Művének tiszta napja

Karfás utak… Kis stációk… Mohából fák… Gerlék, rigók… Alattuk szakadék… Szirtes, véres vidék, s a kavics-kvarcok fénylenek, akár a horvát karszt hegyek. Nézem e szép palackba zárt tarka kálváriát, melyet szűk üveg-nyakon át rakott egy megcsitult kanász. Bűvész és elefánt építhet ily csodát: a kecs és türelem győzött az üvegen. Aztán beöntve dugaszát, a partszélre kiállt és mint hajótörött a tenger zöld között reménnyel nézve szét, elküldte üvegét és sorsa asztalomra kezembe sodorta… Tűnődve nézem e bezárt művész-bűvész kálváriát. – Somogyi nagy vadonba unalmát űzve rakta? Vagy tömlöc-láncra verve sorsát mintázta ebbe? – Sorsát kiolvasom. Magányos volt nagyon, de a szépet, azt szerette! Ezért is építette! Nem tollal, késsel írta. Szívvel, boros palackba. S mintha lennék utódja vadkörtés Somogyomba, szív, kedv és konok fegyelem, jó példák itt nekem. Ezért az asztalon csak egyre itt hagyom. Művének tiszta napja, tollam magasba csalja.