerek mélyről hozzák a vizet. |
| Láthatatlanok, de látható |
| tudásuk zöld csónak éneklő vizen |
| és rendjük szirommá öltözik |
| s nagy, sárga madarak és gébicsek |
| bujkálnak köztük, kék mészkőlapon… |
| Varázsló mind s tudásuk – sokszorozva –, |
| a nagy mappán: színes toll, |
| ringó csónak s a győztes koszorúja… |
| Tört váraink között, ahogy vonulnak |
| lábunk előtt, ringó berkünk alatt, |
| oly tiszták és frissek, mint az időtől |
| s regéktől árnyas – mindig ivott –, |
|
Noé barátja
| bokrába, mint a tikkadt gyíkokat |
| más rendszerén nagyítva át |
|
a tömör és értelmes világ. |
|
A múzsák kavics-kemények
| Aztán jött a festéktubus, amelynek |
| színe, illata már-már szobor… |
| És bátyám szabadkézzel sólymot fogott… |
| Lehull a kép és benne ébredek. |
| A semmit tündöklőre gyújtja |
| az a könyv, amelynek verse |
| a könyvesboltban lábamra esett… |
| Csak rend van… Nincsenek véletlenek |
| s a múzsák kaviccsal játszanak. |
| Az egyik tükrünket bevágta |
| s kilépett meztelen a legszebb, |
| akit azóta sem és sose láttam… |
| s még odafönn zsebembe tettem. |
| Az utcán néztek, hogy ketyeg, |
| ahogy a gimnáziumba megyek, |
| mert könnyű úgy, ahogy az ábra, |
| de szabad kézzel sólymot fogni |
| s nem kőből, illatból a szobrot |
| és benne ébredek… A múzsák, |
| azóta tudom, kavics-kemények |
| és mint a valóság, kegyetlenek. |
|
Tisztán kövül és marad
| Berohadt a ciszterna-fedél |
| és beszakadt, ahol a békák… |
| Csupán a kör maradt… Beton… |
| Így fénylenek sorban a pályák, |
|
| s a pinceív borostyán-sárga. |
| Kiszikkadt ősz, száraz borok |
| s egy vers hideg borkőbe zárva |
|
| elém feszül… Már szinte pengve |
| tölgy öblén, pince-bolt alatt |
|
| mert minden lényeg tisztán |
| kövül!… És marad!… És abban |
| bár láthatatlan, de szilárd, |
|
|
Új barbárok
| Hol van Rodosz, Kréta, Andikithira? |
| Nyári hajós jár itt a nád előtt, |
| s honnan nemrég a jég szikrázott vissza, |
| lesik a még szétszedhető tetőt!… |
|
| Nem úgy, mint templomát a jón hajós… |
| Nyers kőre itt sárral paraszt kehely |
| került… Vincellér rakta, nem a jós, |
| de szentelt még e bodzavédte hely |
|
| nekünk, kik láttuk már a délt! |
| Nyári hajósok csákányozzák, |
| bontják a pincék boltívét, |
|
| és őszre mind kiszórják a követ… |
| Jégkockák között alszik árboc, év… |
| Egy nyár hajóhoz, széphez oly kevés! |
|
|
Nő a magány fája
| A róka elvitte a hegyi-macskát. |
| Még jó, hogy egy-két könyv maradt. |
| Magányt bontani gerendák között |
| villával szórom a nyarat. |
|
| Kiszórom, de csak nő a fája |
| ősszel és télre már virágban áll. |
| Betűk forgácsát parázsra rakom |
| s kint faggyal formál verset a sár. |
|
|
Játszik a nagy mechanika
| Most tél van… Az vesz körül… |
| mutatja a konok szabálynak… |
|
| Csak itt, mert mértana kegyes |
| s így másutt most ragyog. |
| Játszik a nagy mechanika! |
| Teremt a tengely és a fok. |
|
|
Magyar paraván-képek
| Tizennégy vadlúd száll az égen. |
| Akár a gyöngy ragyog a tolluk. |
| Egy pásztor áll a nád-cserényben |
| s leszól hozzá az első vadlúd. |
|
| Szavát fölrajzolja kés penge. |
| Barbár kicsit, mert nem ecset, |
| de mégis mintha tündér lengne |
| bikák szarván s a nád felett. |
|
|
|
Szállok és szólok
| Ezüst tükör előtt a varjak |
| a nád fölött keringnek nagy csapatban. |
| Elnézem szárnyuk s azt a csónakot, |
| mely ringatott s amelyet itthagyok. |
|
| Én láttam kócsagot az égen |
| s ha nádas mocsarunkba szálltak, |
| árnyékuk ott is, mintha élne, |
| játszott, karcsu szentek ölébe. |
|
| Tünődve Egryről, szedem a mandulát. |
| Szívemben fénylik, mint idő, a kép. |
| Szivárvány ívén úsznak zöld csukák |
| és Szent Kristóf a gyermekkel belép. |
|
| Lassan Goethét is kedveli az ember. |
| Már nem hideg… Tiszta csokorba |
| a világ és ennél nincs nagyobb! |
| Nem láng, de fény… Fogadjál otthonodba… |
|
| s benéznek ismeretlen tájak. |
| Szállok és szólok, akár a szavak, |
| e láthatatlan élő szárnyak. |
|
|
A rajzfüzet széléről
| Víz, víz, kegyetlen vakít a víz. |
| Bor, bor, lángokba ragad a bor. |
| Rohanó rácsok, vibráló zebranyáj |
