Nem ment, vonult^*

A kénízű esőben futottam le a völgynek. A villámok szívemmel, mint pörölyök pöröltek. Rámtört egy szárnyas isten! Elűzött… Én szaladtam… Ormon maradt a birka sasoknak, karvalyoknak. De lassacskán a bükkök zöld, bokros csatornája, mint zuhanyát szökőkút, oly csendesen szitálta. Aztán elállt s a forrás mohás tavához érve egy szép cigánylányt leltem. Szikrázott melle, térde. Ahogy meglátott, némán fölállt, de úgy, hogy lássam. Én őt… Ő engem hosszan nézett s elindult bátran. Nem ment!… Vonult a szépség! Akár e nyári napba az elbődült természet vad, meztelen hatalma. Vonult… Követtem léptit… S egy tisztáson megállva, felöltözött s elillant, mint vers végső sorába…