És ledobta horgonyát^*

Láttál-e szilvafát repülni?… Mikor kitágult őszi gömbje lágyan billeg törzsén a fűben és páros, kis kék gömbjeivel följebb és még följebb ível… Oly hamvasan és oly harmóniával, hogy az idő kitárja mellét s a tér e szép dimenziója – akárcsak anyja volna – viszi… Igy láttam én!… És szállt és szállt a szilvafa. Árnyéka lábunk és szemünk előtt fölszította az őszi legelőt… S ahol a repkény zöldjét sose váltja, a rejtett források között a ludak – csőrük égbe mártva – álltak, mint behavazott hárfa! Hárfák, melyeket elvesztett a dél, mert sorra fagyott mind, aki e tájon hárfát szokott hordani… S a kristálytiszta madarak nézték a türkisz gömb alatt, hogy szállt és szállt a szilvafa… A válladon feküdt kezem. Mint hajnalra emlékezem. – …Mert így!… Nem én!… Te mondd tovább! Nem álom… Szólj!… Te légy tanúm! Szavad gyémántja – kedvesem –, hogy így láttuk, mi ketten!… Igy! Ki ott álltál velem, zöld forrás hárfái fölött tavaszból átnyílt őszi szerelem. – Hogy szállt nagy zöld és kéklő kis ballonjain… S nem ritka – szólj –, hogy mindig így, hogy így jön itt e páros őszi hónap, a szárnytól és aranytól oly csodás szeptember-októberi villanás. – Aztán, csak annyi még, hogy itt a tél! Közénk vág, mint egy lezuhant, elégett szén-pilóta. És itt marad dermedten, feketén, mint vadkörtefa hosszú hóban… De addig is, te légy tanúm, hogy hamvasan és fényesen, mint harminc év előtt a szerelem, úgy szállt fölöttünk az a fa. Oly fényesen és oly harmóniával, hogy az idő kitárta mellét és akkor, hogy el ne hidd, hogy elszáll, bemérte és ledobta horgonyát, s megállította fönt a fát!… S már minden mértannál az a több, hogy ott ragyog s hogy látjuk odafönt…