| Ó, legszebb költemény: gyermekkor! |
| Halandók kincse… Egyre táguló! |
| Ragyogj, taníts szép könyvem, |
| Taníts mély forrás, legmélyebb tükör, |
| ki együtt őrzöd még a hajdani |
| ajkon és szíven fölcsillanó |
| és csontjainkban máig áradó napot… |
| Ó, süss!… Ragyogj, hogy lássam |
| honnan a hosszú-hosszú út, |
| és eddig ér, ép addig, hol a lábam |
| Ragyogj szép út, bogár-cipőktől harsogó. |
| Lobogj lepke-szoknyáktól reszkető. |
| hol szív, vonalzó, lecke, pálca |
| úgy lobogtak tiszta lázba, |
| mint első versem vérző lobbanása… |
| Szép út, körötted minden, mi kedves |
| és rajtad mindenki, aki kedves |
| jön, jön és elsétál mama, papa, |
| Szipli néni és Natalja Szavisna. |
| Grisa, az eszelős s az én Zizám, |
| ki föltollazva ment falunkon át… |
| Ó, gyermekkor, te legszebb költemény! |
| Halandók kincse!… Egyre táguló! |
| Ragyogj s szívemben újra verni kezd |
| a pilleszárnyú himporos madár, |
| Ó, szűzi szerelem, forrásod fényes csermelyével |
| ragyogjad át a nemzés dzsungel-vadonát. |
| Mint hold, vagy gerlehang, ha kél |
| s a könnyű park, a szérű, rozsvetés, |
| s a fölcsaholt kutyás liget, |
| a véres szenvedély ahogy figyel, |
| akként lesem én hamvas éneked. |
| Csak kelj szép hold, mint rózsaköd |
| a tűfogú dzsungel mögött. |
| Ó, kelj, szép gerlehangú, szűzi szerelem. |
| Csitítsd vadászó szívemet… |
| Csitítsd s derülj a házra, |
| hol őz-szemével és kócsag-magányával |
| Ő áll, anyánk s világot tartó mosolyával |
| szíve versenyre kél a nappal. |
| Feléje, mint sziklák közül virág, kilépsz, |
| s vad éjen bárkád lesz kis ágyad |
| s viharra szállsz szívének csillagával, |
| viharra s míg ő hátrál egyre-egyre, |
| észre alig veszed s fehér csipkébe szőve |
| már hószín ernyőjén száll a kék időbe… |
| Gyermekkor!… Ember otthona, |
| ne hagyd kezem és el ne hagyd szívem! |
| Ragyogj mély forrás, legmélyebb tükör, |
| hogy tisztán, mint volt a gyermeki, |
| vihesselek s vihessem önmagam tovább |
|