Az állatöv jele^*

Mint a zodiákus tizenharmadik jele, oly óriás e lantformájú kulcs. Egy kéz az eget nyithatná vele, amely a szerkezet körére állva, fölénk feszül csillagzománcos mértanába. Ikrásan ég a csillagi bokor! Feszes rendjéből, mint a méh kirajzik és ahogy mustunkba ér, rőt glóriákat lök a dér, hordók abroncsait s a tölgyfák alattuk, mint a szentek. Szakállasok s oly zordon-csontosak, hogy véső kell!… Acél!… És nem szavak… És törzsük csarnokából ím kilép mohák, taplók közül mesgyénkre Vénusz. Ágyéka peng… Egy bükkbe vésték, hol domborún kiforrt és jön, és bátran tündöklik, oly meztelen jele, akár a legszebb szirmok kelyhe. A kert porából vágott kőre áll… A sánta csősz szép lábát szinlé-mustba, mint pap kezét, némán lemossa!   Kádunkba lép. S egyszerre, mint a közvitézek, a szentek mind utánanéznek. Ott tündöklik s míg meztelen tapos, durrog a bundátvesztett gesztenye s egy kéz a kancsók szélire betűzve, mint a hajdani gelencsérek irókás ujjai fölírja azt a szót, tagolva s már nincs se vége hossza. Mindenki egyre és egyszerre mondja. Csattog a szó akár a kártya. Szárnyát a részeg vágy kitárja s belépirul… De nem a csősz, a titkár… A szűz!… És most, ahogy bejött, némán a kádunkból kilép. A pincéből a csillaggal az ég. Kisérné mind! A meztelent! Az elnök és sajtár, bütykös csapok, s ki ágyékát alig takarta, a kádár-szabta donga, mint bőgő szarvas rohanna, de rájuk vág az új kakas! Piros taréja, sarkantyúja közt a porba ül a letepert világ s mint kés alá kakas alól a tyúk, álmát felejtve mind a napra fut… Mögöttük, mint nap, nap után, megint mindent bezár a lantos kulcs nyele: a zodiákus tizenharmadik jele.