Kokó
| Nem is háziállat már e tyúk. |
| Több, mint egy távoli rokon. |
| Családtag, szárnyas sárga néni |
| kárálgat kint az udvaron. |
|
| Kopogtat, hogyha kedve tartja. |
| Anyám meg ugrik és beszélget |
|
| Ő meg felül az egyik székre. |
| s megkérdi, mit főz a fazékba? – |
| Kotyog, míg készül az ebéd. |
|
| Anyám örül, mert öregségre |
| minden anya magányra jut. |
| Azt hiszem, erről beszélgetnek |
| most is anyám s e sárga tyúk. |
|
| Titkos nyelven egymást megértik! |
| S ha néha hallgatom szavuk, |
| a konyhában hallom dobogni |
| szívük, értelmes angyaluk. |
|
|
| A patkányoknak arzént tett a szomszéd. |
|
Ott járt a sárga, kis tojó. |
| Kapirgált s egyszer csak sietve indult |
|
| Szaladt, szaladt. Szedte a lépcsőt fürgén. |
|
Még mosolyogtam rajta én. |
| S őt már a halál villámlása űzte. |
|
Az életből szaladt szegény! |
|
| Taréja viharkék lilára válva, |
|
szárnyát fölcsapta még a kín. |
| Anyás tollában már hiába jártak |
|
| Megszűnt dobogni!… Elszorult torokkal |
|
álltam, a halált tartva már. |
| Félkézzel tartva a legnehezebbet, |
|
s ahogy hűlt, éreztem magát |
|
| a sárgán villanó, kaszáló szárnyat, |
| Fölöttünk gerlék párzottak az ágon. |
|
– Egész csak így vagy nagy világ? – |
|
| riadtam föl és néma méltósággal |
|
a legszebb jázminág alatt |
| pihenni tettem anyám kedves tyúkját |
|
s nem őt, sajnáltam magamat, |
|
| hogy ennyi csak a lét eszenciája? |
| A gerlecsók s a dermedt test példája |
|
|
| Pihenj… Vigasztalódj, hogy millióknak |
| nagy századunkban sírra nem futott. |
| Arzénnál szörnyűbb méreg!… – Jázminág? |
| Ó jázminág!… Szál kóró sem jutott. |
| Fejed szobám felé fordítva |
| tettelek az árnyas, tiszta sírba, |
| s ha majd kinyílik a jázmin bokra, |
| virágait, mint kis csibéidet |
| vezetgesd kedves szárnyas költő, |
| házunknak elszállt, kedves tyúkja. |
|
|
|