| dübörög szívem fölött, az őszi nyár. |
|
| Magunk, ha alig is, de sejtve |
| s már nem is tárgyai, teljes valónk |
| rakódik, épül egy tisztább tájba. |
|
| Az őszi hegy puha és hallgat, |
| Gyümölcs ízét, virág színét |
|
|
Idézve messzit és forgó közelt
| A máringó, ha elszáll délután, |
| a fán helye zölddel telik, |
| de röptéből egy villanás bevág, |
| aranyról kék a verseskönyvekig |
|
| s ez épp elég, hogy megszólaljanak; |
| idézve messzit és forgó közelt. |
| A rácson túl egy széteső halat |
| sűrű betűim zöld legyeivel |
|
| a parton, amely fehérre apad. |
| Herseg, suhog a fénylő kvarc-föveny, |
| mint szárnyak tollhegyétől e falak |
| és máringómmal az a menny, |
|
| ahol villámló felhő hagy jelet, |
| s kagylók viharjai fölzengenek… |
|
|
Reggel egy szigettel
| Hová suhantok lila, nagy cetek |
| s mögöttetek, milyen halak |
| viszik zöld hátukon a reggelt, |
| hogy gomolygó seregély-csapat |
| elém tegyétek itt e partra. |
|
| E nádsziget, akár egy zöld hajó |
| kikötve áll partom előtt… |
| Biztat a hegy s egy roppant messzi táj… |
| – Hol is? – De úgy szívemhez nőtt, |
| mint itt a Ság lecsonkolt orma. |
| Kék tőzegláp fölött törött vitorla. |
|
|
Kettős égbolt
| Langyos iszap fölött a káka |
| halkan motoz és nő az éjszakába. |
|
| s egyszerre fönn s egyszerre lenn |
|
| iszap fölött a kettős égbolt. |
| És benned is… Nem is oly rég volt… |
|
|
Rádragyog jele
| Ebédre, ha nincs más, egyél fügét. |
| Tested igyon mézsárgán-zöld napot. |
|
| Fonnyadt levél pörgeti zöldjét |
| s pincéden szikrázó követ hagyott |
|
| egy ismeretlen kéz, vagy gondolat?… |
| Magasból nézed… Rádragyog jele |
|
| s kitárva karját, testvérül fogad. |
| Minden perced már mintha fénylene. |
|
|
De abban egy
| Naplómban rövid mondatok, jelek. |
| Némelyikre már rá sem ismerek, |
| hogy honnan is és mit izen |
| vitorla-rajz egy szögletes vizen, |
|
| akárcsak itt, szemem előtt |
| e sok ábrát szikrázó délelőtt… |
| De abban egy e való és a jel, |
| hogy él és néz és egyik sem felel. |
|
|
Mert elült a tenger
| Akár a sejt a zöld világban, |
| Beépült és e négyszögű lapok |
| tükrén lassan együtt vagyunk, |
| akár e táblák meszébe nőve |
| lábamnál a kagylók legyezője, |
| monstrumok várnak fáim alatt. |
|
Szögek jönnek
| Vak postás jön-megy s hordja sorba |
| napjainkat, mint a levelet. |
| Nyomán kakas kotlik a porba. |
| Szép források és döglegyek, |
|
| s mint higany ég csontunkban a velő. |
| A fájás, mint a sérv szakad elő… |
| És cseng a némaság s eget harap! |
| Szögek jönnek virágzó fák alatt… |
|
|
Mintha csak ellene
| Kaszál… Egyre kaszál a szomszéd… |
| Oly makacsul és oly kimérten, |
| mintha csak ellene állna ki |
| ezen a sziklás hegyi réten. |
|
| Kaszával ellene s a háza, |
| lámpával, kénnel és a sajtárt |
| viszi fenőkövének muzsikája. |
|
| Valami biztos mítoszi erő |
| feszül s ahogy az út is kopaszabb, |
| a szikla, mint furcsa pálya tágul |
| s a rendrakó éles szárnyak alatt |
|
| együtt a kert, a pince, hordó… |
| És azok is, akik csak borban |
| születtek – akár a zászló szárnya –, |
| jönnek az álmok is utána. |
|
|
Pincémben véletlen két isten találkozik
| Egy méhcsalád pincémbe költözött. |
| Vadméhek… Az erdőből jöttek |
| s itt döngnek tölgy ajtóm mögött; |
| együtt Ámor, Bacchus és köztük én; ki-be. |
| A vénségemre micsoda triasz… |
| Édes fullánkkal ez sarokba ült. |
| Telt sejtjeinek kincsén elmereng, |
| de azt, szakállában az ősz-ezüst |
| csiklandja hozzám egyre közelebb |
| s a csillagi pályáknál magasabb |
| trónját abroncson ütve fel, egét, |
| Bacchus, hordóimon feszíti szét… |
|
Valami vonzás vetületében
| A csillagokat nézik a virágok! |
| A csillag-képek a szirmokat? |
| Valami vonzás vetületében |
| szólit a sötét s a hérics bólogat. |
|
| Lehet, a Vénuszt kedveli a jácint. |
| Rózsa-pírjában semmi logika. |
| Záporoz a szálas csillag-eső |
| s gyönyörködik a réti imola. |
|
|
Montázs-sorok
| Az udvaron kellene rendet tenni. |
| oszló fácánfarok a páfrány |
| és enyves gyantacsepp a rügy. |
| s előgurul az elveszett dió. |
| Kokas-taréjt mereszt a szikla, |
| világít gyertyáin a borthozó. |
