Ő vigyáz tovább^*

Tél táján már szalmakazlakban alszik a nap: a telt arany. S a sok-sok sárga szalmaszálban csörgedez a nyárvégi meleg, akár a sárga-zöld emeletek csövében csörgedez a pára a városi kék éjszakákba… Itt e kazlakból sugárzik. S a szoknyás lugasokon körbe, mint szép fekete lányok melle tovább érik a szőlők fürtje s a kémény antennája egy halszínű felhő alatt megpendül, mint a lant, s dalolni kezd, akár egy absztrakt hárfa korom fölött szédítő magány-ragyogásba… És körbe a megkezdett kazlak, mint arany-napok ragyognak és meghitt melegükbe kiülnek sütkérezni mind, házvégi vékony ismerőseink. A tündér rózsák lehajtott ívén csuszkál s a karók arany-lila gömb-tükrén kitágult harmónia sugárzik vissza ránk s aki eltört kerék küllőin fészkel, föláll s az alomszagú fényben pacsirtát tart kezében… A kakasok taréja csillag! A szertár és kamrák lakója felénk tart a szállingózó hóba… S amig a rossz kaszák el nem szelik e kazlakat, decemberig itt sütkéreznek mind és akkor a dércsipte-mellű fekete lányok elmennek, mint a három-királyok… De fönt az a lant tovább, akár egy absztrakt hárfa dalol jég-zsindely ragyogásba, és lent, szívemhez dőlve, mint az alabástrom ragyog tovább a tájon a kapuoszlop és a hóban, akár a bálvány, ő vigyáz tovább velem, amig a fecskefű s a gólyahír hűs lábunknál kinyít a réten és társaik zöld himnusza áthúz a szellemtiszta égen.