Knósszosz romjain^*

1 És a vályog közül, mely reszketett, mint por reszket a délibábba, kitört az Orient Expressz a gépek vad bikája… A búzák és pipacsok közül egy igen, vagy talán sohasevolt márvánnyal szabdalt horizontra! Csattogva s mint őrült sikongva agavék és istenek testét tiporva! És lépcsőjéről szállva, álltam, mint borotván, e világban…   2 – Hát ez az a térkép?… Ez a valóság! Iszonyú kékség, melyen hajózott… És benne e szigetek micsoda földi csillagok… Az elsüllyedt Atlasz emeli karját a térképre föl és belemarva, ujja a kéket kiszúrva napot lélegzik újra… Az iszonyú kékben a való! A föld karmai koszorú – sorba vonulnak hajónkat kaparva. Élő virágok recsegve, a korall karddá repedve tépi a bordát a szívig… Kegyetlen és gyönyörű sziklák. Mint márványát a sirkőfaragó, fényesre csiszolták a mondák… Forrás helyett +40° Celziusz kopasztja… Patakká zúzva csörgeti a sós azúrba! Tüzes tengelyük körül nyüszítve, mint veszett centrifúga a vonító mitológiával száguld a tajték és idő a jelenbe. Arcunkba csapva süvít a hab s kitüzesedve hajónkat följebb emelte! Rézsút, hogy jobban lelátva arénából néz a világba… Ugató scyllák hármas fogsora… Sünök… Dagadó rákok… Nyálas csigák… Nem Charybdis de csontra éhes sziklák feszes állkapcsa közé szorítva, egyre és egyre víz fölé. Se előre… Jajj!… Se hátra, de teljes gőzzel zihálva… És nem cet!… És nem is egy! Nem Jónás, de mind a vas gyomrába, két szirt közé satuba verve, mintha a világ hajója remegne… Nem!… Kétszer is kimondom… Kétszer!… S nem négy, de 40° Celziusztól izzó és villámló dárda csattog, fénylik az idegek és a delfinek rajába… Kétszer kimondom… Akarom!… És megy, mert kell és előre az egyre többsíkú mezőbe Odysseus szőlős vitorlása. Csupán a képzelet kutat a valón át e világba. A betük iszonyú fényű napja óceán mélység titkát akarja.   3 – De hol van Tiresias?… A szellem?… E felfűtött déli menetben? Tiresias, aki kimondja, mi történt Ithakába? És szava, akár a márványtábla, hogy tudd, a zenitbe a jövőnek oda feszítse… Ithaka?… Nincs… Csak neki volt!… Velőkig rázó gépház… Vonító mitológia… És Ithaka nincs…Csak neki, aki itt ül mögöttem e lehányt és kormos sodronykötegben, aki mindig tudta, hogy várja Penelopének tiszta ágya s a négylábuak között is a hűség öreg kutyája, bár rózsák közt a kard nyele fénylett, mint a sarkcsillag jele. –   4 Ragyog az égi holdfény… Vonulnak a szigetek sorba: Egína, Pórosz, Hidra, Mélosz, Théra s ott messze – messze Kréta… Vonulnak és társad a holdba meredve mondja: – …az ott, a kopár, zafírral átütött, nem is sziget, de temető… Ezer görög a drót mögött s egy szálig ott veszett –… Zöld holdfény… Hajók… Zene… Lengyelek és magyarok keze és francia, orosz s még hány ezer?… Vonulnak… Nem ők!… Ők némák, mint e holddal és csonttal és zafírral átütött sziget. Nem ők!… Ezek vonulnak, vonulnak a szigetek sorba: Egína, Pórosz, Hidra, Mélosz, Théra s ott messze – messze Kréta…   5 És Tiresias sehol!… De Circe zeng, üvölt a pultra dőlve. Fénylik a tenger!… És minden tükörbe kiosztva ezer darabba csipő és ágyék öröm felfűzve 360 délkörön varázsol… Mint akkor!… Ha kell, kanná, zsiráffá!… Eget legel a gépre és a képre készült Circe, aki csak magát adja! A szép gorillák anyja… Az elsüllyedt Atlasz emeli karját, töri a térképre föl s hiába, bár ujja a kéket kiszúrva napot lélegzik újra, mégsem az!