Tán hatvan méter átmérőjű ez a búzatábla smaragdjába süllyedt kerek völgykatlan. Olyan, mint egy borostyánnal bélelt kicsi élő görög szinpad.

Hőse pár vöröskérgű erdei fenyő. Mint szép, sudár asszonyok állnak a galagonyák és bodzák illatában. Szerepük, hogy az önzés örökzöld képében rajtuk napra kússzon… A férjeik konok és síma gyertyánok… Szavuk sincs… Csak nézik asszonyaikat!… És a borostyánt, a rókát, amely gyökerük közé ásta vermét és hallgatják a csalogányt. Nagy kegy tőlük az is, ha néha összemosolyognak örökzöldkoszorús asszonyaikkal…

Kegyetlenül szép mezei szinpad és benne kegyetlenül szép pantomim játék.

Ibolyák csokrai és kökények felhői között az új tavaszi pázsitban lövészgödrök és géppuskafészkek vermei. A páncélos hadisten, mint láthatatlan, fekete óriás-vakond föltúrta a tavaszi erdőt. Egy virágzó körtefa néz farkasszemet Marssal. Homlokán fehér koszorú, saruja gólyahír és pipitér… Kezében zsenge pálca… És egyszerre dalolva megindul minden, de nem a halál, az élet parancsszavára.

Márciusi nap… Kisétáltam a vadászkutya sirjához. Hiába kerestem az erdei út som és mogyoró bokrai között. Csak a téli avarral fedett halmot találtam. Végre a völgyben a nyers tavaszi pázsit között ráleltem a kőre is. – Ki döntötte le?… Kinek volt útjában egy vadászkutya sirköve, melyen ez áll: „Hűséges vadászpajtásomnak, Pagát kutyámnak emlékére”… – A forrásnál gereblyéző gazda így szólt: – Elolvasták, aztán lassan lassan hátrálva, mint a menekülők tüzelni kezdtek rá… Aztán az egyik a völgybe guritotta… Lementem érte… Nekirugaszkodtam, hogy felvigyem a követ újra a sírra, de nehéz volt… – Igen. – Egy ember kevés, hogy egy eszmét a hegyre vigyen. –

A szomszédos elhagyott erdei völgyben bokáig jártam a mohában. Ibolyák bokrához térdeltem illatért. A szellőrózsák és mályvavirágok kinyíltak. A csermely fűszálain és kristály csörgedezésén villogtatta a tavaszi eget… Egy iszaptól eldugult forrást kitisztítottam. Néhány óra és ember, állat üdülhet tiszta vizétől. Hazatérőben egy szőlősgazdától egy pohár vörösbort kaptam… Szép és hasznos nap volt… Tavaszi ég, adj nekem sok ilyen napot.

Az öblök felett az első fehér fecskét nézem. Az első vitorlást. Nemrég még itt jégprizmák ragyogtak. Gúlákba rakták a Balatont a sziporkázó tó dermedt sivatagján. De nem a makacs és a buta gőg ugyis szétolvadó hiúsága rakatta ezt a sok gyémántprizmát. Csak gúlákba rakták, okosan, hogy a szánok a náddal fedett vermekbe vigyék nyárra a jégkockákká hasogatott tavat…

És táncol már a víz … Hegyes és büszke szelecskék apró ritmusára. Furcsa kis hullámok rezegtetik a jégen nem is oly rég tolókaszákkal levert nádasok vizből kiálló torzsáit. Szakasztott úgy rázzák a kis hullámok, mint amikor az apró keszeg falkában vonul és játszadozva az orrával veri a torzsát. Rezeg, rezeg a nádtő a tavaszi szélben. Aztán, mint egy nagy tükör, billegni kezd a víz lapja Somogy és Veszprém keretében, öt, tíz és húsz kilométeres távlatokban. Minden égtáj felé, felváltva nagy síkokban meg-megbillen, ahogy a márciusi szél nyomja a víz tömegét. Hol itt, hol meg ott emelkedik a tükör és ragyog a partok előtt, ahol végignyalta a fövenyt, a betont és a nádat. Lassan már tavaszodik a tavon…

