1944

Azt sem gondoltam volna én, hogy padlóra parazsat rakok, s körül kuporgom, mint nomád a téglát és bádogdobot. Kiszórtak, hát mi mást tegyek? Segít az ősi ösztön. Mint eleim ezer körül, tűz előtt ülök a földön. Nomádi korba visszalép s lefejti századok nyűgét a test, ideg s a képzelet kószálva jár szabad teret. A sorsnak hát megköszönöm, hogy dörgő, vad hevében engem múltunkba így visszalökött, s tűzzel telik meg kedvem. Sok volt az ily tüzek sora míg eljutott onnan ide a had, amelyből származom, Kámától Koppány völgyibe. S szobám kényszer-parazsától e képre fölizzik szívem. Érzem a századok hevét e dörgő téli semmiben. Csak most tudom, csak most, mire kötelez már a nagy-család. Tüzet védek és szíveik! Szorítom hát a rossz ruhát, akár a régi telkesek éjfél után a réteken őrizvén marhát és lovat… – Fogd össze! – szól az értelem. Sötétben, fegyverek között mindig ez volt a mentség. Erdők és magad sűrűjébe nyájaddal, hogy beljebb mentél. Egész a forrásig, amely táplálva szerte-szét szalad a fákban és a testben, nevelve néped és magad… Nem fázom már… Hevít a tűz és tanyák lehelete, az állat és ember-meleg testvéri fűtő ereje.