| És udvar, hegy után itt bent is |
| bizony nagy rendet kéne tenni. |
| Csont kalitjából kirepült |
| és ceruzám hegyére szállt |
|
Szertartás
| Hogy ég az ősz!… És mindig tavasszal |
| Kert közepén kék lángokkal |
| az ostyát, bort és gödölyét. |
| Oly egyszerű, természetes, |
| ahogy a bimbók közül kinő, |
| mint zöld növény a füstölő idő. |
|
És jácint, beton tövében is
| az óriás gyökér-kígyók előtt |
| És jácint beton tövében is |
| a fű parancsa megtestesül |
|
Pohár alji jelenések
| Tenger volt… Kapám, mint evező veri |
| s lett mészkövéből kerek asztal… |
| Hüllők állkapcsa és a jég ragyog. |
| Pohár-távcső évmilliót idéz! |
| Roppant törésein borom vigasztal, |
| hogy hüllők és hullák és lösz porán |
| búzából jön s fölszáll az angyal |
| s zöld léggömbjének kosarából |
| meghirdetik a szebb világot! |
|
Egy ivánfai naiv freskóra
|
Öcsém emlékének
| Nem kőszigetek szirtjein, |
| völgyek zöld tengere fölött |
| fehérlenek a hegyközségi templomok… |
| Kézzel kent vályog századok |
| meszelt, törékeny pajzsai. |
a gólyahír, boglárka bokra, |
és fölnéz ide, ahol ha fölragyog a |
elindul újra és hallod is szavát: |
EMBERBEN él csak a TENGER
|
|
Kettőre zárva
| A hőség most átárad az éjszakába |
| Némább lesz minden és sötét |
| Reménytelen a park a házak |
| Valami rossz borul fölénk |
|
| melyben még lomb se mozdul |
| s a hőmérők kék higanyába |
| kegyetlen áll az emlékek sora |
| megmérve és kettőre zárva |
|
|
Olvashatatlan ez a csend
| Szisszen a kristály égi-olló |
| s ahogy kinyitja hegyes késeit, |
| elindul hűselni a kandur. |
| Holdfényben látom puha lépteit. |
| s négy szárny suhanva kirepül… |
| Oszlop körül két denevér cikáz… |
| Kinyitja szárnyát hetven év. |
| s olvashatatlan ez a csend. |
| A csillagok ékes arany-legyek… |
| A vakolat, mint tehén-bőr remeg |
| s az álarcok ábrája mind levál. |
| Kiégett téglán nagy kezdőbetük |
| jegyében hat név szundikál, |
| mint korom s kristály ölén a macska, |
| s katlan-meleg süt át a ház falán… |
|
Hogy önmagán túl valamit
| Mikor a házba jöttél, ki vette észre, |
| hogy halkabbak lettek a tárgyak |
| s kinyitva, tettre éberen és készen |
| suhogni kezdtek azok a szárnyak, |
|
| melyek vállamra soha… Mégis emelt |
| s ahogy fordultam és arcodba néztem, |
| új mértan tágult csontjaink felett |
| a négyszögű, kivakolt térben, |
|
| melyet téglából rak az ember, |
| hogy önmagán túl valamit… |
| Ezt hoztad és e furcsa csendben |
|
| A ragyogása most is szíven üt |
| s más törvény hajnala tanit… |
|
|
És nem emlékezet
| Reám maradt… Enyém… Gondoltam én, |
| de már tudom, minden miénk! |
| A volton túl a van s az is, az ég. |
| Valód ott fénylik minden peremén. |
|
| Bejártad még velem s kezedbe vetted, |
| mint csokrot a bükköst és füvest. |
| Örökség az is, ahogy lengenek |
| a porzók közt sajgó üzenetek, |
|
| hogy nincs enyém, csak mind veled |
| létezik és nem is emlékezet, |
| de él… Magot repít és ültet tovább |
|
| e létezés, mint ötödik évszak |
| és sugarában együtt velem élsz csak, |
| mint kertünk s fáimban ahogy az ág. |
|
|
Rejtett küszöb fölött
| A szerelem nyers, konok varázsa |
| kinyítja – mint a kés az ujj begyét – |
| s egy titkolt sebnek kezd lüktetni láza… |
| Magamban így megyek most is feléd |
|
| a bércre, hol piros szöcskék között |
| terveztünk egyre ismeretlenebbe |
| s szép műszerünk volt az a messzi zöld, |
| mely mindig part és soha sincsen messze… |
|
| Rejtett küszöb fölött ül s így sajog |
| megannyi mind, aki csak volt rabod! |
| Mögöttünk tündérlik, de mintha |
|
| minden oly hártyán lenne írva, |
| mely egyre áttettebb jelekkel |
| találkozhat velünk s szemeddel… |
|
|
Megszólított
| Ősz végivel, tündéri völgybe, ma, |
| ott jártam, hol egyszerre csak |
| zsúrlók és mácsonyák közül |
| hangok röppentek föl, nem madarak. |
|
| Egy forrás lépett ki… Megszólított… |
| Hűs hangja tiszta volt s derűs. |
| s bár láthatatlan, tudtam, ő hívott. |
|
| Mögötte vaksötét vadkörtefa |
| gyümölcstelen állt, feketén, |
| de villogott hajló füvén a láb |
|
| s én átléptem a kék mezsgyén oda, |
| ahol az ág ringott szemközt velem |
