Kék mámor ez^*

Mészkőre dermedt síkok átlátszó penge-éle ragyog a barlangok felett. Csillog a bérc a jégbe. Kék mámor ez, magában! Pincénk fölött ragyogva széthull a nap is tőle szikrányi darabokra. Fehér Olümposz!… Tisztább és szebb, mint az istenek tanyája s márvány szobraik. Tisztább és mindnél hidegebb! Csak lábunknál a forrás: a nagy anya kristály-teje csörgedez a völgy kövéről, mint lépcsős szilofon zene. De hol vannak a nimfák?… Egy varjú… Szörnyű egyedül!… S feketék az emberek a nagy Tüzépek körül… Az anya-meleget veszik, melyet itt nárciszfehéren szétoszt, mint szimbolumát, e náddal tüzdelt réten a földanya… De kertemen mégis jeget szakít a múzsa, mint nyáron fűzfa levelet, és ágra fagy az ujja! Úgy áll gyémánt-keményen, s míg barlangjára gondol, már kékre fagy szemében. Nagy kard hasad a tóról. Dermedt szívek… A mácsonyák bogáncsa és a liliom jégtűkkel nyársalt lányok e fehér Olümposzon. S álmuk fölött a hangnál már sebesebben szállva dörög az idővel vívó új titánok éles szárnya s a szétszelt háromezer év szívét-vesztette népe, mint mélyhűtött hajdan-való, áll a hó márvány kezébe. Igy látlak téli kertünk. Egy meghalt kor emlékeit benned!… Csupán a forrás még, mely bár hideg, de melegít, mert él!… S tudom, velem szalad! Ki egyszer ivott egy vízből, már soha ki nem szökhet az óceán-egészből.