Commedia dell’ arte^*

Akkora volt a pince – tán ma is akkora –, hogy hosszában vígan befért a hegyközség két házsora. Forrás is volt a végén, mint fönt, falunk alatt… – De itt?… Vizet? Iszkolva a hordók közt szaladt. És gazdája kiállt. Mögötte, mint az alvilág! De akit ő hívott, ide szíves örömmel lépte át a grádicsot s a dantei sorok helyett egy citora fogadta és a zöld remény gondrobbantó bora! Szétvágta és recsegve zengett és cincogott a mély! Nap és csillag se látta, hogy vált az éj s mikor a dél. Mert itt megállt!… S ez volt a jó… Órát, igát, ruhát fönt hagyni!… Mint a ruhatár tömötten várt a tág határ, s mikor kiléptek, már alig várták az embert, majd aki segít nemcsak e földi, de eget igazítani! A nagy komédiát helyére tenni újra, amig eljön a perc s mint taps lábunkhoz csattog útja.