| s bokrát hiába húzta szét kezem. |
|
|
Akár forrásról
| Nélküled, mint a sivatagban |
| megyek a por számum-lerakta |
|
| susog, akár forrásról a homok |
|
|
Hallottam és értettem is
| Azon a tájon ismét láttalak |
| Fejünk fölött nem madarak |
| kék lombok közt lengő halak |
| keringtek s szárnyuk fénylett |
| a mindig néma hinárok alatt |
| A fekete-türkisz barlangból jöttél |
| és mosolyod érintve vállamat |
| hallottam és értettem is szavad |
| a nyelvet melyet nem a nyelv |
| s mégis a legnagyobb nemzet beszél |
| amíg csak földünk ez a föld |
| Hallottam mert szólítottál |
| hogy hazajössz s hangod hullámain |
| elült a csillámló mosott homok |
| akárcsak ott talpunk alatt |
|
Aki hazáját soha
| Akkor Pireuszból kifutott |
| felé siklott hogy megtalálja |
| a csiszolt oszlopok szilárd |
| mint otthon a vályogfalhoz szokott… |
|
Gyerekkori emlék
| Ha megnő a dió s a juharfa |
| magja beérik, mozdulatlan |
| Nagy csend tágul az alkonyatban |
| karjába vesz és visz haza… |
|
Diófacsonk, örökzölddel
| Pályájuk szemközt, de eggyé |
| az égig nyúlva föl velünk. |
|
| Ledőlt harsogva az egyik, |
|
| örökzöldet… Éljen tovább a csonk, |
| akár egy vers… Egy Berzsenyi… |
| S már ketten néznek… Ők állnak ott… |
|
|
Izgul a vers
| Lassan kitúrnak már a könyvek. |
| Izgul a vers, sehol sem lel helyet… |
| Irni szeretnék, ujjnyit sem lelek |
| s mint gazda, kitől elvették a földet, |
|
| kerülgetem fél-sírnyi birtokom. |
| Rajta sok-sok kövér honfoglaló. |
| – Hová menjek?… Jeges már kint a tó |
| és itt a vers! Kezét, tollam fogom, |
|
| de hol s mire?… Elrejtve a papír. |
| Bontom fölüle… Annyi-annyi név |
| mered reám!… Majd háromnegyed év. |
|
| Talán jobb is… Hiába keresek. – |
| Egy újság szélére két sort vetek |
| s kitárja karját az a messzi rév. |
|
|
Kezemből akkor
| Nagy vizen át a házad nézem… |
| Mondják és egyre többen; oly üres. |
| – Hogy lenne?… Hallom lépteid |
| a nagy vizen át, merre jársz… |
| Vadászni mentél… Jó kutyáidat ezért |
| nem hallják és látom a házat, |
| kápolna, szőlők, hárs alatt… Csak épp |
| a fürjek hagyták el a kertjeid. |
| Utánuk mentél s ha egy is maradt, |
| te elhozod, tudom, biztoskezű. |
| És szobád addig sem üres. |
| Naplód, mosollyal írt tragédiák |
| s zászlóid lengetik felém a hírt, |
| hogy ott is megkínálnak sorba, |
| jó csősz, ott túl a hullámzó hegyen |
| a gazdák és a vármegyei emberek. |
| A nagy vizen át egyre nézlek s nézem… |
| A pincék közt kanyarog síkos út. |
| Együtt látjuk erdők, kripták |
| madarait s közülük egyik is |
| soha le nem ül, csak száll, köröz… |
| Várom, a réz kilincs mikorra |
| billen, hogy belépj… Bőr-hurkon |
| már az egyszem pitypalatty. |
| s mint végtelen nyolcszögű kristály |
|
A semmi tágít
| Itt van megint… Kezem remeg… |
| kifordítva egy másik tájnak |
|
| Vihartalan, tudom, a tenger |
| sziréndalnál is hangosabb |
| s amit szemünk sohase láthat, |
| a legszebb az a föld s be nem fogad. |
|
| Kezem ezért remeg és ceruzám |
| e part térképein keres, kering. |
| Segítsetek, mind fényesebb a nincs. |
| Rejtsétek el, versek, testvéreim. |
|
|
Zord kegyelem
| Ki vált meg innen?… Hegyen szorultál!… |
| Nincs más veled, csupán a látvány. |
| Kezednél ceruzád és két pohár |
| között az emlék, mint tűnt szivárvány. |
|
| Emlékszel?… Itt a fák alatt aludt. |
| A gyurgyókák dala ringatta álmát. |
| – Hogy halljuk ezt?… – Elhagytuk a falut |
| s kivágták rég magányunk fáját. |
|
| A várak sem azok, melyek veled |
| együtt ragyogtak itt a teraszon. |
| Suhan – melyet nem ember épitett – |
| az a hajó új távlatú tavon. |
|
| Talán majd ők, e más dimenziók |
| hívőinek gyors szárnya kiragad |
| és kockám rácsain aki benéz, |
| majd azt sem látja, ami itt maradt. |
|
| De zördül az ikon… Szent György kilép |
| és simogatja vad sárkányaink. |
| Aztán versem után repül s felénk |
| zord kegyelem vasalt dárdája int. |
|
|
Küszöbnek ők vágnak követ
| Ez harminc év amig alatta |
| magamnak és a szamaramnak |
| s ott szénnel-tussal rajzolnám |
|
és vonalához azt a hangot |
Küszöbnek is ők vágnak majd |
egy sapphói sornak szárnya |
|
Nike?
