Az útig elkísért

Beléptem és a tiszafák között oly fekete és hosszú volt az út, hogy visszanéztem, de az alagút elfedte már a szép márvány-kaput. Tág, zöld mezőre léptem innen s a ritkás, píneás ligetben vágtázva jött felém egy könnyű lány. Követte két szép hófehér agár. Valakit régtől, régtől várhatott s hogy nem ismerte, akit várt, tudom. Megállt a tündöklő kavicsúton és szólított… Hogyan?… Nem is tudom. Lováról szállt s beszélt, beszélt nekem. Szava dalát még ma sem ismerem. Válaszom várva egyre sürgetett. Mögöttünk Róma tája lüktetett. Az útig elkísért és szomorún nézett a hosszú-hosszú útra, amely a zöld lombokba fúrva, rámásított, mint régi urna.