Most is e játszma^*

Szeretem, amikor üvegzölden pattog alattam a hajnali jég, s a nap kormányküllője fölöttem forog és lábamnál villog a lék. Magamra bízva és erőmre halál és élet szárnyai között lesem e csonttádermedt zöldbe rövid parancsotok jó ösztönök. Ily vadul szép játékra szoktatott az űr végtelen mértanába – azóta, hogy születtem és vagyok – a létezés közös magánya. Egy kozmikus, szép sivatag képe ragyog köröttem ilyen reggelen, s nem is enyém, a föld kérdő reménye pislog, mint pipicsláng a szívemen. Pislog s azt súgja: – rendületlen. – S a Költő arca távolról kisért… – Ó élsz-e?… S él-e még e végtelenben más lant és ember, jeges messzeség?… – Van-e?… Vagy egyetlen e befagyott csillámló táj és mindörökre e cseppbe zártak a piros dalok! Akárcsak itt e lékek gyöngye? –… Szívemre bízva s ösztönömre most is e játszma tétjeit viszem. S megszoktam azt is, hogy dörögve néma az ég s rian a jég a vizen.