Sárga, egyre világosabb az öblök világa. Végtelen hosszú aranyfésü rácsozza a vizet, és közben egyre szőkül a tavasz fényeiben és a víz kékjében a tavalyi nád. Napokig álldogálok a hegyen. Hajdan Fonyódon, ma szemben a Becén állok és nézem az öblök partfutásának színes változását. A tavasz óráról-órára átfesti a partjainkat. Már nem is szőke a nád. Haloványzöld vibrálással kevert, mert egyre jobban serken az új nád. Mélyül alatta a kék, sötétül a víz indigója, aztán másnapra már aranyzöld lándzsáival felszökik a győztes a víz fölé. És diadalmas vonulással kanyarog végig Keszthely és Szigliget öbleiben ez a vibráló zöld szín…

Akkor aztán a tó vize is megváltozik, mert ahogy a partokon kezdődik a mandulával és végződik a galagonyával a fák szerelme, épp úgy a vizen a csukával is elindul a halak szerelme. Indul, és aki sokat állt már a hegyen, és van szeme, és ismert még néhány öreg berki pákászt és falusi orvhalászt – mind az volt a réginek a java –, az tudja jól, ilyenkor más lesz a tó színe. Más, akárcsak a virágzó gyümölcsösökkel a Balatonfelvidék déli lejtője. Nem mindenütt, csak ott, ahol virágzanak a fák és ott, ahol vonulnak a halak. Csuka-íváskor a nádasok táján a koratavasz tiszta ragyogásában tigrissárga és olajzöld fénnyel szikrázik a víz a felszin alatt. Amerre a dévér ívik, a tóban lila és rózsaszín folyó hömpölyög sűrű, tömött hullámaival, míg aztán a partok előtt megtorpan, és láthatatlan szétárad, és beleolvad a tó tavaszi ragyogásába… És a nagy pontyok?… Mézsárga napok, arany gömbök sütnek és hömpölyögnek át a hínárokon, mert a hínár is napra verte már a szárát a víz fölé. Nagy és duzzadt, kemény szájak és piros-fekete tűztől vak halszemek, ikrától szétfeszült uszonyok, tömör koshátak és holdszínű pontyhasak örvénylése forgatja a vizet a partok körül. És messze-messze Badacsony és Tihany felé rózsaszín és kék barna felhőkkel vonulnak lebegő szigetekként az ívó halak falkái. A tó tükrén itt-ott egy-egy hatalmas, felfúvódott harcsa és ponty teste kotyog. Oszló, kagylószínű húsukban a szigony helyének rózsaszín kiázott ajka tátog az égre…

És a májusi partok körül ma is ott parázslik az ősember e tájon tizenöt-huszezer éve hamvadó ösztöne. Parázslik, hevül a szerelemre hevült halak körül. Én láttam közvetlenül a háboru utáni években a nekiduzzadt berek partjain ezt a villával, szigonnyal, doronggal, kosárral, hálóval, horoggal és kézzel e víznek esett ösztönt. Láttam a villogó halak közé koromfeketén és kormosan berohanó kéményseprőt. A mozdonyról leugrott, vödörrel halászó masinisztát. Láttam a levéltáskájával halat merő postást. A hivatalát és házát üresen hagyó népet, amint rohant fejvesztetten, mint hajdan a horda tette a nagy éléstár, az ingyen bolt, az ősi szép halászterület, a tó felé. Szinte akadozott, már-már megállt e tájon az ezerkilencszáz éve beidegzett világ menete… És látom ma is… Itt-ott, mint a gólya, a sűrű ó nád között, a vizes rétben álldogál egy-egy fatörzs. És időnként megfeszül a dereka és a vízre vág, mint a villám… Konok, régi törzsek… Odvaikban rejtik a szigonyt… Présházaikban a hegyi széna alatt a hálót… A régi vízjog és bérletek, a nádlás és a faizás emléke villog ezeken az öreg arcokon… Elvétve; itt-ott… És a hegyek alján kikötik még a hurkokat, és a tóval szemben kivetik a csepőtékben a tőrt és a vasat a disznónak, szarvasnak és a nyúlnak egyaránt … A tó ismeri őket. Mindenkinél jobban, hiszen egyik lábuk a vízbe lóg, a másik pedig már a tóparti temetők sírjában. Itt születtek mind. Gyerekkorukban a hálóval a hártyás-jegű vízbe úgy futottak be pucéran, hogy észre sem vették a metsző vizet. Csak kint, amikor a hideg szélben öltöztek, vették észre, hogy kirepedt a bőrük. Nem a hidegtől, az éles jég repítette fel…

