Szalamisz öble fölött^*

Mint a mükénéi arany, oly áthatóan sárga e hangos madárnak szárnya… S mikor nyilait fölvillantja a tengerzöld smaragdba, mint e vidám szigetsor, akként ragyog a hangja… A világ hajóján állva, pajzsát egy olajághoz döntve, rózsaszín sisakját a fény homlokán felüti könnyedén. Mintha előtte Trója volna, szétnéz a kertben mosolyogva, – s véle forog a hajnal törzse – hogy ráleljen a támadóra, ki ágról villogva ágra, vidáman lődöz a hajójára. E látvány s e dal szokatlan varázsa megnő a szalamiszi tájba. Élő torzók és kék bárkák fölött sugárzik, mint egy ősi monda, amely az éggel egyidős és most e tiszta madárhangra, mintha csak szárnyas teste volna, közénk repült a pirkadatba.