Írni a mészkövön^*

Az öblök felett az első fehér fecskét nézem. Az első vitorlást. Nemrég még itt jégprizmák ragyogtak. Gúlákba rakták a Balatont a sziporkázó tó dermedt sivatagján. De nem a makacs és a buta gőg ugyis szétolvadó hiúsága rakatta ezt a sok gyémántprizmát. Csak gúlákba rakták, okosan, hogy a szánok a náddal fedett vermekbe vigyék nyárra a jégkockákká hasogatott tavat…

És táncol már a víz … Hegyes és büszke szelecskék apró ritmusára. Furcsa kis hullámok rezegtetik a jégen nem is oly rég tolókaszákkal levert nádasok vizből kiálló torzsáit. Szakasztott úgy rázzák a kis hullámok, mint amikor az apró keszeg falkában vonul és játszadozva az orrával veri a torzsát. Rezeg, rezeg a nádtő a tavaszi szélben. Aztán, mint egy nagy tükör, billegni kezd a víz lapja Somogy és Veszprém keretében, öt, tíz és húsz kilométeres távlatokban. Minden égtáj felé, felváltva nagy síkokban meg-megbillen, ahogy a márciusi szél nyomja a víz tömegét. Hol itt, hol meg ott emelkedik a tükör és ragyog a partok előtt, ahol végignyalta a fövenyt, a betont és a nádat. Lassan már tavaszodik a tavon…

Sárga, egyre világosabb az öblök világa. Végtelen hosszú aranyfésü rácsozza a vizet, és közben egyre szőkül a tavasz fényeiben és a víz kékjében a tavalyi nád. Napokig álldogálok a hegyen. Hajdan Fonyódon, ma szemben a Becén állok és nézem az öblök partfutásának színes változását. A tavasz óráról-órára átfesti a partjainkat. Már nem is szőke a nád. Haloványzöld vibrálással kevert, mert egyre jobban serken az új nád. Mélyül alatta a kék, sötétül a víz indigója, aztán másnapra már aranyzöld lándzsáival felszökik a győztes a víz fölé. És diadalmas vonulással kanyarog végig Keszthely és Szigliget öbleiben ez a vibráló zöld szín…

Akkor aztán a tó vize is megváltozik, mert ahogy a partokon kezdődik a mandulával és végződik a galagonyával a fák szerelme, épp úgy a vizen a csukával is elindul a halak szerelme. Indul, és aki sokat állt már a hegyen, és van szeme, és ismert még néhány öreg berki pákászt és falusi orvhalászt – mind az volt a réginek a java –, az tudja jól, ilyenkor más lesz a tó színe. Más, akárcsak a virágzó gyümölcsösökkel a Balatonfelvidék déli lejtője. Nem mindenütt, csak ott, ahol virágzanak a fák és ott, ahol vonulnak a halak. Csuka-íváskor a nádasok táján a koratavasz tiszta ragyogásában tigrissárga és olajzöld fénnyel szikrázik a víz a felszin alatt. Amerre a dévér ívik, a tóban lila és rózsaszín folyó hömpölyög sűrű, tömött hullámaival, míg aztán a partok előtt megtorpan, és láthatatlan szétárad, és beleolvad a tó tavaszi ragyogásába… És a nagy pontyok?… Mézsárga napok, arany gömbök sütnek és hömpölyögnek át a hínárokon, mert a hínár is napra verte már a szárát a víz fölé. Nagy és duzzadt, kemény szájak és piros-fekete tűztől vak halszemek, ikrától szétfeszült uszonyok, tömör koshátak és holdszínű pontyhasak örvénylése forgatja a vizet a partok körül. És messze-messze Badacsony és Tihany felé rózsaszín és kék barna felhőkkel vonulnak lebegő szigetekként az ívó halak falkái. A tó tükrén itt-ott egy-egy hatalmas, felfúvódott harcsa és ponty teste kotyog. Oszló, kagylószínű húsukban a szigony helyének rózsaszín kiázott ajka tátog az égre…

És a májusi partok körül ma is ott parázslik az ősember e tájon tizenöt-huszezer éve hamvadó ösztöne. Parázslik, hevül a szerelemre hevült halak körül. Én láttam közvetlenül a háboru utáni években a nekiduzzadt berek partjain ezt a villával, szigonnyal, doronggal, kosárral, hálóval, horoggal és kézzel e víznek esett ösztönt. Láttam a villogó halak közé koromfeketén és kormosan berohanó kéményseprőt. A mozdonyról leugrott, vödörrel halászó masinisztát. Láttam a levéltáskájával halat merő postást. A hivatalát és házát üresen hagyó népet, amint rohant fejvesztetten, mint hajdan a horda tette a nagy éléstár, az ingyen bolt, az ősi szép halászterület, a tó felé. Szinte akadozott, már-már megállt e tájon az ezerkilencszáz éve beidegzett világ menete… És látom ma is… Itt-ott, mint a gólya, a sűrű ó nád között, a vizes rétben álldogál egy-egy fatörzs. És időnként megfeszül a dereka és a vízre vág, mint a villám… Konok, régi törzsek… Odvaikban rejtik a szigonyt… Présházaikban a hegyi széna alatt a hálót… A régi vízjog és bérletek, a nádlás és a faizás emléke villog ezeken az öreg arcokon… Elvétve; itt-ott… És a hegyek alján kikötik még a hurkokat, és a tóval szemben kivetik a csepőtékben a tőrt és a vasat a disznónak, szarvasnak és a nyúlnak egyaránt … A tó ismeri őket. Mindenkinél jobban, hiszen egyik lábuk a vízbe lóg, a másik pedig már a tóparti temetők sírjában. Itt születtek mind. Gyerekkorukban a hálóval a hártyás-jegű vízbe úgy futottak be pucéran, hogy észre sem vették a metsző vizet. Csak kint, amikor a hideg szélben öltöztek, vették észre, hogy kirepedt a bőrük. Nem a hidegtől, az éles jég repítette fel…