…Mese?… Itt állok a bársonyos mandulák alatt… Mellettem ő… Május közepe… Mese?… Igen, de olyan, amelyik mesének kezemben tartom a kezét… Parolát adott… Mert most elköszön tőlem. A kulcsot a náderesz alá teszi, és indul, hogy egyedül hagyjon a hegyen. Itt állok a sötétben és körben most is látom a tó világát, mert ragyog az este a tó körül… Az ember ragyog körben bányáival Haláp, Ság és Tördemic felé… Szállodáival Fonyód, Lelle és Keszthely partjai alól lila és piros és reménykedő zöld neonjaival… Futnak körbe a vonatok kivilágított kocsijaikkal… Pásztázzák az utakat a gépkocsik és motorok fénycsápjai a szigligeti nyárfasor hosszú, sötét alléjában, és fölöttük fénylik a balatoni mediterrán, Szigliget falva, egymás felett kivilágitott utcáival… És villognak a kikötők lámpái Badacsonyból, Györökből, Keszthelyről és Fonyódról. Az égen egy-egy repülőgép kivilágitott szárnya húz át, mint az üstökös, és mintha csak a velem maradt fény varázsolta volna elő, – hogy egyedül mégse maradjak –, megszólaltak a májusi tücskök és felzeng a motorzajjal színezett békakoncert az országut és a nád közti réten.

Hajnalban megint csak kint ülök. Már csattog az akáckarókon a fejsze. Itt-ott kötözik a pétisótól hajtott zsenge szőlővesszőket a szövetkezeti táblákon és a háztájikban. Tavalyi mandulát tör a harkály. Csattog, mintha kis fejszével verné az öreg diófa ágát. Fájdalmas hangon szól a gyönyörű méhészmadár. Libeg, odaszáll a présház falához, aztán eltűnik, aztán magam maradok megint a kiválasztott becei sziklán, amely karsztos melegével, kopárságával is gazdag. Hajladozik rajta az árvalányhaj, nyílik a takácsmácsonya, leánykökörcsin és a narancsvirág. Vad szegfűivel, kövi rózsáival és szalmavirágaival együtt szép ez a karszt, amelyben most illatozik a csökött hegyikőris.

Senkinek sem kellett ez az oldal. Mosolyogtak rajta, hogy ezt választottam. Így lett az enyém. Azóta, mint kés köszörű nélkül, már egymás nélkül el sem lehetünk. S mert kopár és üres volt, egy életre feladattal látott el. Feladattal, hogy ne maradjon az. Munkára késztet, akár a papír. És így lett ez a lekopott karszt az a második oldal a felnyított könyvben, amelyre írni kell. Nem betűvel, de az emberi akarat és a remény jeleivel… És az évszakok egymásutánjával a táj önmagán mutatja meg annak a képét, aki rajta dolgozik. Ez a börc szép hazai szőlő lehetett a hajdani filoxéra előtt. Még a volt gazda szőlő-szerszámait is kiástam a földből, mert eltünt róla a századfordulón a bajor és a mézes és a többi ősi szőlőfajta. Velük leomlottak a földfogók és kopár lett. Csak a szép kilátás maradt meg, amely mint a szárny, kedvre serkenti azt, aki e mészkövekre lép. Közel tíz éve szememben és kezemben és tudatomban e vadrózsás hegyi kaszálón megnőtt a csákány és a vizgyüjtők, a harmat és a kannák, az árnyékok és a hűs szellőcskék értelme. Újra meg kellett teremteni a becei kis éghajlaton belül is azt a még parányibb klimát, amelyben, ezen a második oldalon is alkotni lehet. Irni azon a mészkövön, amit mindenki kihagyott. És minden megüdült csemegeszőlőben és kőkráterben megeredt barackszemzésben, és az egymást váltó kisérletezés és munka üdítő és fárasztó játékában egyre jobban együtt látom e sziklán a kezembe adott emberi könyv egymással szembenéző, de egymást erősítő lapjainak tanítását. Egyik lapon a szép: az öblök szárnyai! A másikon, a tenyeret feltörő súlyos sziklák, melyeken mégis kihajtanak a fák és ágaikra madarak ülnek. …És mindig többen és gyakrabban jönnek fel ide azok is, akiknek nem kellett ez a szikla. Oda ülnek a kő élire, amikor nem vagyok itt, és mellém ülnek, hogy szóljak róla, amikor itt vagyok. És egyre többen nézzük, hogy készülődik alattunk a tó a nyárra és az őszre, hogy készülődnek a szőlőskertek Badacsony és Keszthely között… Frissen festett hajók és lassan a szőlővirág illata kisért, meg egy-egy vers töredéke e vázlatfüzet soraiból…