|
Hangrobbanások dörejétől reszket az ég. Mint láthatatlanságig feszitett húr, vonít a
repülő. Reszket tőle a fény és remegnek a tölgyek rücskös oszlopai. Velük együtt reszket fejünk
fölött a levelek zöld mozaikja. Alig tudják tartani a törzsek az erdőt… Nyüszít a fák szelleme. A
vaddisznók és a borzok kövek közé rejtik a fejüket. A szarvasok mocsárba, mert félnek már a
naptól, mert egyre gyakrabban kel így. Csattogva és vonítva és dörögve… A források tánca a hegy
alatt elnémul a rémülettől. Elnémul a tündérek mellén a völgyek és erdők mélyén lelt csillagokból
fűzött nyakék…
A vadász a barlangokból, odvakból és a zöld lombfelhőkből a fejükkel összebujt vadaknak
és madaraknak csak a farát, a végbelek nyílását látja. Szomorú célpontokat. A rémülettől minden a
sötétbe mártotta a fejét… Barlangok, odúk és törmelék és por, mocsár a reménység…
És a hajnali szép sugár elpirul és mint az ördög-mese kutyától megejtett szűze, már keresi a
sziklát, amely alatt a legmélyebb a tó…
A vadász és mögötte Hubertusz dermedten áll a sok-sok reszkető, szőrös és tollas célpont
förtelmes látványa között… A vadász leteszi kürtjét… Harsog helyette az ég!… Aztán a fegyverét…
Dörög helyette az ég!…
Csupán a virágok fénylenek körülötte. És elindul leszegett fejjel és fegyvertelen. És mint a
viziló virágokra tapos.
A cinkék, csízek és tengelicek, mint színes könnyek ragyognak körülötte az ágakon. Fölöttük
a legszebb cserfa hegyén egy röhögőszemű madár…
Bár sas lenne és nem dögkeselyű…
|