A test épít, bár maga pusztul |
hogy vele egyszerre nyitják |
az istenek és az emberek?! |
|
A Minotaurusz kora
| Csak neki szabad és senki másnak |
| és fénylik a vértől a virág, |
| sós veritéket izzad a fény. |
|
| Nem hal meg, mindig él a rossz. |
| A mitoszában nő a Minotaurusz |
| és lesz és lett s még lesz nagyobb. |
| Szarván nőnek az új Antarktiszok. |
|
| Először a füge… Aztán a szív |
| s velük törpül az ember… Már itt a jég! |
| Lélekben dermedt Pompejik?… |
| Vezúvi-kor!… Ember-meleg, ó, jössz-e még! |
|
| Ott élő kor került hamu alá, |
| szép méretével ami emberi. |
| De jaj, ha mostan fölragyognak |
|
| Nemzette mind! S nem négy, kétlábú lett |
| e vasmankókon bicegő sereg. |
| Egyszer íly hadat festett már a holland, |
| de szarvuk és szájuk ma kegyetlenebb. |
|
| Mosolyog… És kezében liliom… |
| Mosolyától szirma megfagyott. |
| Szőrét hiába is fésülte rá, |
| szarva a szemén átragyogott. |
|
|
Az Akropolisz fölött zúgó pilótákhoz
Xerxesz fölmérte s szétveri |
a méhek hangyák pontos tetteit |
a kardját pengető janicsár. |
|
Már magát sem leli
| Az ananász-barack aranya fénylik. |
| Kerek pajzsa nagy lábasból ragyog |
| s oroszlán-kapun zúg a szél… |
| Zöld rongyok szerte az angyalok. |
|
| Vad szirteden – Mükéné vándora! – |
| itt állok s két talpam alatt |
| forrón szilárd sárkányi kor… |
| Felbűzlő partok, hajók és halak. |
|
| Megállt a csillag is… Kése alól |
| égen túl, tengeren s a semmibe |
| szólítva őszünk arany barack |
|
| s zöld angyal zúg a kerten át. |
| Oroszlánszájnál vadabb fény üvölt: |
| – Nincs árnyék sehol!… Már magát sem leli… |
|
|
Huxley emlékének?
| kiket szabadnak szültek az anyák. |
| Fejlesztik, ami rossz… Nyomják |
| a kancsal próféták szavát. |
|
| nyakadra kötik, mint igát, |
| s nyelvedre sütik számodat |
|
| és dúl, épül az ember ellen… |
| borítja el fajtánk szivét. |
|
|
Befogadnak, mint a történelem
| A fülledt párában elvesztem nyomuk. |
| Mit érintettek, azt sem sejteni. |
| A mézga-fény sehol, de váruk tömbje |
| újra ép a szétmorzsolt kövekbe, |
|
| s magányunk átnő óránkból oda, |
| akiknek kardját, álmát nem lelem. |
| Tüzük kivül, de rólunk szólnak egyre |
| s befogadnak, mint a történelem |
|
| egy rejtett folyosón e semmibe, |
| hol börtönünket pára emeli. |
| E várból ki, már hogy jönnél vissza? |
| Még kapuját sem sejteni!… |
|
|
Magyar idő
| A rózsaszín knosszoszi oszlopok… |
| Kék, nagyszarvú bikák s a lepkék |
| kísértenek. A szél déli napok |
| s hegyem tövében mintha ott is lennék, |
|
| ahol az idő aranyló szárnya |
| fénylett és állt a homlokom felett… |
| s nevek vésik e bazalt hegyeket… |
|
| Vitorlák éke, hattyúk, ludak |
| és lábamnál nagy, sötét bivalyok |
| tapossák szét a hullámzó utat |
| és földünk ég… Tőzeg-parázs ragyog… |
|
| szólít nyersen és hangja mintha… |
| Hallgatja hidegen a szilva. |
| Kéken jegyez a nem is tinta. |
|
| Ért, bodzaszín magyar idő! |
| Bár bokra mintha itt sem állna |
| és mezsgye sincs és szélén se e kő, |
| mely véghely volt villámló tájba… |
|
|
Turóczy Magyar krónikáját forgatva
| Kiülsz a ködbe… Az vesz körül… |
| Karcolják homlokod a varjak, |
| Rácsot kap lassan minden ablak. |
|
| Rácsot papirod fehér négyszöge, |
| – S hol vannak ők, a bátor holtak? |
|
| Nem fogják már!… Szavuk csontjukba |
| zárva rég… Árnyékuk sötét gesztenye… |
| Borong a csonkolt tőkék serege. |
| Százból, ha tíznek van keze |
|
| lapozni könyved megnyúzott |
| Sajgó bőrön arany kezdőbetük |
|
| rom vártemplom kövére írva |
| Remél és ír tovább a sírba… |
|
|
Válasz Hagymássy Bálint Ad Pannoniam című ódájára
| Vitorláink pirosak voltak. |
| és sorban hosszú kikötők a falvak |
| és Európa útjai lobogtak, |
| mint zászlóink az árbocon… |
| Flottánk repült!… Mezei mód |
| a patkós magyar expedició… |
| Nádból kötött sajkák, tömlők, lovak |
| Vezér-hajónk arany kévéje szállt… |
| És soha evező… Mindig a szél!… |
| És reszketett a sok babérliget. |
| s fehérek, mint Róma előtt, |
|
Aachen alatt a templomok. |
| A keresett és elveszett haza |
| lángolt s Bizáncon túl az is, |
| Dúlt rétegtan!… Kiszórt sírok!… |
| Foszló zászlók egymás alatt… |
| rajzán szikrázó álmok s rablók |
| talpa alatt megszentelt szarkofág. |
| Kegyetlen, szép szülőhazám |
| mélység… Több és mélyebb és vakabb, |
| mint minden tatár-sivatag. |
|
– Ezért irigyelnek Pannónia? – |
| Márványra ömlött sár-vizek |
| partmetszetébe kövült horgonyok között |
| Versek hazája, költő-temető, |
| szörnyek útján tündéri táj a föld alatt, |
