Versünk, tigrisünk^*

Szép hajnal volt… Egy kardnyelő lépett a nádból váratlan elő. Még álmosan, de lábát megvetette, éles kardját nyelvére tette és égre nyitva a szemét, fohász helyett bedöfte fegyverét. Jelek, csapdák között feküdtem kígyóktól sistergő berekben s e szörnyű szép gyakorlat, mint a követ, ha kilő a parittya, dobott föl s ő kirántva torkából kardját, ugrott hátra, s a naptól szikrázó gyors penge fölcsillant mellemnek szegezve! És akkor, mint kürt, a nap fölött magas tornyában fölharsant egy zöld kakas… S már ő, mint arénában, újra szívem helyett torkába szúrta kardját, hogy lássam szemtől-szembe, szívig mint döfhet eszme e penge képibe, ha belehal, még akkor is!… Szép parancsaival a mesterség, a hit és becs maga fénylett, mint villám, tündérek szava… S fölötte az a láng! – Ajkára öntve, szavak helyett fénylett körözve, mint glória! – S azóta ez a hajnal ragyog egyre és mind vadabban; s ha tigrisünk ront sűrünkből elő, mögöttem áll a kard és lángnyelő.