E szótlan értelem

Az ősz elől előbb csak egy tücsök szökött be hozzánk s most lépni is alig merünk. Költő-szállás a konyhánk. A seprű, törlő, gáz és vödör: tanyája minden… Itt, amott fölbukkan s félve, mint a lápon járunk a vasbeton lapon. Tegnap meg ráadásul bejött egy őszi-bogárka és mindjárt, mint énekes olasz, fölsajdult meleg szerenádja. S oly lágyan nyúlt a húrhoz, hogy amint összenéztünk, éreztük, könnyes a szemünk s köröttünk minden egyre szépült. A dal, e szótlan értelem mindent úgy összefogva, a lét gyémánt fonákját ránkhúzta s tárgyainkra. Ránkhúzta, mint egy inget. Fénylett szemünk, a konyha, mind! És minden föl a Göncölig ragyogta élő vágyait… S akkor a szurtos, kis cigány, hogy mit tud, ő is megmutassa rázendített seprőnk alól üveg hangon harsogva. A méz s az érc így együtt oly tiszta biztosságba olvadt, akár egy képlet a földi kémiába. És lénye, mint tündöklő elem, – akár a szebbik élet – a szíven, földön és a vízen ragyogva egyre szebben égett.