| Várak-kolostorok törtlábú nyájai, |
| tűnt népek, halott kikötők fölött |
|
Egy rom-bazilika Somogyban
| Végül a kőangyal beül helyére… |
| Királlyá koronáznak valakit |
| s e láthatatlan ünnep elvakit, |
|
| mert kapu sincs, csak kódex-töredék |
| s egy oklevél-sor: – ide hozták – … |
| Helyét az oltár fölrepíti majd, |
| mint foglyokat a jó vadász-kutyák. |
|
| Egy csattanás… Kettő lehullt… Egy püspök ott |
| alattuk lent… Nem látta senki még, |
| de lüktet az a láthatatlan ünnep |
| s dereng a legszebb szobor-töredék… |
|
|
Nálunk lett néha
| Törököt se látott bürgerek |
| rég a fej és kócsagtollról fénylett |
| a halál… Mocsári gólyahír, |
| berki liliom árnyéka rajtuk… |
|
| Metszették, cifrázták a hírt |
| s a janicsár-bakák, basák, agák |
| Krisztus keresztje alatt – |
| nemcsak köntösét, elosztották |
| egy szálig a körmöci aranyat. |
|
| Így volt… És ez!… És itt, ahol lakom! |
| e kis ösvényeken, e berken, |
|
| A nagy csaták helyén magyar – |
| Csak tört pipák füstölnek |
| vesztőhelyére hajdú, hal… |
| Törött tálak narancstalan |
| kínálják rajzos arabeszkjeik. |
| Fagyott tevék napot-kiáltó |
| s kék lánggal gyújt rá a lidérc… |
|
| Akkor sem volt csak hazai |
| a tett, a vers!… Velence, Róma, |
| Madrid, Bécs e huszárvárakon, |
| nálunk lett néha európai. |
| És zeng és peng azóta is a húr, |
| a hír; latin, török, gót, cirill – |
| mert négyszáz év, vagy épp a tegnap |
| itt mindig oszthatatlan egy. |
|
S nem ő, a nyillal átvert, |
|
– ezzel itt mind kérkedhetett! – |
|
| a zöld lovas azóta is zörög. |
| Így mester itt s így mesteri |
|
|
Egy végvár helyén
| de látszik még és ez elég! |
| A megmaradt torony, e kör |
| kirajzolja az őrködők helyét. |
|
| – Vagy nem vagy te is az? – |
| Költők – ha vagytok –, most feleljetek! |
| Vagy csörgessétek, nem láncotok, |
| kaviccsal tömött fejetek… |
|
| Nincs szárnyam, jól tudom, |
| A börtön tornyából kiléptem |
| s töretlen köztetek vagyok. |
|
|
Egy rézmetszet előtt
| Rézmetszetem lapján váratlanul |
| egyszerre szólalt meg a vár s a kés: |
| – Ott volt-e, ahol most, az a torony? – |
| S ormán hiába lángolt föl a kéz, |
|
| Pereltek, mint a birtokért, mikor |
| szétverte azt is az a bécsi szó… |
| Azóta sincs, csak itt torony s a por |
|
| nálam lepi e metszet üvegén… |
| Tördelt papír szigetjén nézem, |
| s berkünkről rámnéz ugyanaz a rom… |
| Rakosgatjuk és sose lesznek készen… |
|
|
Veri a forradalmi indulót
| Füstös mosoly mögött eltűnt kapuk… |
| A másik sor boldog delirium. |
| Mint bakkecske ugrál a zöld kerékpár |
| Nagy abroncsát veri a mester: |
| a kőfejes, hosszú sikátoron… |
|
| s a piros földek városa közül |
| – hová az utcavégek lejtenek –, |
| szittyós pillák közt alszik a |
| Fölötte félájult hisztéria |
| rajzát sikoltozzák a bíbicek… |
|
| És ha kilépsz az egyízű borok |
| házából, mint a stiglicek |
| palackból szárnyalnak ki a |
|
| s akárha égen rizling pezsgene, |
| vad egyházakat formáz a bazalt. |
| s ahogy szorítja préseit a bérc |
|
| Egy sárga vizsla száguldoz alattuk, |
|
a részeg kémények között. |
| A háztetőn vadászik nyúlra. |
| Zörög a cserép-billentyűk sora: |
| Zengőbbet, mint a római harang… |
|
| Az ABC török-szeráj hodálya, |
| s mert kúttalan, a Főtér is magyar. |
| És ó, a tó is rég tavatlan |
| de partjára épp most belép |
|
| Orosz-agárral jön sétálni. |
| A tűnt cégérek xilofonján |
| veri a forradalmi indulót |
| és látja is, ahogy a déli hold |
|
| Előtte ferences és szabadkőműves |
| vitatkozva a templomig üget. |
| Fejükre koppint a torony! |
| Keresztje nem apát, de somfabot, |
| s apáca, vájár s íme ő, a testőr, |
| nem karddal, de a nagy kosárnál |
| jóval nagyobb pocak után siet |
| kisértetek lépnek ki délbe. |
|
| Tetézve mindet s mert van ég, |
| a vasbetont tört szárnyaira kapva, |
| s kocsit, bort, bért és csülköt hagyva, |
| komoly derűnk, akár a páva, |
| sétálgat kiherélt utcákba… |
|
|
Arany János halálának 100. évfordulójára
A költő monológja 1867 után
| Mindig csendben írtam, irogattam. |
| Papírra is, de többet magamban. |
| Mint a pallos kemény éle alatt, |
|
| – Hogy ki volt még?… S most ki különb nálam? |
| Eldönti majd a jövendő század… |
| – De dal nélkül?… Hát csak dúdolgassad. |
|
| – Ezerévig vagy talán nem láttad |
| cigányokkal virgódni hazádat? |
| Ahogy verték nótával a szeget |
| csontunkba?… Hát tettesd! |
|
| – Ringasd, költő, mint az eszelősek, |
| akik daltól, mámortól erősek, |
| s dünnyögve a fő-gerenda alatt, |
| Brummogd, nem vagy magad. |
|
|
Új Helikon?
