|
A szereplők fölött „ARÉNA AZ ÖTEZER-ÉVHEZ” feliratú plakát függ. Alatta, pontosan középen az espada áll. Kezében egyenes kard. Jobbján a birkózó, a súlyemelő és a bohóc. Balján a poéta, a légtornász és a zsonglőr. Együtt alkotják a kórust. Az espadát és a plakátot függőlegesen kettéosztja a reflektorfény, mégpedig úgy, hogy az espada jobboldala és a jobbján állók bíborvörösben szikráznak, baloldala és a balján állók kékezüst fényben izzanak.
| Két fényben izzok én és testem kettéosztja |
| a bíbor és ezüst, mint kétélű borotva. |
| A bíbor ég a jobbomon ragyogva, |
| balról a kék-ezüst s az arktisz kristály orma. |
| Nálam a kard s az ész hegyes körzője, tőre, |
| s rámszegzi szarvait a hús s a dzsungel zöldje. |
| Dühük, mint zárlat rajtam át szikrázik égre. |
| Húsomba leng a körző éles íve. |
| Vér és a méz lecsordul vadrózsás homlokomról. |
| Látom a kettős tájat… Hallom a kettős hangot. |
|
| Nézd ezt a vad pirosló húst! |
| Mily lánggal tágul szét az ingben. |
| – Csak én vagyok és senki más! – |
| A bíbor zeng itt mindenekben. |
|
| Csak én vagyok: a hús! A hús… |
| És minden én vagyok… Kegyetlen |
| villog a világszerkezetben. |
|
| És minden értem, mint virág |
| csak dísz sugárzó anyagomban. |
| Szemed, versed is sós patak, |
| vagy zöld madár dús dzsungelomban. |
|
| szirten… De sziklád én vagyok csak… |
| csupán a földemen csobognak. |
|
| Addig borongsz, míg én vagyok. |
| És minden én vagyok: egyetlen, |
| Nincs más, csak én az éden-kertben! |
|
|
| Tapló vagy! Semmi több!… Mitől |
| e tarka tűz a véres ingben? |
| Nem te! Csak én és semmi más. |
| Vitorlám él a végtelenben. |
|
| Csak én vagyok! A lélek… Én… |
| Szolgád vagyok?… Hát nézz magadra. |
| Ha vásznat bontok, nélkülem |
| véres tömlődben mi maradna? |
|
| Langyos szivacs hideg kövön. |
| Ez vagy, hol szárnyam nincsen véled. |
| S a szép vad éhe és dalom |
| sem stiglic, mely húsodba tévedt. |
|
| Nem oszló sejtekből rakott, |
| de meg nem fogható sugárral |
| én forrasztom a szirt fokát, |
| melyről velem jöhetsz, a szárnnyal. |
|
| És addig szállsz, ameddig én |
| írok e néma szerkezetben. |
| és bennük én vagyok egyetlen! |
|
|
| Ragyog a szirt… Harsog a dzsungel násza. |
| Négy szarv között remeg a legszebb glóriája. |
| Két fény sugárzik össze… Két mástűzű parázsból |
| s a jeges lant följajdul a lángcsapdosta ágról… |
| Az alkony, hajnal és a kékek |
| minden eres színében égek! |
|
| Mindegy, hogy te vagy-e!? |
| A lényeg rajtam és énbennem |
| épül fel minden sűrű rendben. |
|
| A Lantot is csak én szülhettem. |
| Kilenc múzsa evez eremben. |
|
| Alkonyba és hajnalba néznek |
| és e szerint zeng minden ének. |
|
| szabad!… Ameddig én vagyok, csak |
| mindenek addig válaszolnak. |
|
|
| Mint konc a tőkén, kék erekkel |
| kísértesz bomló szerveiddel. |
|
| a lényeg és a pusztulásba |
|
| gyűjti, mi összeomlik benned: |
| velő, ideg, ér-rendszeredben. |
|
| a Lantot én emeltem égre! |
| Csupán, ha szólok, nyúlhatsz érte. |
|
| A fényes szó, mit én izentem. |
| Ha elszállt, mi marad kezedben? |
|
|
|
| És zeng a véres kardok telt, éles ideg-hangja, |
| a szétfeszített szarvak világot hívó Lantja… |
| Elszáll?… Marad!… S rettentő magányban minden nélkül |
| fényes szabályok táján, mint új kozmosz felépül… |