… Nem a régi Circe, ki úgy szeret, hogy akkor is kimondja, ha kezünk a vitorlát bontja… És társad makacsul a holdra meredve tovább csak mondja: – ezer görög… zsidó… spanyol… arab… Ezer –… És Atlasz kezével, mintha – iszonyú kékség holdarcú medre –, mintha a világ keze meredne. Tűzön kifagyott erdő!… De mégse, hisz Circe kimondta, mit rejt a jövendő orma…   6 Tedd hát a kezed szívemre. Kedves, tedd ide bátran, mert ez a világ!… Ez, mi itt dobog s e fénylő kékség közötti vad disszonanciák s a vérünkből hulló reménység, mely íme, hogy virrad, hajónk előtt a napba most jeget emel. Hideg fővel a Törvényt!… Versbe! Ahogy a bíró, Minos emelte. És áll, mint ott Ida hegye, az örök és tiszta mérce. S nézd mögöttünk, mint az évek, tizes csomókban sorba, sorba Egína, Pórosz, Hidra, Mélosz, Théra mögöttünk!… S előttünk: Kréta!…   7 A part… De mielőtt a lábod… Előbb a valóság… Circe nincs!… S csak Neki adott tanácsot… Neki, ha volt!… Nekünk?… A krétai állat gyökéig tépte a világot… A Minotaurus!… Hát így lépj e földre. A rettentő labirint cikázik fölöttünk, alattunk és körbe. Ott és nézd, a déli magasba rózsaszín ernyők ezrede, sasok, csukaszürke vasba! És onnan már soha le se szállnak e lecsapó és víjjogó szárnyak? Mint szimbolum, lásd, a valóság: haslövés!… És fénylő belével egyszerre halni és ölni mind Európa szivére térdel, a temetőre, mely lett új Thermopylae a legjobb görögnek… Circe nincs… És ez az a térkép… Ez a valóság!… Iszonyú kékség, melyen hajózott és benne e szigetek iszonyú földi csillagok, s az elsüllyedt Atlasz leánya varázsát hiába kinálja… – Csak ki… Mint ő! Miként mi ketten! Ki, a kétlábú hazai partra, amely a sorsot és a sirt is tartja és takarja.   8 Csak így!… Mint követ, mögénk hajítva mindent, mit igért a nimfa, csak nyíljon a hajó hidja. Mert istennél is szebb az emberi. Mit teremtett, azt menteni! Egy percre is a remény bokra több, mint az örök ifjúság arca… Ezért hagyott el Calypso! Calypso te legszebb nimfák szépe, hogy tudtad volna, mivégre lángol és parancsol – méz helyett – az alkonnyal préselt gyantaízű bor, – az ifjúság – szívünkig égve? Ó, szépség tükrében fénylő szerelem, örök szirupba mártva? És mélyhűtött babér, te sose hervadó! – Inkább a só, a tenger és a hegy. Szobor helyett a kővel lenni egy. Nem arca fénylik, nézd, a háta. A legbátrabb mégis ő. Átlépett Ithakába…   9 Most itt e csont… Még ujj és hús, izom… Kezemet fogd meg kedvesem. Ez itt a kikötő… Iráklionba s Knósszosz fölött vár Helios bronzmellű, sűrű napja… Hát fogd kezem és járj! Csak emberi kéz, de lehet, mint Ariadné fonala oly biztosan s tán tovább vezet. Hazánkba, mely innen indult, s hiába hallgat, otthonunk… Lépj… Mi ketten már itthon vagyunk… Itthon!… E kőben omladóba sugárzik Európa. Az ősi nász foganva máig, spermája, mint a láz sugárzik és a holt költő élő bástyádba falazva, mint a tűz – az otthoné –, jeled! Itt állok előtted anyám és hazám, Európa… Nézz rám… Tudom és emlékezem… Nézd… Nem fényképeid, a színes és taknyos diapozitív. – – A lényed… Az!… És nem a bika hátán! Ő kell, hogy vigyem, a koszorú. Nem a sírra!… De az, mely villám után a szellem és a fény volt akkor és abba!… Az! – Theseusé!… – A lényed, a hajnal. Pipacsra, vérre, vasra tiszta sugaraddal.