Mert csak addig^*

A zsaluk levele között harminc zsilett villant szobámba. Éles lapokkal csillogott a napnak jólfent borotvája. S ahogy fölálltam, harminc részre vágott e fények zsilett-éle. Mint fénnyel fölszelt hús, ideg, – egy ember kiváncsi létrája –, dermedten álltam, lesve őt, hogy jön a hajnal pelikánja. S a rózsaszín madár rőt-némán átvillant kertünk szakadékán. Zománctollú szép testivel tavunkra szállt és akkor minden – mint kapcsolót, ha fordít ujjad – megindult szárnyaló szinekben: két oszlopom s a cement rendje… Létrám fokáról néztem egyre a cél felé, melybe csupán minden, mi van, csak pillanatra márthatja testét s szigorú tenyér fordítja tovább újra. Szinte taszítja!… Mert csak addig ragyog minden, míg ő mosakszik…