Kijózanult borkóstolók

November, köd és kóstolás hava. Cefrék és erjedő borok szaga, s – kinek jobb? – kérdi egyre a pohár:   rizling, kadarka, dinka   fénylik poharainkba. Levél sincs, mégis csupa üzenet járja körbe a szőlős hegyeket, s magasra tartva a butykos üveg:   rizling, kadarka, dinka   csorog poharainkba. Csorog s míg fölöttünk eső csapdos, idebent fénylő butykos a nap most. Mindenki rája emeli szemét.   Rizling, kadarka, dinka   fürdünk sugaraidba. Egy szál hegedű s bent a hordóba morog a bőgő, szól a gordonka. Húzza a barna pincei banda.   Rizling, kadarka, dinka!   Sír egy klarinét sípja. S falról az öreg katona képe rákacsint szépen Kis Szent Terézre: – Ez kell szentem! Ez kell a magyarnak!   Rizling, kadarka, dinka.   Repülj a karjaimba! – Ez kell babám! Nem golyó verése, mint a zápor, sáros fedezékre. Ez voltam én! S ki maradt belőlem?   Rizling, kadarka, dinka   emlékszel sorainkra? – Cseppen a kadar tűzpiros vére. Mint nap tágul asztalterítőnkbe. Nem rizling… Se dinka… Józanítva   vérpiros kadarka   néz a kóstolókra. Rásüt a képre, présre, határra. Világít az őszi magyar tájba… Nem is isznak. Már csak néznek s nézik   s rizling, kadarka, dinka   világít, mint a stigma.