|
| Az oszlopfej most is fényben ragyog! |
| Akantusz, pálma és szalag |
| és rászálltak az istenek. |
| Mézzel s arannyal élő darazsak!… |
|
| S szemed már észre sem veszi a törzs tündöklő sudarát, |
| mely hordja mindmáig a nap s a szellem ónjával kimért |
| szép márványok, gerincek szívedig tündöklő csarnokát… |
|
| S a láb? Maga, akár a nép, |
| tart törzset és oszlopfejet. |
| kinyitva, írd, mit meg sem láttak odafönt, |
| de oly igaz s egész, mint alattuk a föld. |
|
|