Hogy lásd

Tündöklő téli délután. Felhőtlen… Mégis itt-ott hó-kristályok szűz mértana jeges lapokkal villog. Hullgodál a hó-sziporka a fagytól görcsölt tájra. Egy karvaly úszik magasan. Annak se mozdul szárnya. Csak kémlel… Akár én magam e ritka pillanatra, hogy semmiből pereg reánk e tündöklő sziporka, s mint váratlan fény villogás, mely formát nyit a képen, villog a test s az értelem az erdőn és a réten. Szinte a csontokig ragyog a kis egységek váza. Csírák, virág s lombok helyett a lét matériája: hogy lásd, mi adja a tavaszt, s megértsd e kis örömbe, miből nyílik a legnagyobb virágok édes zöldje.