|
Ötezer tőke közt egyetlen korai… A fürtje már lassan sárgul… A rigó látja és rája
száll… Csipegeti és vörös lesz, mint a bíbor az ötezer tőke gazdája.
Vágócsapdát állít a fürt alá.
Estére dermedt sárgarigó hullára néz a szőlő szomorú fürtje, mert tudja, jön… És itt áll fölötte
máris a győztes mosoly… Fényéből, mint a kígyó, kinyúl egy kar. Kitátja rózsaszín száját a kéz. Fürge
ujjaival, mint fogakkal fölveszi a halott madarat.
Forgatja és fölhasad a mandulán a rémület hosszú madárkiáltása… Az élő sárgarigó halott
párjára ismer… A szőlő nem tud kiáltani!… Lerogyni sem tud, mert fölkötötték, mint Pilátus fölköttette
Jézus fája mellé a latrokat. És a győztes mosoly most ismét lehajol… Letépi a csonka fürtöt és akkor
kék veriték lepi el az egyetlen korai tőkét.
Az ötezer tőke gazdája elindul.
Egyik kezében az égről letépett szárny, másikban a szőlőről leszakított gyümölcs… A
szárnyat klozet-gödrébe veti! A fürtöt mosolyogva szemezni kezdi… Egy óra múlva sietve a szárny fölé
guggol, hogy megkönnyebbülve boldogan otthonába térjen.
|