| Szekéren zörgött Berzsenyi |
| szirtek közt és kies Keszthely alatt |
| látták a Múzsát és a kócsagokat… |
| Tündér visz engem, hófehér |
| szárnyán egy kis olasz Fiat. |
| Tihany ormán a Rege presszó, |
| majd Füred kútfeje fogad, |
| s hol Csokonai járt, gyalog, |
| nem vak-remény, márvány s beton ragyog. |
|
Kodály
| Még szól a tücsök, mintha idézne |
| bejött szobámba s szólt vala: |
| – Nézzük, van-e somogyi furulya? – |
| S kezében, mint arany jogar |
| világított a száraz bodza, |
| börtön fölött, a múzeumba… |
| vasban, de kezükben bicska. |
| tört csontra, somfa-botra… |
|
| – A kés a dalnak társa! – |
|
| és nyelvemen a válasz is: |
| – Az volt mindig e tájba –, |
| zengett, mint citera pengése |
| Puskapor szénnel keverve, |
| messzi szállásról, Somogyba… |
|
| Nézte, nézte s kezébe véve, |
| mint kottát olvasta tovább, |
| de Egy, ha más is vonala!… |
| mintha kotta-fej lett volna… |
| – valami tündér-felület – |
|
| mint aki messze-messze lát, |
| maga is mint a pásztor állt. |
|
| – Nézzük, van-e somogyi furulya? – |
|
|
Egryt idézve
| E sziklán mindig itt suhog a |
| Egy férfinak a kék tábla előtt |
| hozza a hírt a nádas angyala. |
|
| grimasz és fény és arcon, ablakon |
|
| kiált a belső láng, és mind, amit |
| lobbant a hegy és önnön mámora. |
|
| az Arany Angyal érkezett, a mű: |
| Gulács előtt a hal, Taormina… |
|
| együtt-egyet sugárzó kozmoszát. |
| Pásztor libeg s Kristóffal a gyerek, |
| s fény-sokszögek nagy kerek napon át… |
|
|
| Négy rajzszög tartotta a fényt. |
| a meszelt falról mit üzen? |
|
| A hogyan tovább-titkával szemben |
| szótlan ott ültünk Egryvel. |
| Félóra már, hogy néztük egyre |
| s azóta sincs hármónk közül kivel… |
|
| A rózsaszínben hangtalan, néma |
| a halvány pasztell-semmibe |
| arctalan fürdeti az arcát. |
|
| És elment Kassák, Fülep Lajos, |
| de itt maradt s szólít a mappa, |
| amelyből akkor, mint útravalót |
| a Csónakost kezembe adta… |
|
|
| Tizennégy rajz, tizennyolc vers: |
| – Közölhetetlen mindahány! |
| Csak a pecsét kegyetlen biztos. |
| Olvashatatlan az aláirás, |
|
| mintha magát szégyelte volna |
| kócsag és gém várta a levegőt. |
|
| „Borral, szőlővel megrakodva” |
| hajónk s hajósunk mindhiába… |
| Türelmes horgász, nézted a vizet. |
| Tündért, kacsát a nád falába. |
|
| A „Nádvonal” hullámzott lágyan |
| s a „Balatoni térben” mintha |
| a pepita füzet lapjával és |
| tolladdal játszott volna tinta. |
|
| És szállt a „gitárnyakú nagy barát”, |
| ha jött a tél s zölden hasadva |
| szikrákat szórt lábtól a rianás |
| s dörgött, mint nyár, a kék magasba. |
|
| S te meg se vártad „Mézöntő” havát. |
| Tizennégy égi delfin szárnya, |
| a vizitükrünk fénylő hattyúi |
| vittek mind magasabbra szállva. |
|
|
A „Fonyódi hegyek” című képre
| Ezt láttad mindig… E kettős hegyet |
| mögöttem is… Bizonyság rajzod. |
| Berkünkből köztük kelt a nap |
| s kék völgyön át lilán patakzott |
|
| az a fény, amelyen egyre nőve |
| közelgett a hajód, ha kedved hozta; |
| a piros és fehér, a csont-golyók |
| zöld posztón sikló horizontja |
|
| Fonyódra át… Hol most is vár a ház… |
| – Igy, hogy is hagytam volna nálad? – |
| E tengertúli kék, e sose-part |
| ragyogta évekig szobámat. |
|
| Két árnyék hosszú szárnya nyúlt át |
| reptetve-oldva föl lilád. |
| Árnyékon jártunk?… Vagy vizen? |
| Halakkal játszanak azok a fák |
|
| élne a vulkán… Ezért e rózsa, |
| e tűzgyökerű ragyogás ezért |
| parázslik képedről a tóra. |
