Csónakból szállva^*

Az okkersárga színű réten egy zsák tücsökszó ballag vélem. És vállamon az evezőn egy hószínű sirály ragyog… Késük nyitják a csillagok. Kinyitják és fölénk rohannak. Borotva éle nő a tónak és úgy vakít, hogy szinte fáj, amint az okkerszínű rét keresi útjának ívét. A kastélyig vérezve húzza. Rálelt a mindig tárt kapúra s én ott hagyom az evezőt s tollán a tónak madarát. Tyúkketrecek, borjak szagát vigyázza fényes, tiszta szárnya, mint ludak Rómát, hajdanába… Őrködj, ha nem is látnak itt! S hogy halljanak, – mert megszokott – kiosztom a prücsök-magot a vágók közt, ahol dagadva egy kő-izom a fürtöt tartja… S mi megmaradt, e koszorút hinárból kötve, homlokod ritkás fürtjére kapcsolom.