|
| Megállj!… Én több vagyok, mint pillangónak |
| a zöld virág, e száronringó csónak. |
|
| Nem csónakod, melyre lábad teszed: |
| ki szült és megtart, az vagyok! Suhogva |
| tárjad bár szárnyad, de sose feledd, |
| testem anyád!… És istenednek szobra! |
|
| Repülj!… Feszülj! – Ó, látni jó nekem, |
| hogy égig nőtt föl zengő idegem. – |
|
| Csak azt ne cincogjad, hogy én, hogy én! |
| Nem te, csak mi vagyunk: külön is egyben |
| rajzunk a szervetlen felületén, |
| s miénk vagy, mint meggymag a piros meggyben. |
|
| Nem zöld virágod, de anyád vagyunk! |
| Velünk pusztulsz, mégis tovább adunk! |
|
|
| Tovább?… És zsákod melyik rejtekében |
| bújkál, hadd lám, ki így vitázik vélem? |
|
| A tarka kócok közt e hang enyém! |
| S köszönd, hogy így te több vagy minden sejtnél. |
| S e minden én vagyok húsod egén. |
| Dalom nélkül gondold meg, meddig érnél? |
|
| Szárnyas merész lovat egyet, ha láttál. |
| Én alkottam… Én tartom most is pányván. |
|
| A többi; sajgó hús és céltalan |
| vonaglik bennük a vénák gubanca. |
| Csak vannak hangtalan és lanttalan |
| a vak gerincek ívén fölcsavarva. |
|
| S te adsz tovább? – Tovább, de pusztulásnak! |
| Szólítsalak hát istennek, anyámnak? |
|
|
|
| Adnál?… Adod?… De nézd, kezedből rég kiszállt Ő. |
| Kiirthatod magad!… Még akkor is kísért Ő! |
| Való a mindenen s mint leghálátlanabb |
| villog már akkor is, ha többet sose kap |
| se ajkat, se szemet, mely mondja s amely lássa, |
| van, mint a hidrogén, a minden villogása. |
| Hogy nap, csillag, ember van-e, Ő meg se kérdi |
| s időnk, terünk, szavunk szebb lesz, ha őt eléri! |
| Nem Ő!… Csak egy van még! Egyetlen társam. |
| Egyenlő vélem terünk mértanában. |
|
| A szervetlen sűrűje, vonulása. |
| égig, magmáig nyúló keze, lába. |
| A fogható szilárd mennyország. |
|
| Enyém ez is, mert én mintázom. |
| Csak az lehet s olyan, aminek látom. |
|
| Amire én nézek, az vál valóra. |
| S mert sok vagyok, az egy lesz sokká! |
| Pillámon át lehetsz világ lakója. |
| Csak általam hasadsz szét millióvá. |
|
| Ha vagy is, nem vagy szemem nélkül. |
| Világ sincsen pupillám nélkül… |
|
|
| Egyenlő véled!… Megtaláltad!… |
| Terünkben ő lehet csak társad. |
|
| Csak Ő… Nem én… A pusztuló anyagba |
| magára lelt szétporló lényed. |
| Egyek vagytok! Méltán teszed magasba, |
| s mert nincs kezed, de azzal méred. |
|
| S szemed?… Hogy lenne! – Ablakod van… |
| Az ablak vak. Én állok abban, |
|
| s nem te, én nézek át a tág világba. – |
| Nem alkotom, de sejtem titkát, |
| amely a bomlót is örökbe zárva |
| tartja a tollat és a mintát |
|
| s körénk rajzolja, ami lényeg, |
| a létező tág mindenséget. |
|
|
|
|
Együtt mondja a bíborvörös és kékezüst oldal hét szereplője.
| És benne nem külön, de épp együtt zihálva |
| lángol a két bika teremtő, tiszta láza |
| és szarvuk, mint a nyírfa négy dús májusfa-nyársa |
| gyémánt csokrot emel a harsogó világba. |
|
A szöveg mondása közben fokozatosan halványul a bíborvörös és a kékezüst szín. Amikor elhangzik a negyedik sor utolsó szava, lehull az „ARÉNA AZ ÖTEZER-ÉVHEZ” című plakát, és napsugár árasztja el a színpadot. A poéta előrelép a ragyogásba.
| S ha fénye visszahull füzéres fejemre, |
| tündér ragyogás száll az emberi nemre… |
|
|
|