Mert a dolgok és a tárgyak^*

Mikor a némaságba zártak, kiültem a bazalt kertek alá, s a hosszú, izmos náddal a végtelen erős, zöld tengeréből a szárnyakat, tündéreket s a halakat hívogattam a part alatt… S mikor megnyílt az ajkam, ép akkor kelt a nap s előttem a nádas vesszős ligetében hosszúlábú, fényes madarak, – hasonlók, mint a darvak – taposták az éjszínű sarat. Úgy ragyogott kék lábuk csillaga, hogy lezártam káprázó szemem, s akár a vak görög, zokogva, nyolc évet oldva föl a lantba, dalolni kezdtem és a nád kezemben és köröttem együtt zendült meg tiszta zölden. Ha arra járok, hol rámvirradt e nap, a tópart hosszú, éber fövenyében egy forrás csillogását látom. Lénye átüt, akár a szív a tájon, s lüktetve hajtja át vizét e forró lídó száraz síkján, és visszanéz – ahogy siet – felém: – Ez volt a hely!… Emlékezel?… S ha majdan már te sem leszel, mi egyre és tovább emlékezünk, mert a dolgok és a tárgyak átadnak mindent a világnak… Átadnak téged is s tovább a dalt, tündéreket s a jó mosolyt, melyet forrásod felhozott e kvarctűzű és száraz lídón, amikor megzendült a nád s a hosszúlábú, fényes madarak dagasztva az éjszínű sarat, szittyónk közt hagyták a csillagokat…