A kőfej^*

Mióta itt lakom, csalogatott ez a letarolt mészkőasztal. Tengerfenék volt hajdanán… Ma bérc… Oldalán kiugró kőpadok. Közöttük, kőgaratjain, mint malomban a liszt, kőfolyások kanyarognak. A megőrölt kővel együtt száraz nyulbogyó gurul a szőlők tövébe. A présházak fehér tömbjei felett óriás mészkőkockák lebegnek… Köztük a Kőfej… Így hívják a hegylakók… És nem szeretik…Azt mondják, csupa gőg… Azt hiszi, foga között őrli az időt és szája szögletében sohasem halkul el a fütty…

Ma feljöttem hozzá és a fejére ültem. Fütyöl erre is. Lábam rángatja a szája barlangján átsipoló huzat.

Tövében, a kopár mészen, a virágzó sárga kövirózsák, mint apró pálmák állanak. Ágaskodnak az égre. Arasznyi törzsük pikkelyes és pelyhes levele kék öblöket, halakat és korállokat idéz. A délt és szigeteket és vulkánokat.

Az egyik kövirózsa árnyékában egy hangya ágacskát cipel. Akárcsak lent, alattam egy ember.

A másik meg gyümölcsöt. Az is, ott lent, egy hálóban barackokat. A harmadik egy morzsát. Kirándulók után maradt. Én is kiránduló vagyok. A Kőfejre ültem és innen jól látom, hogy az is, ott lent, alattam és a hangya alatt kenyeret cipel.

Az isten-háza kicsi. A tornya rozsdás és lyukas. Majd a kezemig ér. Befoltozhatnám, ha lenne bádogom.

A kockafejű mészkő nem érti ezt. Azt hiszi, minden érte van, s hogy a lábához, mint a kutyát ő füttyentette ide e kihült tüzhányókat, a tavat, a kápolnát, a présházakat és kenyérrel és gyümölccsel a hangyákat és az embereket. És felszólt hozzám a sombokrok közül a hegycsősz:

– Minden évben egyszer én is ráülök – és legyint a kőre a csősz, akit az apró és szerény szorgalom fizet és nem ez, akinek szájában üres szél fütyül és foga közt csak addig áll az idő, amig el nem őrli, hogy vágó legyen és szőlő és bor, amelyre őrködik ez a kis hegyőr. Ahogy kilép a som piros csillagai közül, látom, kopott kecskebőrt cipel. Hideg lesz éjszaka. A kunyhója két kéve nád és ágya egy szétoldott venyige-köteg.