…Mese?… Itt állok a bársonyos mandulák alatt… Mellettem ő… Május közepe… Mese?… Igen, de olyan, amelyik mesének kezemben tartom a kezét… Parolát adott… Mert most elköszön tőlem. A kulcsot a náderesz alá teszi, és indul, hogy egyedül hagyjon a hegyen. Itt állok a sötétben és körben most is látom a tó világát, mert ragyog az este a tó körül… Az ember ragyog körben bányáival Haláp, Ság és Tördemic felé… Szállodáival Fonyód, Lelle és Keszthely partjai alól lila és piros és reménykedő zöld neonjaival… Futnak körbe a vonatok kivilágított kocsijaikkal… Pásztázzák az utakat a gépkocsik és motorok fénycsápjai a szigligeti nyárfasor hosszú, sötét alléjában, és fölöttük fénylik a balatoni mediterrán, Szigliget falva, egymás felett kivilágitott utcáival… És villognak a kikötők lámpái Badacsonyból, Györökből, Keszthelyről és Fonyódról. Az égen egy-egy repülőgép kivilágitott szárnya húz át, mint az üstökös, és mintha csak a velem maradt fény varázsolta volna elő, – hogy egyedül mégse maradjak –, megszólaltak a májusi tücskök és felzeng a motorzajjal színezett békakoncert az országut és a nád közti réten.

Hajnalban megint csak kint ülök. Már csattog az akáckarókon a fejsze. Itt-ott kötözik a pétisótól hajtott zsenge szőlővesszőket a szövetkezeti táblákon és a háztájikban. Tavalyi mandulát tör a harkály. Csattog, mintha kis fejszével verné az öreg diófa ágát. Fájdalmas hangon szól a gyönyörű méhészmadár. Libeg, odaszáll a présház falához, aztán eltűnik, aztán magam maradok megint a kiválasztott becei sziklán, amely karsztos melegével, kopárságával is gazdag. Hajladozik rajta az árvalányhaj, nyílik a takácsmácsonya, leánykökörcsin és a narancsvirág. Vad szegfűivel, kövi rózsáival és szalmavirágaival együtt szép ez a karszt, amelyben most illatozik a csökött hegyikőris.

Senkinek sem kellett ez az oldal. Mosolyogtak rajta, hogy ezt választottam. Így lett az enyém. Azóta, mint kés köszörű nélkül, már egymás nélkül el sem lehetünk. S mert kopár és üres volt, egy életre feladattal látott el. Feladattal, hogy ne maradjon az. Munkára késztet, akár a papír. És így lett ez a lekopott karszt az a második oldal a felnyított könyvben, amelyre írni kell. Nem betűvel, de az emberi akarat és a remény jeleivel… És az évszakok egymásutánjával a táj önmagán mutatja meg annak a képét, aki rajta dolgozik. Ez a börc szép hazai szőlő lehetett a hajdani filoxéra előtt. Még a volt gazda szőlő-szerszámait is kiástam a földből, mert eltünt róla a századfordulón a bajor és a mézes és a többi ősi szőlőfajta. Velük leomlottak a földfogók és kopár lett. Csak a szép kilátás maradt meg, amely mint a szárny, kedvre serkenti azt, aki e mészkövekre lép. Közel tíz éve szememben és kezemben és tudatomban e vadrózsás hegyi kaszálón megnőtt a csákány és a vizgyüjtők, a harmat és a kannák, az árnyékok és a hűs szellőcskék értelme. Újra meg kellett teremteni a becei kis éghajlaton belül is azt a még parányibb klimát, amelyben, ezen a második oldalon is alkotni lehet. Irni azon a mészkövön, amit mindenki kihagyott. És minden megüdült csemegeszőlőben és kőkráterben megeredt barackszemzésben, és az egymást váltó kisérletezés és munka üdítő és fárasztó játékában egyre jobban együtt látom e sziklán a kezembe adott emberi könyv egymással szembenéző, de egymást erősítő lapjainak tanítását. Egyik lapon a szép: az öblök szárnyai! A másikon, a tenyeret feltörő súlyos sziklák, melyeken mégis kihajtanak a fák és ágaikra madarak ülnek. …És mindig többen és gyakrabban jönnek fel ide azok is, akiknek nem kellett ez a szikla. Oda ülnek a kő élire, amikor nem vagyok itt, és mellém ülnek, hogy szóljak róla, amikor itt vagyok. És egyre többen nézzük, hogy készülődik alattunk a tó a nyárra és az őszre, hogy készülődnek a szőlőskertek Badacsony és Keszthely között… Frissen festett hajók és lassan a szőlővirág illata kisért, meg egy-egy vers töredéke e vázlatfüzet soraiból…