Mezei színpad^*

Tán hatvan méter átmérőjű ez a búzatábla smaragdjába süllyedt kerek völgykatlan. Olyan, mint egy borostyánnal bélelt kicsi élő görög szinpad.

Hőse pár vöröskérgű erdei fenyő. Mint szép, sudár asszonyok állnak a galagonyák és bodzák illatában. Szerepük, hogy az önzés örökzöld képében rajtuk napra kússzon… A férjeik konok és síma gyertyánok… Szavuk sincs… Csak nézik asszonyaikat!… És a borostyánt, a rókát, amely gyökerük közé ásta vermét és hallgatják a csalogányt. Nagy kegy tőlük az is, ha néha összemosolyognak örökzöldkoszorús asszonyaikkal…

Kegyetlenül szép mezei szinpad és benne kegyetlenül szép pantomim játék.

Ibolyák csokrai és kökények felhői között az új tavaszi pázsitban lövészgödrök és géppuskafészkek vermei. A páncélos hadisten, mint láthatatlan, fekete óriás-vakond föltúrta a tavaszi erdőt. Egy virágzó körtefa néz farkasszemet Marssal. Homlokán fehér koszorú, saruja gólyahír és pipitér… Kezében zsenge pálca… És egyszerre dalolva megindul minden, de nem a halál, az élet parancsszavára.