Piros foltok a szántott tavaszi mezőn… Égett okker-színű agyag |
az ásón… Ime a kőkor tűzhelygödrei… És minden putri öléről |
egy-egy nagymellű ősanya kisért… Az emlők kora… Amikor |
a háznép még ott ült a tűz és a tej körül… |
És az emberiség azóta is egyvégtében lopja és feji, de nemcsak |
őket, azt a legfőbb anyát is: a természetet… |
Ő, a türelmes természet pedig – tán bosszúból is – |
mosolyogva egyre csak magába eszi, magába temeti |
És az anyák könnyet, átkot |
oooooo hosszú ooooooooooooooooooooooo hosszú oooooo |
anyaláncolatban vész el az emberiség |
|