Vojtina levele

Nagy verseny áll… Hát versenyezzetek. Recsegjenek a cintányér rezek… Hirdesse dob a Nagy Költő nevét, kinek térdéig meghajolt a szép. Harsogja rádió és kisbíró! Szállítsa Művét luxus-autó… Addig magam, míg zengnek a falak, kemencét fűtök szabad ég alatt, és tanítok, vetek… Olykor írok… Gerlék, parasztok nézik papírom. Egy-egy mester és inas is benéz, hogy mozdul az és miből lesz a méz! – Nem versemben!… De nála itt, aki szomszédban őrzi méheit, s legtöbbször együtt dolgozik velem e szérűntúli-szilvás kerteken, ahol a tej, kenyér és méz és trágyaszag, mint jó testvérek játszanak hajamban, ujjamon s a papíron… Pajtás, hát itt, e nép között írom – mi szép s mi fáj –… És értik is szavam! Ne vess meg!… Köztük honn lelem magam! Köztük s velük… S dalom, polgári lenne?… Vagy nem láttál polgárt rokon körödbe? – Vess össze hát: – szavamban és a tettbe! – Elég!… Bosszantott, hát kimondtam végre! Azért sebaj… Csak megvagyunk, komám. Rigók a mesgyén, egy cseresznyefán. Igen… Te bent… Magam kivül s fölöttem sokszor éles kés repül. Pengéjén nézhettem, mint más tükörbe, míg torkomat csikálta éle, hogy arcom míly fehér… A tiéd?… Fekete… Suviksszal keni a serény kefe, hogy lássanak s hogy olvassák dalod, zsebben visznek a literátorok. De legalább onnan tekintenél, az ujságról szét: – mit kiván a nép?! – S hogy él a műhely és falú? – Belásd, nem árt, ha zsebben is kirándulás, és mindezt, mint jó ráadást megírva, hogy ne piruljon körmödig a tinta… De addig is csak versenyezzetek. Recsegjenek a cintányér-rezek. Hirdesse dob a Nagy Költő nevét, kinek térdéig meghajolt a szép!… Nekem meg az szép, ha a zöld tavasz kifürdet mindent s lepkéket havaz. És földre száll a rózsaszin-lila felhők fátylából a tüzes bika s zihálva szerelemre kel… A rét, vetés fordítja már tükrös felét, s a kék és zöld lakója boldogan tüzes örvényben reszket és fogan. – Hát ez a szép!… – E nép és ég közel!… – E láz! – A nemzés, nemzet tüzivel!… – Jó nékem hát az új puszták ölén, az alkotók két kézzel döngölt szérűjén etetni és hallgatni azt a masinát, amig a dob arany búzát szitál… Igy élek hát s nem fáj, hogy lemarad a versenyen kocsim a hegy alatt, hol hajtod és írod, mi kell a pénzhez! Hű vagy magadhoz, de nem ám a néphez! S hová repít majd még a lendület!? – Pár év és hol találkozunk veled? – Most sejted, hol a cél s vesd el magad! De addig is, vigyázz, ne törd nyakad. Mi lenne nélküled?… Gondolj reánk… S a hegyre is… A zöld babérfa ág múzsád nélkül szárazra válna még s barbár liget lenne e szent vidék. Mert tudjuk jól – s meghajlunk sorra mind –, térdednél fénylik a magyar Olymp! Fénylik?… Olykor még dörren is nagyot, amint szülöd a roppant darabot… Magam meg itt a kis szérük között nézem a verset hálózó ködöt, amely szárnyadról szitál és ragyog. Hegyedben, ó, én pásztor sem vagyok! Magas nékem a Szentlélek-orom. Itt lent az én helyem és birtokom, mert istenülni, jól tudod komám, nem óhajtok Velence oszlopán… Jobb nékem itt, hol szálankint nyüvöm, nem a babért!… Csak kenderem szövöm, mely melegít… Nem tudja senki sem?… Ember vagyok!… Érzik!… És elég ez nekem. – S a majd?… A vers? –… Jövőre bízom azt! Dolgozz! Nevelj, te legnagyobb parancs, s elég e láthatatlan szép öröm. Még félek is, hogy egyszer eltöröm, s csak az marad, mi fogható, mint hal, csigák, sziklák között a tó, mely távol kéklik s nem mutatja meg, hogy fény alatt még szebb fény is remeg. – Hogy Vojtina már egyszer mondta ezt? – – Nem így!… A szívre tettem én lemezt, s azt hallgatom, hogy pontosabban tudjam a ritmust minden tárgyba, tettbe, dalban… Jó nékem hát e népi közteren, hol álom és a tett együtt terem, és ép e munkából fölébredő idill szűz tisztasága, éppen ez vidít… A szent ponyvák, tervek, disznótorok tölgy asztalánál is otthon vagyok. Aesopus, Shakespeare… Arany, Kölcsey s korunk pusztáin fénylő sok zseni csak vonz, mint az atom, de nem a szürke zaj, melytől körödben glóriás a haj, s nem egy könyök fölött babér lobog, csak bírja és harsogja a torok! – Nyárvégén most is hallhatsz még ilyent, mikor a berkes völgy zsombékja zeng. – S e méla, szétfolyó egyhangúság, oly álmosan zsong, hogy szívünkbe vág, hogy nincs tovább! – S vad pesszimizmusát belénk döfi, mint kést, a sok derűs dalár. Igy bicskáztok s a dal mégsem halott. A lénye, mint a hold fénylőn ragyog, s ha csalogány nyít rája ablakot a könnyenlüktető vad áriák tüzes üllőjén szikráznak a fák. Nem kórus!… Egy!… Hát versenyezzetek. Magam e zengő szárny után megyek, s mert nem láttam csapatban csalogányt, hát kedvelem e dalszülő magányt. S jó versnek nem kell pásztor és kanász! Lábánál mindig többeket találsz… – De ott, kit hajtanak?… Ha nem tudod, a verseid ma nékik szavalod! – Szárnyat feszíteni így is lehet, de mérd le végre sikered, és itt a perc, hazudj, és végre igazat! Dunánk megáll!… Lesi a szavadat… Utóirat 1962-ből: A szerkesztő tíz évig spekulált, hogy hozhatja-e ezt a Vojtinát. Vagy most se még?… Ó rózsaszín remény biztass, te lakknélküli régi költemény.