Két oszlop

1 Mindennap ugyanaz… És szívgörcs… Hivatal… Magány és harc közt zsongó őrület s nem írtam levelet sem T. S. Eliotnak, nem írtam senkinek… Köröttem kert és közepén egy tört szökőkút lezárt csapja áll. Csöve fölé anyám, mint kis halottra faládát tett s bodzákat ültetett… Néma a kút… A bodzaillat belengi szívem s udvarunkat… Mindennap ugyanaz… És epegörcs… Hivatal… Magány és harc közt zsongó őrület s nem szálltam hajóra, hogy újra lássam szép Velencét, a vágyaim s a tenger kedvesét… Tíz éve láttalak! – Tíz éve már és lassan itt lesz a halál… Vitorláid helyett lehántott tűzfalak repkénye hervad mosófazékba tépve, s melyről lehullt az élő ábra, üresen áll a vakolt tábla, s hozzá, mint árnyék szaletlink tapad. Rajta mint kátrány-szemfedő, még leng a lyuggatott tető, melyet egy láthatatlan kéz lebegtet csupán, hogy álljon kopott négy oszlopán. Alatta ábrándos levegőkocka néz üveg nélkül a jázmin lugasra, mint összetört aquarium, melyből az idő kicsapolta a kártyázók kékbajszú mosolyát s csak nézi, nézi a téli körtefát, melyről a cinkeház visszanéz és rám vigyáz… S az eltört kút fölött a két öreg diófa, a két kivénült harkály-létra, mintha Philemon és Baucis volna, úgy tartja egymást féltő gondba. Törzsükön a sárga és zöld gomba ernyője, mint apró balkonok… És újra ugyanaz és görcs és hivatal… Harc és magány, mely lassan őrület s nem integettem kék hajómnak a teraszunkról Fra Angeliconak. Nem küldtem palack-postát az áradó-zúgású Styxen át, pedig ajtómra néz a párkány, mint kőmellű hullámtörő, melyről apám a mélybe hullt. Cementjén rozsdás néma folt stigmája és fölöttünk antennák keresztje s a ruhaszárítók drótjának puha ábrái úsznak, s nem küldtem verset T. S. Eliotnak, nem szálltam hajóra, hogy Velencét lássam újra. Csak állok és érzem Szalonta, Nikla és Sümeg harangjai már jönnek értem. Lila rög lesz a vérem s az ég halikrás ultramarinján nem csillagok, de lüktető magok úsznak és rajzanak, akár a sejtek a tavaszi sárga tócsán, s e kalarábészínű hályog átsüt az ingen és a nyáron.   2 Nem én emeltem… Hány isten? Azt sem tudom, de Poseidon izzadhatott ezen a parton és Vulcan izma itt, mint a görcs ormot vetett elérve négy alacsony felleget. A test kiizzadt könnye itt csöppent ép a kőre! Lyukacsos lett a hegy… Tufa-szivacs… És vér üt át a szömörcék lombján. Ki erre hajt, rőt lesz a nyája e Bacchus és tószagú sugárba… Ez nem az Olympos s én két oszlopot rakattam oldalába. Ragyognak messze az öblök fölött. Rajtuk a háromszög galamb nélkül csupán tető, nem timpanon, sem a Szentlélek jele, csupán remete Gyulának költői ketrece… Betyár-barlangok… Bor-lyukak… Kan-tanyák… Gálic és réz és rőt parcellák és körben mandulák és mandulák és édes bogyóktól szikrázó karók… Két fehér oszlopot emeltem föléjük. Ragyognak messze az öblök fölött. Egy-pár rím; húsz forint az ára! Egy lépcső kétszázba kerül. Így raktam én Árkádiába lépcsősort rímekkel vulkán-tetőre e kettős hattyú-oszlopig… Ha lenne helikopterem, itt töltenék már minden délutánt. Egy töltőtollal jönnék csupán, s akár a juhar magházas propellere versek magjával szállanék hegyem csúcsára le. A szocializmus sejtem, megadná nékem ezt! De mire enyém lesz e gép, a kettős szép oszlop a kommunizmusba lép. És akkor a hegyközség kápolnáját kibérlem én. Az eszmei bért egy perselybe teszem. A tulaj az ég lesz és én e földön már églakó, s melyet a téesz kovácsa vert, a menny kékajkú perselyébe, nem, mint csaló a bér helyett, de ép a bérhez én még egy-egy verset is teszek… Lám Poseidon, Vulcan, a Szentlélek és a kápolnán, meg a szocializmuson át Te szép borszűrő mésztufás, édes bogyókkal fürtözött, oly sokrétű a te tájad, hogy hozzád nem tercinák, se nyájfutású pentaméterek, de szabadon szedett sorok és képek illenek… Hát így írom s mert itt írom, hát ez lett a tett és vers hegye. Ezért áll itt, mint üvegtorony, remete Gyulának ketrece.   3 A kert s a két oszlop között a test akár egy cinkeház a koronátlan téli körtefán, úgy él s belőle, mint a cinke ki-be-száll lakója az álom és a képzelet… Száll… Száll és mindig visszaszól: – Miért nem sietsz!? – – Hol vagy te cinkeház? – – Miért maradsz el? – – Oly messze hozzád visszatérni… – – Ó az epegörcs… És a hivatal, – sóhajt a cinkeház és fújtat, és baktat és izzad és siet. Előtte száll a cinke… Hunyorgat utána… Alig látja… Egyre vékonyabbra nyúlik a követő-idegnek nylon szála. Mintha egy sasszárnyú hattyút fogott volna, mely vadul körözve húz mind szélesebb körökbe. Úgy száll a képzeletnek szárnya tavak, csillagok és tengerek, apró kő és faházak felett… S a kert és a két oszlop között csak áll, mint a cinkeház a test, amelybe, mint a cinke ki-be száll lakója az ábránd és a képzelet, mely mint a zsarnok hattyú éneklő szája szavát az idő fölé kiáltja, s a kéz csak dermedten rakja dalát a csontszínű papírra.