|
A látóasszony kétszer is lehunyta szemét és kétszer is megmondta, ki ő! S a hegyi
vénkisasszony, kinek egy vincellér sem jutott, kacorját leteszi, lehunyja ő is a szernét és kavargó
ábrándjai között most vállig érő bíbor palástnak hiszi szőlejét és fülbevaló, nyakék és karperec és
topáz, smaragd és zafír a sok ezernyi fürt, biling és kacs. A permet gyöngye is gyémánt…
Áll a nőstény Don Quijote álmai és szőlejének közepén. A hegygerinc körbe-körbe már
várának kőfala és a hegycsúcsok, bástyatornyai.
A fekete szilvafák és csavart mandulák: meggörnyedt főurak. És mind, mind kegyért udvarol.
És ő lehunyja örömre-éhes két szemét. Ludnyaka kiáll a rendből. Hosszú lófeje világít, mint a rontás
ellen karóra akasztott lókoponya. Fénylik a sárga csont és benne a napsugár és a sértett test elhamvadt
lángjai.
És kezét hattyúfehérnek látja. A vágy elönti testét, mint az izzadás, mikor kapál. De már a
kapa sem az övé. És e verejték is selyem és aranyszálakkal átszőtt ing a testén… Már teste sem övé!
Azé, akiről égő szemmel olvasott! Akiről a látóasszony beszélt. A tőkék közt az áll és nem a lófejű. És
vállán palást. Övén, nyakán, kezén és ujjain arany, zafír és topáz és már minden tőke meztelen lovag.
És mind csak őt szorítja… A vágytól zöldek… Ajkuk kéken vacog. A rizling tábla: szálas, reszkető
sereg. Megannyi szép karó. Tövükben mennyi nagy fürtös, nehéz gyümölcs… És mind csak arra vár.
Reá, hogy tőle könnyebbüljenek…
Mögöttük pedig a dáliák már sárgára, lilára és rózsaszínre festett hajú megannyi mai lány. A
torony-frizurásak. A lófarkuak és véreskörmüek.
Lehunyt szempillái alatt nevet, hogy ez is tőle reszket valahány. Az ő szemétől. Az ő ajkától!
És az ő ölétől, mind. A lovagok és a lányok is.
És akinek mindmáig egyetlen férfi test sem jutott, átváltozik. A fullasztó fényben a kancafej
spanyol szakállt ereszt. És erre mindenegy szőlő-lovag azonnal szűzzé változik. Dárdájukat kezébe
adják s már az egyesített és rettentő és igazságtevő dárda alatt reszketnek mind…
És elindul. Már bögyörészi fürtjeik és aki hófehérben énekelt a kis hegyi kápolna kórusán,
vihog közöttük. Sütővassal piszkált haja sisak. Ki fölnéz rá, fényétől eldől. A kis Tapolca tükrén is ott
ragyog. És dárdája a malomkerék tengelye. Sikoltozva jönnek a források habtestü lányai. És ő, mint
a patak susog nekik. És egy sem menekül. Csak akkor, ha kristály testük már tengelyrudján átesett.
A bakká változott felugrál Csobánc hegyére is. Ott táncol már. A várkisasszonyok kék emlékeibe is
belekóstol. Farát csipőjükön, szakállát ajkukon legelteti.
Legelteti a száraz pózna. A rőt piros kezű. A sütővassal fölgyujtott hajú. A kóruson szent
éneket sipitó hattyú, kinek nevét immár harmadszor kiáltja napszámosa:
– Böske! – visszhangzik, és Erzsébet nem hallja meg… Csak lassan fordul a kulcs és
Csobánc váráról hűvös pincéjébe lép. A hosszúszárú töklopót szájába veszi és bort szív. Megtörli a
lopó szárát és a kapás markába számolja a napszámbér forintjait.
|