|
|
|
Szabó Lőrinc
| Az életedet versbe fordítottad! |
| Mint csontok kopognak szavaid. |
| A belső fontosat kimondtad, |
| mely szíven üt, vagy elvakit. |
|
| Kegyetlen mester, szorgalmas diák, |
| szálkás betűid, sok dioptriád |
| átszúrták mind, de mélyre fölnagyítva |
| s így nősz és nősz és könyved mindig nyitva. |
|
|
Becéről Illyés Gyulának Tihanyba
| Szüretre kaptam meg a levelet, |
| hogy születésnapodra köszöntselek. |
|
| Hegyen vettem a hírt… A tó fölött, |
| munkában nyakig, ért fürtök között. |
|
| Hegyen… Munkában!… Mindkét szó talál |
| s emel, akár az ozorai vár. |
|
| Folytatom hát… Kosaram tollra váltva, |
| körözök Tájaid fölött a tájba, |
|
| mely Egy s mindkettő úgy ragyog, hogy ontja. |
| Minden szép ősznek ez a titka. |
|
| Köszöntlek, Ősz!… Hombár, pince, szüret |
| aligha gazdagabb, mint a tied! |
|
|
Hét X
|
Kiss Tamásnak
Hogy faragja a kékkezű mester |
szép erekkel szoborrá épül |
– x – x – x – x – x – x – x – |
és a vissza egyre zöldebb park előtt |
|
A múlóból mindazt
Martyn Ferenc kaposi rajzkiállítására
| Nyolcvan év… És nyolcvan rajz… És itt Kaposban… |
| Örülök, hogy újra látlak s látom. |
| Megörvendeztettél kettősen, barátom. – |
| Ahol az ifjúság, ma sötét szemüveg, |
| de rajzaid így szebben fénylenek; |
| a feketén tündöklik és kápolna-tiszta |
| és nem is emlék, de mind való… |
|
| A rajz kidobja, ami lényeg |
| s már nem is ott, a Szépben élnek, |
| a sárga kastély tiszta távlatába. |
| Ott állnak mind, hársfákba zárva |
| s azok az élő kerti aktok |
| agárkutyával s messze, kéken |
| a kikötők fehér tenger-vizében |
| Cassandra és Idő… Megannyi költő |
| s az egyetlen vonás… A soha másik… |
| A villanó acéltoll a lovag |
| kezében dárdaként szikrázik |
| s szállnak a szárnyas, éteri lovak. |
|
| – melyeken Berzsenyi is lépdelt –, |
| s a tó, idézve tenger távlatát, |
| melyből nem Aphrodite, Szent Mihály, |
| a hegy, a temető szigetje |
| Györökön s majdhogy belép a kertbe… |
|
| Barátom, most, hogy itt állok megint |
| a sok között Veled, e rajzok |
| a múlóból mindazt, ami soha, |
| idézik, mint a címer-pajzsok |
| s a Monstrumok között, mintha megállna |
| a szép előtt hódolva a Homok |
| és nem pereg, ragyog!… Az idő szárnya |
| viszi a sárga templomok fölött |
| oda, ahol velünk Rónai látja… |
|
| Porzott a város… Most aszfalt suhan… |
| Vált minden maszkot és ruhát. |
| Csak ő nem, a toboz s a dió is örök! |
| A tapló rajzos belsejében |
| a világ, s a szerkezet mintha szikrázna, |
| mint órás műhelye s kódex-lapon, |
| présen, romon tojásra szállva, |
| itt leng az ős madárnak szárnya… |
|
| Itthon vagy újra hát… Köszöntelek… |
| Elhoztad s nézem otthonunk, |
| mert mindig az marad a Rend. |
| A torzon át is mindig azt teremt, |
| otthont a kéz, a mindig sziklás parton… |
|
|
21. századi költő
| Reggel jött… Pontosan, akárcsak |
| egy metrum vagy mesterség hívása. |
| Kölcsön-kovácsműhely volt otthona. |
| A fujtató alól lépett ki reggel. |
|
| Útja zöld térkép, nád között… |
| Szerszámot, tollat onnan vont elő. |
| Szigony, horog, az üllőn hosszú nyárs |
| s fénylett a hal, mint vers, ha jó. |
|
| A kovács rég elment… Nem volt rá szükség… |
| Várból az őr: – se pénz, se posztó – ! |
| Gyalog-diákok és a rendház?… |
| Kriptát nyitott a rím is… Eltűnt a költő… |
|
| A jégen látták utoljára még… |
| Kulcsát letette a műhely előtt. |
| Kutyák szaglászták… Menyhal-illat, |
| s fölöttük nap kelt kék-ladikban. |
|
|
|