| Jeges domb fölött tüzes szivárvány, |
| mintha égne a két karom ágán. |
|
| Szívem fölött kegyetlen hidegbe |
| villog, mint egy edzett sarló-penge. |
|
| Szilánkos hóban állok alatta, |
| lábam körül térdig csont-avarba. |
|
| Mint fehér kupola, olyan most a tető. |
| Ez az árva cseléd-temető. |
|
| Csont-cementből, jéggel borítva |
| világít a bádog alkonyatba. |
|
| A kertjében madár sose dalolt! |
| Se szobor!… Se Krisztus!… Lombja se volt. |
|
| A részvétlen üres nyugalom |
| pallosa fekszik e halmokon. |
|
| Alattuk névtelen had és történelem |
| s számukra még itt sincs kegyelem? |
|
| Csak ez a zsenge szivárvány |
| feszül égnek a két karom ágán. |
|
| Aztán ez is az isten-hírével |
| elcsillan hideg koszorú ívével |
|
| jeltelen, mint ez a kivert temető, |
| ha a tavasz ekékkel ront elő? – |
|
| De váratlan, mintha tüzes tinta |
| szívem szerint történelmet írna, |
|
| úgy csattan a szikrázó papírra |
| ujjamról e szivárvány pirosa, |
|
| s hogy itt állok, véletlen nem lehet, |
| soraid közt tiszta történelem. |
|
|